Valaki útravált belőlünk – Balogh Gábor emlékére

Ha van, aki hazájának nemcsak rendületlenül, de fáradhatatlanul is igaz, őszinte és odaadó híve volt, az Balogh Gábor. Furcsa ez a múlt idő, még beleremegek a „volt”-ba, mert az ész, a lélek, az évtizedes barátság ezer és ezer szállal összevarrt köteléke, még nem tudta elengedni őt. Ő még van, itt van, hiszen még csak kifordult az ajtón, és várjuk mikor lép be ismét. Az elme, a szív, az óhaj, ezt várja. 

Még az elmúlt napokban is tevékenyen, tette a dolgát. Még együtt avattuk néhány napja az egyre takarosabb Csemadok-házunk udvarán, melyen annyit dolgozott, a Petőfi-szobrot. Még felgördült a függöny az Őszirózsa, magyar nóta énekesek országos versenyén. Még két nappal ezelőtt utoljára összeraktuk a Kürtös havilap októberi számát. Hétfőn hívott, hogy megírnám-e a vezércikket, mert egy kicsit rosszul érezte magát a hétvégén, és nem tudott ezzel foglalkozni. 

Mennyiszer segítettük ki egymást az elmúlt 35, munkában, a Területi Választmányban, barátságban eltöltött évben? Számolatlanul. 

De nemcsak a kultúrában, az újságszerkesztésben húsz éven keresztül, hanem a visegrádi Szent György Lovagrendben is közel húsz évig működtünk együtt, amelynek a magisztrátus felvidéki tagja is volt éveken keresztül. 

A közösség volt az élete, és annak a szolgálata lett a halála is, mert az egészségi állapotának a kezelését is folyton halasztotta egyéb közösségi teendők miatt. Egészen a végsőkig. Bajnok Pistának, a Csemadok egykori alelnökének, aki szintén szívelégtelenségben szenvedett, felajánlották egykor a szívátültetés lehetőségét, ami valószínűleg meghosszabbíthatta volna az életét, de ő azt mondta, hogy azzal a szívvel akar meghalni, amit az édesanyjától kapott. 

Van ennél csodálatosabb és magasztosabb vállalás az életben? Aligha.

Igen, Gabinak is ilyen szíve volt, ragaszkodóan jó, édesanyaian tele szeretettel. És ezzel a szívvel építettük együtt Görbeország, a Palócföld apró várait, bástyáit, kövekből, sárból, édesanya szavakból és reményből, hogy ha felmentünk a tetejére, láthassunk házat, hazát, szülőföldet. Néha olyannak tűnt a munkánk, mint a mondabeli Kőmíves Kelemennek, hogy amit nappal építettünk, azt éjjel pont azok bontották le, akiknek felhúztuk. De minden egyes virradatkor, soha, egyetlen szóval sem mondta, hogy akkor most már nem építünk tovább. Mindig újra és újra neki indult. Az utolsó szívdobbanásig.

Most eljött a búcsú ideje, mert a halottainkat illik eltemetni, de nem elfeledni. Itt hagyod ezt a térképek, folyók és völgyek mögé beszorított tájhazát, melynek oly sokszor bejártuk poros szekérútjait a jobb élet, a tisztességesebb, igazságosabb világ megteremtése reményének érdekében a sorsunk álomfogatán, hogy ha tudunk tenni, megtegyük, szolgálva, a szeretve, tisztelve a féltve őrzött, szívünkben hordozott szülőföldet. A nehéz, megüresedett testet, itt hagyja a lélek, hogy elinduljon az utolsó, leghosszabb útra, oda ahol már várják az övéi. A csillagösvényen túlra. 

A mennyei kávéházak felhőbe burkolt teraszain, ott vannak már a Csemadok nagy családjának, az előretolt helyőrség tagjai: Dobos Laci, Bajnok Pista, Szabó Rezső, Rózsa Ernő, Kolár Péter, Gaál Sanyi. Lesz mit megbeszélni az örökkévalóságban. 

Hát eredj, ha tudsz, eredj ha gondolod, hogy ott, valahol, máshol, mennyei atyánk kezében ülve könnyebb lesz a sorsod. Elengedünk. Mit is tehetnénk? Amit tudtál, te már itt megtetted. Tehet-e többet valaki? Aligha. 

Talán ha újraszületik egy csillaghullásban, egy csendes nyári szélben az Ipoly vizének fodrában. Mindig mondtuk, hogy mi azok a fajták vagyunk, akik állva hallnak meg, mint a fák. A csillagok felé nézve. A jövendölés bejött. Nem is lehetett másképpen. Fényesen, csendesen, a hamu alatt is izzó parázsként. 

Sütő András írja: „Ha annyi nyomunk marad bár a földön, mint felszálló madáré a friss havon, már nem éltünk hiába”. 

Bár hosszú éve nem hullott a hó sem. Nem hull már semmi. Talán csak a világunk hull szét lassan, végérvényesen. De akárhogyan is van, bizonyosan állíthatom, a te nyomod itt marad a lelkünkben. És hiszem, tudom, nem éltél hiába. Életed teljes volt, élettel , tettekkel, cselekvéssel teli.

„Látjátuk feleim szümtükhel,mik vogymuk: isá, por ës homou vogymuk“.

Most szállj, szállj, sólyom szárnyán, három hegyen túl, mert most valóban véget ért az út. 

Isten veled, barátom, drága halottam! Majd találkozunk valahol, valamikor. Indulj hazafelé! Legyen neked könnyű a föld, és magas az égbolt katedrálisa!

Hrubík Béla/Piros7.es


borítókép: Felvidék.ma/Pásztor Péter