Engedjétek a gyereketeket anyanyelvükön tanulni, ha az NEKIK könnyebb!

Azoknak, akik nem szeretnek hosszú cikkeket olvasni, és mindig csak a lényegre törekednek, spoilerezek egyet, avagy előre lelövöm a poént. Vagyis már megtettem. A lényeg benne van a címben. Nektek itt a vége. A többiek, pedig, kávét megkészíteni, lábakat felrakni, írom az okkifejtést:

Egy ideje készülök megírni ezt a cikket, de lássuk be, mostanság lesz aktuális.

Ez azoknak szól, akik még hezitálnak, még nem döntöttek, vagy már talán döntést hoztak, mégis valami motoszkál bennük, vajon jól látják-e a dolgokat?

Ebben a cikkben nem fogok senkit arra bíztatni mit NE tegyen. Inkább arra fogok apellálni, amit valószínűleg zsigerből éreznek, csak a társadalmi elvárások, a tapasztalatok, és mindenekelőtt a félelmek megnehezítenek, mikor döntésre kerül a sor.

Továbbá, nem óhajtok statisztikákat, tanulmányokat, “tudósok megállapították” jellegű cikkeket villogtatni, mert azok nagy számban fellelhetők a világhálón, és ha valakit tényleg érdekelnek, rákeresnek maguktól is.

Ellenben emberközelibbnek érzem, ha saját példákat hozok fel, a reális életből, a Felvidékről, ahol mindazok élnek, ahol ez a kérdés egyáltalán felmerülhet.

Én, magam, bár szlovák gyökerekkel IS rendelkezem, (mint ez a nevemből sejlik), családom túlnyomórészt magyarokkal van/volt tele. Édesanyám, tehát az anyanyelvem is magyar, valamint a nemzetiségem is. Mink, testvéreimmel, bilingvális családban és közegben nőttünk föl. Édesapánk évekig szlovákul szólt hozzánk, kétnyelvű óvodába jártunk, majd magyar iskolákban folytattuk alap- és középiskolai tanulmányainkat. A főiskolát, mindhárman, szlovák nyelven tudtuk elvégezni, tekintettel a szakosodásunkra és arra, hogy ezek a szakok szlovák nyelven voltak/vannak tanítva hazánkban. Magyar iskoláknak is hála, (vagy ennek ellenére?), mindhárman boldogulunk hazánkban, de volt rá példa, hogy külföldön is helytálltunk. Belőlem nyelvész lett, tolmács, később terapeuta. A nyelvtanulás nálam hobbivá nőtte ki magát, így mára már a 12. nyelvet tanulom.

Mindig is lenyűgözött nyelvünk, tehát a magyar nyelv, sokszínűsége, valamint a magyar gondolkodásmód összetettsége. Nem óhajtok nagy kijelentéseket tenni, és már végképp távol áll tőlem bármely nyelvet egy másik fölé helyezni, ezért maradjunk csak annyiban, hogy én mélységesen örülök annak, hogy magyarul szólt hozzám anyám, és, hogy nálunk, szinte természetes volt, hogy magyar iskolába járassanak, tehát a tudást -kezdetekben- ezen a nyelven szívhattam magamba.

Valószínűleg az lehetett az oka, hogy eleve a szüleimben fel sem merült annak a lehetősége, hogy nem boldogulnánk az életben. A legtöbb esetben, ugyanis a szülők éppen ezt jelölik meg döntésük alapjául. “Azért adom szlovák iskolába, hogy rendesen megtanulja a nyelvet. Ne legyen neki olyan nehéz, mint nekem. Máskülönben, hogyan fog boldogulni ebben az államban?”

Hmmm. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy ez valószínűleg valamiféle transzgenerációs trauma lehet, mely a háttérben munkál, mikor az egyén ilyen kijelentést tesz. Jelen esetben ugyanis vége a szocialista éveknek, mikor elképzelhetetlen volt, hogy az ember akár máshol is boldogulhatott volna, mint “otthon”.

Ez eleve nem egy üdvös alapállás.

Miért nem arra tanítod inkább a gyereked, hogy ismerje a saját értékét, és, hogy értéknek tekintse a “hozományát”? Ahelyett, hogy azzal traktálod, hogy csak azzal válhat valakivé, ha feladja ami! Ugyanis, ha belső önértékelése rendben van, azzal egyetemben az önbizalma is. Ha viszont az önbizalma rendben van, nincs miért felmerülnie a kérdésnek sem, hogy, hogyan fog boldogulni az életben?

Egy másik ok, amit fel szoktak hozni “mentségükre”, az hogy mi lesz vele középiskolán? Mert, ha olyan továbbképzést választ ami csak szlovákul van jelen államunkban, akkor “… nehéz lesz szegénynek, ha kicsúfolják”.

Az Istenre kérlek! Rakjatok rendet a tényekben! Egy gyerek, amikor középiskolába áll, minimum 14 éves. Addigra, ha tényleg az az irányzat érdekli, és csupán államnyelven elérhető, akkor tegye már magát oda ő is! Tanuljon! Járjon korrepetálásra, vagy csak csapja fel a magyarázó szótárat olyan szavaknál, hogy: elszántság, kitartás, eltökéltség, elhivatottság, állhatatosság…, és sorolhatnám még.

Valamiért, a szülők, ebben a korban hajlamosak degradálni (lealacsonyítani) a saját gyerekük képességeit, és átvenni helyettük a felelősséget.

Ezzel ellentétben, egy percig sem gondolkodnak a felett, hogy mit tesz egy 6, ismétlem, 6 éves gyerek pszichéjével, amikor ugyanezt számításba sem veszik, mi több “elvárják” tőle, hogy tegye magát túl rajta. (Magyarán, bele sem gondolnak, mi minden sülhet el balul).Egy olyan 6 evéstől, akinek még fejlődés alatt áll az én-képe, személyisége. Aki egy tizennégy evéssel szemben, teljesen megbízik anyu-apu döntésében. Akinek egy tizennégy evéssel szemben, még nincs kifejlődve az önvédelmi mechanizmusa, így sokszor teljesen kiszolgáltatott a negatív eseményeknek, és eszköztelelnül kell velük megbirkóznia. Legyen az iskolai szekálás, csúfolódás társai részéről, nevetség tárgyává válás, mert rosszul ejt-, vagy ragoz valamit, és még sorolhatnám.

De legfőképpen, akinek egy idegen nyelvű iskolában nem aszerint határozzák meg a képességeit, hogy igazán tudja-, érti-e a tananyagot, hanem aszerint, hogy ezt “szavakban” ki tudja-e fejezni. IDEGEN SZAVAKKAL!

(Itt terapeutként megjegyezném, hogy az egyik legnehezebben feldolgozható negatív érzésből fakadó trauma, éppen a megalázás élménye.)

A nyelvtanulás egyik meghatározó faktora az IDŐ. Normál esetben, egy gyerek a saját anyanyelvét 2 év alatt sajátítja el olyannyira, hogy zökkenőmentesen ki tudja fejezni mondandóját. Ezt ráadásul úgy, hogy nap, mint nap kontaktusban van a nyelvvel.

Minimum két év kell tehát ahhoz, hogy a gyerek tudatosan használjon egy nyelvet. Vagyis úgy, hogy azt mondja, amit reálisan mondani akar. Lefordítva: Az konkrétan a harmadik osztályos korában lesz esedékes, ha egy olyan családból kerül idegennyelvű iskolába, ahol az idegennyelv maga, nem használatos napi szinten, tehát csak az iskolában találkozik vele.

Természetesen vannak kivételek. Mert a gyerekek nagyon adaptabilisek, de mindenekelőtt, borzasztóan szeretnének megfelelni a szüleik elvárásainak. Mások elvárásainak. Mások – róluk alkotott – véleményének saját magukról. Ez felnőttkorra lefordítva út egy boldogtalan létformához. Ugyanis másoknak megfelelni nehéz, mindenkinek megfelelni pedig lehetetlen. Mi, szülők, mégis hajlamosak vagyunk azt tanítani nekik, hogy akkor lesz jó, ha aszimilálódnak (tehát beolvadnak a közegbe).

Had hozzak fel egy példát egy kislányról, aki otthon csacsogott, de az iskolában megnémult. Ez csak egy példa, valószínűleg a sokból, mert ki tudja mennyi van még csak a városunkban, nem még országszerte.

A kislány okos, ügyes, csacsogós, fejlődött, mint kortársai. Szlovák iskolába való belépése után oda fajult a helyzet, hogy iskolai pszichológus tanácsát kellett kikérni, mivel a kislány nem volt hajlandó megszólalni az órán.

Szelektív mutizmus a “diagnózis” neve.

A mutizmus egy kommunikációs zavar. Egy olyan fajta magatartás, mely szorongással, vagy akár depresszióval jár. Az egyén nem azért nem beszél, mert nem tud, hanem mondjuk úgy, mert nem mer, fél a kudarctól, vagy nem tudja feldolgozni az őt ért sérelmeket.

A szelektív része pedig azt jelenti, hogy kiválasztja magának azokat, akikkel beszél, és azokat, akikhez nem szól. Általában a család, barátokkal beszél. Mással nem, vagy csak suttog.A kislánynak ezen felül olyan emésztési rendellenessége jelent meg, hogy nagyon komoly diétára lett szüksége. Más szóval, le kellett mondania mindenről, amit ismer, amit szeret, hogy ne szenvedjen. Érdekes testi-lelki összefüggés, ugye?

Szerencsére a szülőknek fontosabb volt gyermekük testi-, lelki egészsége, mint holmi megfelelési kényszer, így a kislányt áthelyezték magyar iskolába, ahol köszöni, már jól van, mégis eltart majd egy darabig, míg újra képes lesz elhinni önmagáról, hogy ügyes, okos, képes mindarra, mint osztálytársai.

Okolhatnánk a szülőket, de én nem tenném! Tisztában vagyok ugyanis a közeg által gyakorolt nyomással, aminek nem könnyű ellenállni. Sajnos, még a legszilajabbak is meginognak, ha jobbról-balról azt hallják, jobb lesz a gyereknek szlovák iskolában. Ugyan melyik szülő ne akarná, hogy a gyerekének “jobb legyen”? Az én válaszom erre mégis az, hogy kérdezzük meg erről magát a gyereket is.

Nálunk ez úgy működött, hogy:

A gyerekeimet szlovák óvodába írattam, azzal az elképzeléssel, hogy a gyerek elméje nyiladozzon más nyelv irányába is. Ehhez mi lenne korának megfelelőbb, mint a játékos forma?Ehhez tudni kell azt is, hogy nálunk, családon belül a szlovák nyelv nem idegen. Bár, mink, a férjemmel magyarul szólunk egymáshoz és a gyerekeinkhez is, családlátogatásokkor kerül-fordul szlovákul beszélünk.

Az óvodában a tanulás másodrendű kéne, hogy legyen. Ezt hittem, naivan. Elsősorban a szocializálódás, adaptálódás, kognitív képességek fejlesztése lenne az elvárásom, mint szülőnek. Viszont meg kellett lepődjek, mikor azzal szembesültem, hogy ma már nem így van. Mára már az óvodák sem csupán gyerekmegőrző, játszunk, dalolunk helyek, hanem szinte oktatási intézményekké nőtték ki magukat, ahol inkább a szülők többsége várja el, hogy a gyerek Baby Einsteinen, meg Montessorin szocializálódjon, és az óvoda ebbe beleállt. Sokszor tehát azzal vártak a tanító nénik az ajtóban, hogy “Maminka, on nerozumie!”. Arra biztattak, otthon is beszéljek vele szlovákul. Nekem viszont nem ment a fejembe, hogy mi az, hogy nem ért a gyerek? Mit nem ért, hogy edd meg, moss kezet, állj sorba, aludjál? Rá kellett jönnöm, hogy felettébb elbagatelizálom a tanító nénik pedagógiai törekvéseit. (Valamint szülőtársaim maximalista elvárásait). Viszont ez egy felkiáltójelként szolgált számomra, hogy

AZ ISKOLÁBAN SEM EGYSZERŰ PARANCSOK VÉGREHAJTÁSÁBÓL ÁLL EGY NAP!

Ezek felett, mélyebb pszichológia analízist is be kellett vetnem arra, hogy megtudjam, mi a jó kórság lehet az oka annak, hogy a gyerek két éve óvodás, mégis megveszekedetten ellenáll a nyelv elsajátításának. Végül legnagyobb meglepetésemre az ok majdnem hogy költői volt. A férjemmel ugyanis mindig szlovákra váltottunk, ha nem akartuk, hogy a gyerek értse miről beszélgetünk. Tehát valahol MI NEM AKARTUK, HOGY ÉRTSE a nyelvet!

Természetesen, TUDATOSAN, az életben nem engedném meg magamnak azt a luxust, hogy a gyerekem bármi módon is arra sarkalljam, hogy ellenszenvet érezzen bármelyik nyelv iránt! Kiváltképp, ha arról az államnyelvről van szó, amelyikben éppen élünk! Ezért, miután erre a ballépésemre fényt derítettem, meaculpáztam egy sort, és megígértem a gyereknek, hogy többé nem használom a szlovák tudásom ilyen célokra. Csodák csodája, ennek, és a focinak hála, fél éven belül a gyerek elkezdett szlovákul is beszélni. Hibákkal ugyan, de magabiztosan.

Amikor iskolát kellett választani, éltem a felkínálkozó lehetőségekkel, és elvittem magammal nyíltnapokra a gyereket egy szlovák iskolába, majd egy magyar iskolába is. Mindkét helyen beültünk egy-egy órára, és én a gyereket figyeltem. A városunkban 4 alapiskola is van. Meg kell, hogy hagyjam, mind fantasztikusan felfejlődte magát az évek során. Kecsegtettek ezzel-azzal, kínáltak ezt-azt. Komoly dilemmába estem, teljesen egy napra. Bevallom, meginogtam. Este viszont, amikor csendben feküdtem az ágyban, eszembe jutott a legfontosabb érv. A szlovák iskolában a gyerek szépen ült a padban. Csendben figyelt. Olyan volt, mint egy kisangyal. Egy Isten báránya. De valójában szorongott. Tudta a választ a kérdésekre, de nem tudta megmondani. Így inkább meghúzta magát, és “láthatatlanná vált”. Ellenben a magyar iskolában majd kiugrott a padból, úgy jelentkezett, hogy ő mondhassa meg a választ. Aktív volt és vidám. Igyekvő és érdeklődő.

A szoba szinte fényben úszott, mikor megvilágosodtam. Így, hát, onnantól nem volt kérdés, hogy melyik iskolába adom. Lehet más szülő hezitált volna még egy sort, hiszen ki ne akarná, hogy a gyereke kisangyalként viselkedjen? De egy iskolánál tényleg ez a mérvadó? Nem a tudásszomj aktivizálása? Nem a tudás elsajátítása? Nálam inkább az utóbbi.

Most harmadikos. Továbbá is igyekvő és érdeklődő. Kiváló tanuló. Véleményem szerint, ennél jobb alapot tán nem is kaphatott volna. Erről el lehet majd rugaszkodni, ha az élet úgy kívánja.

Ezzel nem azt állítom, hogy kényszer alatt ugyanezt nem tudta volna leprodukálni egy szlovák iskolában is. De én nem vagyok a kényszer híve! Sem olyané, amit rajtam gyakorolnak, sem olyané, amit máson. Ha téged sem kényszerít senki és semmi, akkor dönts szíved szerint! De főként, ha a gyereknek akarsz jót, kérdezd már meg őt is, mi lenne Neki jobb? Ugyanis a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve.

És még egy utolsó gondolat a végére. Az okos ember mások hibáiból tanul. Egyszerűen csak azért, mert nem tudsz olyan hosszan élni, hogy mindet megtapasztald saját bőrödön. Meg minek is tennéd, ha nem muszáj?!

Nyitókép: anyanyelvapolo.hu