A Magyar 7 hetilap közéleti személyiségeket kérdezte, miként látják a magyar párt jövőjét, és mit gondolnak az etnikai politizálásról. Ezúttal Csonka Ákos zselízi publicista mondta el véleményét.

Egyesek gyászmisével keverik össze a felvidéki közéletet, és virágot hordanak a dombra, amit sírnak hisznek. De az valójában nem sír, hanem a hármashalom helye, amiből kisarjad a jel, ami – Esterházy után szabadon – a mi jelünk. Ez mutatja számunkra az utat.

Persze nem könnyű út, senki se mondta, hogy mesterséges kisebbségbe szorított létbe politizálni leányálom, de ezt az utat jelölte ki számunkra a jó Isten.

Hogy vége lenne az etnikai politizálásnak? Kizárt! Több mint 100 éves sorsközösségünkben voltak sokkalta nehezebb időszakok is, mégsem ért véget a történelem. Hogy válság van, az vitathatatlan. Rossz vezetők, sorozatos hibás döntések és stratégia helyetti törtetéseknek ugyanis természetes következménye a válság kialakulása.Nem az etnikai politizálásnak kell, hogy vége legyen, hanem a koncepció nélküli sodródásnak, a politikai élősködésnek és az antipolitizálásnak.

Természetesen ebben a káoszban ez nem kis feladat, de jelenleg egy személyt látok a felvidéki közéletben, akinek erre tehetsége, karizmája, kapcsolatrendszere és politikai tudása is van. Ez pedig Gubík László. Amit programbeharangozó interjújában felvázolt, azzal azonosulni tudok.

Mintegy félmillióan vagyunk a Felvidéken, akik magyarnak vallják magukat és/vagy magyar az anyanyelvük. További több tízezer, sőt százezer ember van a Felvidéken, aki bár identitásában nem magyar, de valamilyen szinten beszél magyarul, sok szállal kötődik a magyar kultúrához, vagy egyszerűen csak együtt él az ország déli részében a magyarokkal (azokról nem is beszélve, akik egyik kategóriába se tartoznak, csak mondjuk szimpatizálnak a magyarokkal vagy éppen Orbán Viktor politikájával stb.).

Ez egy akkora tömb, ami nemhogy elegendő lenne normális politizálással, átgondolt, ésszerű üzenetekkel és kommunikációval az 5%-os küszöb átlépésére, de akár a duplájára is. Az eddigi vezetések a 8-10%-ból nem tudtak 5%-ot szerezni, Erdélyben az 5%-ból csinálnak 6-7%-ot. Úgyhogy aki az etnikai politizálás végét vizionálja, az csak ürügyet keres az alamizsna jellegű könnyebb, ám téves út felé. Ez viszont nem a felvidéki magyarság útja. Jézus Krisztus sem futamodott meg a Golgotára menet. Mi se fogunk!

The post Csonka Ákos: Nemhogy vége van az etnikai politizálásnak, most kezdődik csak igazán! appeared first on Reflex24.

Európa visszaszerzése

A „kassai polgár”, Márai Sándor, a tardoskeddi „fehér Pelé”, Szikora György és a Zobor-vidéki vértanú, Isten szolgája Esterházy János földjéről érkeztem önökhöz. Felvidéki magyar vagyok.

Hiszem és vallom a székely Tamási Áron örök érvényű gondolatát: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Én a Felvidéket tartom otthonomnak. Ideszületésem által lettem és maradtam magyar és európai.

Születésünk és származásunk ugyanis mindannyiunkat meghatároz. Engem kétszeres kisebbségi léttel ajándékozott meg. Számbeli kisebbségi sorsba kerültem Csehszlovákiában született magyarként és a csallóközi, bodrogközi vagy dél-gömöri honfitársaimmal ellentétben szülővárosomban, Léván és régiómban, a történelmi Bars térségében is mindig kisebbségben éltem. Ezt az állapotot viszont nem átokként, hanem áldásként éltem meg gyermekkoromban, ha úgy tetszik, megedzett.

Már diákként felfedeztem általa azt a három értéket, melyekre Európa épül, és melyeket az „öreg kontinensnek” soha nem lenne szabad elfelednie. Ez a három fogalom adja előadásom központi gondolatát. Velük Európa a műveltség és gazdagság földje maradhat, nélkülük a világ értéksemleges szürke zónájává silányul.

Kereszténydemokrácia. Regionalizmus. Őshonos közösségek védelme (csúfolt nevén: kisebbségvédelem). Ezek birtokában az anyagi gyarapodásunk nem válik harácsolássá, a műveltségünk megőrzése pedig céltalanná.

Kezdjük hátulról, az őshonos közösségek védelmével.

Léva kilenc általános iskolája közül az egyetlen magyar tanítási nyelvű oktatási intézménybe, majd az egyetlen olyan gimnáziumba jártam, melyekben anyanyelvemen tanulhattam. Ha ez nem adatik meg, ma más ember vagyok és csorbulna európai mivoltom egyik alappillére is, a nemzeti önazonosságom. Hálás vagyok mindezért, de ez nem többségi nemzet által nyújtott könyöradomány, hanem jár, sőt ennél több is megillet. Mert

milyen Európa az, amely nem szorgalmazza és garantálja saját nemzeti közösségeinek gyarapodását, az aktuális államhatároktól függetlenül? Gyenge Európa.

A Magyar Országgyűlés elnöke, Kövér László augusztusban többek között a következő szavak kíséretében avatta fel a felső-csallóközi Somorjáról kitelepített magyar és német polgárok emlékművét: „A szülőföld otthonosságának megőrzéséhez, illetve az anyanyelvhez és a nemzeti kultúrához való jog képezze tartalmát egy új emberi jognak, a nemzeti önazonossághoz való jognak, és ezt emeljük az egyetemes emberi jogok részévé.”

Mélységesen egyetértek e gondolat tartalmával, többé ugyanis nem lehetne relativizálni és a tagállamok bölcs nagyvonalúságára vagy ellenkezőleg, nemzetállam-építő szándékaik beteljesítésére hagyni az őshonos nemzeti és nyelvi közösségek ügyét.

Több mint 50 millió uniós polgár, minden hetedik ember az EU-ban ilyen sorsban él, nagy részük elhibázott politikai döntések és minden előrelátást mellőző, bosszú vezérelte békediktátumok következtében.

Európa nem nekik, hanem saját magának tartozik egy átfogó, az őshonos nemzeti és nyelvi közösségek státuszát, jogvédelmét és anyagi támogatását is elősegítő szabályrendszer megalkotásával. Szégyenletes, hogy idén januárban a Nemzeti Kisebbségvédelmi Kezdeményezés (Minority Safepack) elutasításával az Európai Bizottság elhárította magától e nemes és szükséges feladattal járó felelősséget, megcsúfolva a közvetlen demokrácia intézményét és semmibe véve egymillió európai ember akaratát.

Engedjenek meg egy további, részben személyes, ugyanakkor általános erővel bíró példát: a kislányom 3 éve még mindig háborús bűnösök leszármazottjaként született. Komáromban, a magyar–szlovák határon. Ilyen továbbra is előfordulhat a 21. században. Nem elgondolkodtató ez egy kicsit? Ha már Európa jövőjéről beszélünk, akkor kénytelen vagyok megjegyezni, hogy én egy olyan Európát képzelek el, amely nem törődik bele, hogy csecsemők közvetve háborús bűnösök legyenek.

Semmi más nem kell hozzá, csak hogy felejtsünk el háborús győztesekként és vesztesekként tekinteni egymásra. Mert ha ez nem következik be, akkor a jövőt mindannyian elveszítjük.

Megértem azt, hogy Edvard Beneš elnöki rendeletei a második világháború utáni csehszlovák államiságot meghatározó jogszabályok, és mint ilyenek, jelentős szerepet töltenek be a mindenkori cseh és szlovák közjogban.

De egyrészt Csehszlovákia nincs többé, másrészt a háború óta eltelt lassan 8 évtized, harmadrészt annak a 13, egész népcsoport kollektív bűnösségét kimondó rendeletnek –mely nyíltan sérti a diszkrimináció tilalmának, a tulajdon sérthetetlenségének, a kényszermunka tilalmának elvét és még számos, az Európai Unió Alapjogi Chartájában is megfogalmazott jogelvet – az eltörlése, a megfelelő szintű bocsánatkérés és a vele járó rehabilitáció kíséretében tényleg olyan lehetetlen feladat?

Mert én olyan Európát akarok, ahol az ilyen megbélyegzés nem lehet értelmezés kérdése, vita tárgya, vagy egy szőnyeg alá söpörhető dolog, hanem annak rendezése magától értetődő és természetes kötelességünk.

Európainak lenni ugyanis egyet jelent azzal is, ha vállaljuk hibáinkért a felelősséget, és nem az öncélú, rövid távú hasznot hozó, hanem az igazságos, tartós békét és jólétet eredményező döntések meghozatalára törekszünk.

Ennek pedig egyik legfontosabb területe pont az őshonos közösségek jogainak kiemelt kezelése, ezért merem nevezni a rájuk, ránk vonatkozó kisebbségvédelmet Európa jövője szempontjából a 3 legfontosabb pillér egyikének.

A következő pillér a regionalizmus.

Szülővárosomban gyorsan felfedeztem a regionális identitás erejét. Én sosem leszek szlovák, a szlovák barátom sosem lesz magyar, de mindketten ugyanannyira barsinak, adott esetben Garam mentinek tekintjük magunkat.

A regionalitás az európai népek közös nevezője. És erre a felismerésre európai politikát lehet és kell is építeni.

Természetesen ezzel nem azt szándékozom mondani, hogy a nemzeti öntudat feleslegessé válna, mert azt semmi nem pótolhatja. Mindössze arra utalok, hogy a földrajzi, tájegységi, életmód- és szokásrendbeli azonosságok is formálják a kollektív tudatot és természetes rendezőelvvé léphetnek elő.

A regionalizmus jelentkezhet államon belül, államhatárokon túl vagy adott esetben államok között is. De a benne rejlő lehetőségek csak akkor érvényesülhetnek, ha szervesen összetartozó területeket kapcsolnak össze.

Maradva a hazai példáknál, egy dunaszerdahelyi lakos ma a területi közigazgatási beosztás szerint Nagyszombat megyéhez tartozik. Épp úgy, ahogy egy szakolcai lakos. Mégis mi köze van egy csallóközi gazdának egy erdőháti erdészhez? Mindkettő megérdemelné, hogy természeti viszonyaival és történelmi hagyományaival önazonos közigazgatási területen éljen, az államnak pedig saját jól felfogott érdeke lenne erre az európai hagyományokból származó jogos igényre építeni a közigazgatási berendezkedését. Jobb helyeken ezt autonómiának szabad nevezni.

Az államhatárokon átnyúló regionalizmusra vegyük példának a Felső- és Alsó-Bodrogközt. Hiába választják el a régiót kisebb-nagyobb megszakításokkal 101 éve az államhatárok, egy királyhelmeci 202 év múlva is könnyebben ért majd szót egy sárospatakival, mint egy pozsonyival, és ez fordítva is igaz, Sárospatakhoz nem csak földrajzilag lesz mindig közelebb Királyhelmec Budapestnél.

Talán ez az a terület, ahol a legtöbb jó példa felhozható. A határ menti együttműködés terén indította el történelme során a legtöbb sikeres programot és projektet az európai intézményrendszer.

Ami pedig térségünkben a nagy, államközi régiók létét illeti, a Károly Róbert által megálmodott, Antall József által újjáélesztett visegrádi együttműködést most Orbán Viktor próbálja korszerű politikai eszmerendszerrel megtölteni. A számos különbözőség ellenére e térség nemzetei ismét egymásra vannak utalva, csak most nem a német–római hatalommal való kiszolgáltatottsággal szemben vagy a kommunista hatalmi rend bukása okán kell összefogni, hanem egy neopogány liberalizmusban arculatát és küldetését elvesztő Európa újrafogalmazása a tét.

Személy szerint nemcsak világnézeti meggyőződésből vagy a történelmi azonosságtudat miatt tudok szurkolni ennek a kezdeményezésnek, hanem azért is, mert

közösségem, a felvidéki magyarság a legvisegrádibb közösség, és ez által fontos feladatok várhatnak ránk a legközelebbi jövőben. Mi vagyunk ugyanis azok, akik e térség földrajzi középpontjában élünk, mi vagyunk azok, akik mindenkivel az anyanyelvén tudunk beszélni és Esterházy János személyében mi adtuk a visegrádi népek apostolát,

a „legközépeurópaibb” politikai gondolkodót, a Karel Schwarzenberg külügyminiszter által 21. század legbecsületesebbje jelzővel illetett politikust.

Egy másik, ma itt jelen lévő felvidéki politikai gondolkodó már 1991-ben, 30 évvel ezelőtt így fogalmazott. Duray Miklóst idézem: „Háromféle európai szerveződési eszmét ismerünk jelenleg: az államok Európáját, a nemzetek Európáját és a régiók Európáját.

„Az államok Európája tulajdonképpen az államok szövetsége”, mely azonban félő, hogy idővel államok feletti, szupranacionális szerveződéssé válhat.

„A nemzetek Európájának eszméje a nemzetállamok szerveződésén alapul”, helyesebb lenne azonban nemzetállamok helyett a nemzeti államok kifejezést használni, hiszen a nemzetállami törekvésekre számos történelmi és jelenkori negatív példa hozható fel. Higgyék el, mi határon túli magyarok tudjuk, miről beszélünk.

„A régiók Európája a nemzetek Európájának eszméjét hivatott felváltani ott, ahol az alkalmazhatatlan, példának okáért Közép-Európában. A régiók Európája megvalósulásakor természetszerűen jönnek létre majd olyan egységek, amelyek éppen az említett feszültségeket lesznek hivatottak feloldani. A helyi gazdasági és politikai problémák megoldása mellett ez lesz az a jövőbeli irányzat, amely talán számunkra, a nemzeti kisebbségek számára megoldást hozhat. Olyat, amely kívül esik a szeparatizmuson, irredentizmuson és mindazon gyanúsítgatáson, amelyet eddig velünk kapcsolatban emlegettek. Egy olyan természetes gazdasági és tájegységi szerveződés alakulhat ki, amely nem állítja feltételként a határok átrendeződését, ugyanakkor a történelmileg és gazdaságilag összetartozó területeket a létező államhatárok ellenére újból összekapcsolja.”

Innét kanyarodnék át a harmadik és egyúttal legfontosabb tartópillérhez, a kereszténydemokráciához.

Antall József szerint „Európában az ateista is keresztény.” Egy olyan földrészen, ahol a legtöbb ember számára a vasárnap jelenti a pihenőnapot, ahol az istentagadó is Krisztus születésének évétől számolja az időszámításunkat, ahol egy baleset előtti utolsó pillanatban mindenki Jézus nevét veszi a szájára, nos ott elvileg magyarázni sem kéne, hogy kik vagyunk és mi tart össze bennünket.

Mi a keresztény kultúrában forrottunk eggyé, mégpedig úgy, hogy megőriztük különbözőségeinket. Szellemtörténetileg a gótikus templomok vonala a határ, de keresztény testvérünkként tekintünk az ortodox hagymakupolákra is.

Minden, ami a keresztény kultúrkörből fakadó tanítás ellentéte vagy tagadása, az kívül esik a mi kultúrkörünkön.

Mert ebből származik a helyi kisközösség önrendelkezését kimondó szubszidiaritás, az ember és ember közti egyenjogúság, a kulturális sokszínűség békés együttélésben megvalósuló és alárendelődés nélküli elfogadása, az egyetemesség gondolata, a társadalmi igazságosságra törekvés, illetve ennek híján a méltányosság parancsa vagy épp a nők méltóságának tisztelete.

Az elmúlt évszázad első felében láthattuk, mi történik, ha a keresztény tanítás helyett idegen ideológiák parancsai válnak az európai élet rendezőelvévé. Ma sem kéne kacérkodni a családok, helyi közösségek, nemzetek és kereszténység nélküli Európa gondolatával. Egész egyszerűen azért, mert az nem működőképes és mert mindezek feladásával többé nem lehet Európának nevezni.

A második világháborút követő nyugat-európai együttműködés keresztény elvekre alapozva, elsődlegesen ugyan nem a védelmükre, hanem egy közös gazdasági tér kialakítására jött létre. De a kor nagy kereszténydemokrata politikusai a megbékélés, a kölcsönös bizalom és a szolidaritás jegyében fogalmazták meg a kialakítandó gazdasági együttműködés alapjait, ami elindította az európai integráció folyamatát. E nélkül az ellenségeskedést elutasító keresztényi szemlélet nélkül, ami a nácizmus és a kommunizmus keresztényellenes magatartásának szörnyű tapasztalatain okulva vált a politikájuk részévé, aligha alakulhatott volna meg az Európai Unió, amely egészen a brexitig Európa nagyobbik felére kiterjedt. Mára azonban egyre inkább kimaradnak az együttműködésből az erkölcsi, és túlsúlyba kerülnek a gazdasági és a pénzügyi szempontok – ezzel párhuzamosan erősödnek a centralizációs törekvések, ami miatt megfeneklett és restartért kiált a projekt.

Az alapító atyák egyike nemrégiben kiérdemelte a Szentszéktől a „tiszteletreméltó” címet, ami az első lépés a szentté avatás útján. Vajon véletlen-e, hogy Robert Schuman életében eggyé vált a kereszténydemokrácia, a regionalizmus és a kisebbségvédelem?

Egy luxemburgi születésű, anyanyelvét német dialektussal beszélő, Gestapo által üldözött lotaringiainak, akire elsősorban XII. Pius pápa és Jacques Maritain gondolatai voltak hatással, nem nagyon kellett magyarázni, mi fán terem az európai eszme.

Nincs ez másképp ma sem. Az elrabolt Európát csak azok szerezhetik vissza, akik képesek hosszú távú célokat megfogalmazni, tudják vagy legalább értik, mit jelent diktatúrában élni, felfedezik a regionális együttműködésben rejlő lehetőségeket, és vallják, hogy a keresztény kultúrkörön kívül nem létezik életképes rendezőelv.

Hiszem, hogy ezek mi vagyunk!

Gubík László, a Via Nova elnöke

The post Gubík László: Európa visszaszerzése appeared first on Reflex24.

Nézzük itt megrökönyödve a kiskorúak védelmét biztosító magyarországi törvény körüli nemzetközi hercehurcát és csak ráncoljuk homlokunkat, mint Döbrögi a Ludas Matyiban. Hogy az abnormalitás és a téboly között mozgó balliberális nyugati hatóságoknak a szexuális kisebbségek propagálhatósága fontosabb, mint egy gyermek egészséges fejlődése, az vitán felüli. Az alábbiakban nem is ezzel szeretnék foglalkozni, ugyanis szilárd meggyőződésem, hogy itt egy egészségesen gondolkodó, akár szexuális kisebbséghez tartozó számára sem lehet kérdés a cirkusz képmutatása. Sőt, odáig megyek, hogy ennek az egésznek leginkább a szexuális kisebbségekhez tartozók a kárvallottjai és nem a törvény miatt, ami egy szóval se érinti, hogy ki kit és hogyan szerethet, egyedül a propagálását korlátozza a 18 éven aluliak körében. Akinek ez baj, az teljesen elszakadt a valóságtól. Ráadásul szilárd meggyőződésem, hogy a szexuális kisebbségek döntő része vígan meglenne a propagandaprovokáció nélkül is, így ezzel a fene nagy szivárványozással legfőképpen azokat hozzák kellemetlen helyzetbe, akik nyugodtan szeretnének élni, mindenfajta felhajtás nélkül (hetero, homo és egyéb egyaránt).

Engem leginkább az bosszant rettenetes mód, hogy az Európai Parlament megint kettős mércét alkalmaz, és korábbi alapelvei ellen szegülve gyakorlatilag meghazudtolja, de inkább szemen köpi önmagát. Emlékszem, amikor 2010 környékén többször is jártunk Brüsszelben különböző kisebbségügyi rendezvényeken a Beneš-dekrétumoktól kezdve a kettős állampolgárságig stb.

Akkor az volt Brüsszel hivatalos álláspontja, hogy érti a problematikát, de nem lehet elkülöníteni az őshonos nemzeti kisebbségeket a bevándorló kisebbségektől, ezért nem lehet előszedni a témát, mert kinyílna Pandóra szelencéje.

Meg hát amúgy is a kisebbségvédelem tagállami jogkör, így maximum ajánlásokat lehet tenni. Erre mi történt pár évvel később? Bizony kinyílt Pandóra szelencéje, és elindult a migránsáradat. Amitől korábban félt, annak lett a leghangosabb támogatója, és gyakorlatilag motivátora – az illegális migrációnak. A nemzeti kisebbségek ügye pedig továbbra is ment a lecsóba.

Aztán ott volt a Minority SacfePack és a székelyek által indított Európa őshonos nemzeti kisebbségeinek védelmére irányuló aláírásgyűjtő kezdeményezés. Bár mindkettőt kénytelen volt befogadni az Európai Parlament, addig ment (pontosabban megy, mert még nincs vége) a tili-tolizás és a csűrés-csavarás, hogy végül valószínűleg nem lesz belőle semmi.

Bezzeg egy magyarországi belpolitikai törvényre, ami a gyermekek védelméről szól, kimondottan a pedofília legszigorúbb büntetésére vonatkozóan, arra egy emberként ugrik fel a komplett nyugati balliberális társaság.

A harmadik hasonló bicskanyitogató eset pedig az volt, amikor tavaly decemberben olyan szólamok jelentek meg az EU berkeiben, hogy a különböző Európai Uniós anyagi támogatások kifizetését a jogállamisághoz kössék. Mondván, Magyarország ezen kritériumoknak nem felel meg, így ráerőltethetik diktátumaikat. Akkor egy publicisztikában azt javasoltam, hogy az elképzelés valóban üdvös,

pusztán ki kellene egészíteni, hogy a jogállami ködfogalmak mellé még tegyék oda a kisebbségi jogok betartásának kötelezettségét is. Mondjuk akkor jó pár EU-tagállam gondba kerülne, pl. Hollandia, ahol Szlovákiához hasonlóan nemrég rálőttek egy oknyomozó újságíróra…

Persze az ilyesmi a jogállamiságot féltőket, a brüsszelita áldemokratákat teljes mértékben hidegen hagyja, ugyanis pont olyan magasról tesznek a jogállamiságra, a nemzeti őshonos kisebbségekre, mint egyébként a migránsokra és a szexuális kisebbségekre. A fellépés részükről nem más ócska politikai színjátéknál.

Az egész pedig csak egy olcsó műsor egy baromi drága programban…

(Csonka Ákos/Felvidék.ma)

The post A nemzeti kisebbségek tagállami hatáskör, az LMBTQ viszont európai érték? appeared first on Reflex24.

Hogyan is tudnánk hátat fordítani neki, ha naponta kell szembesülnünk következményeivel? Mi, külhonban rekedt magyarok Trianon fájdalmát sokkal jobban áttudjuk érezni, hiszen a II. világháború után felvidéki családok ezreit fosztották meg emberi jogaiktól. Fűtetlen marhavagonokba toloncolva, 40 kilós csomagokkal kellett elhagyniuk szeretett otthonaikat egyik napról a másikra. A nagyvilágnak egy szava nem volt az ellen, ahogy a magyarral bánnak. Mint bárányt farkasok közé, úgy vitték őket csehek közé. A helyükbe érkezett jövevények e hely szokásait nem tisztelve az eredeti tulajdonosnak az emlékét is próbálták semmissé tenni. A magukat galamblelkű nemzetnek tituláló szlovákság a mai napig tálibok módjára pusztítja műemlékeink sokaságát. Kárpát-medence államalkotó nemzetének tagjaként mégis másodrendű állampolgárként kezelnek bennünket. Anyanyelvünk korlátozva, nemzeti jelképeink betiltva, szinte naponta derül ki nagyjainkról, királyainkról, őseinkről, hogy ők bizony vérbeli szlovákok voltak.

Trianon él

2008. november 1-jén mindenszentek napján történt Dunaszerdahelyen, hogy állig felfegyverzett arcok támadtak ránk. A rendőrség azóta sem mutatta be azokat a videófelvételeket, amelyek a durva fellépés jogosságát „bizonyították” volna, ez is csak arról tanúskodik, hogy bizony magyarverés történt. Dac-Slovan mérkőzés akkori eredménye: tizenegy sérült, harmincegy előállított. Mentőautók, helikopterek segítségével szállították kórházakba az ártatlan szurkolókat, akiknek egyetlen bűnük a magyarságuk volt.

Nyitra városában egyetemista lányt vertek össze brutális módon, aki a verés sérüléseiből és a poszttraumás stresszből egy évig gyógyult, amit tovább súlyosbítottak a nyilvános megszégyenítései és a folyamatos rendőri nyomásgyakorlás, hogy vallja be, csak kitalálta a támadást. A Fico vezette kormány ideje alatt vád alá helyezték, sőt az ügyészség még a Pszichiátriai Világszövetség állásfoglalása ellenére is elmegyógyintézetbe akarta záratni. 

Trianon hatásai jelen vannak

Persze az irányított és megfelelési kényszer vezette emberek szemet hunynak ezen, miközben nemrégiben a külügyminisztérium második embere, pontosabban a külügyi államtitkár biztonsági kockázatnak nevezte  a magyar közösséget. Tavalyi évben az állam a Beneš-dekrétumokra hivatkozva akart elkobozni több millió euró értékű telket, melyek az épülő pozsonyi körgyűrű, a D4-es autópálya alatt vannak. A vagyonelkobzás jogi alapja, hogy a tulajdonosok felmenői magyarok voltak. A szlovák parlament ugyanis 2007. szeptember 20-án határozatban szögezte le, hogy a dekrétumokból eredő jogi- és tulajdonviszonyok 

„megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok”.

Bár eltelt több, mint egy évszázad még mindig vannak nemzetüket féltő magyar emberek, akik nem felejtenek. Népünk legnagyobb tragédiáját még nem raktuk fel a történelem poros polcára Mohács és a többi nagy veszteség mellé. Isten bennünket olyan lelkiismerettel áldott meg, amely nem bír belenyugodni egy ilyen égbekiáltó igazságtalanságba.

The post Miért nem vált még csupán történeti múlttá Trianon? appeared first on Reflex24.

Március 15-e, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc kitörésének napja a magyarság egyik legszebb és legfontosabb ünnepe; üzenete mindenféle politikai és ideológiai kurzusokon és történelmi korszakon átívelő egyetemes nemzeti érték. Nem véletlen, hogy még a kommunista diktatúra legsötétebb mélypontján sem sikerült a nemzet lelkében élő emlékezetét megtörni.

Legújabb kori történelmünk során mindenkor kiemelkedő jelentőséggel bírt 1848. március 15. megünneplése. Fontos volt, mert a magyar szívekben mindig magában hordozott egy sajátos szimbolikus jelentéstartalmat, a szabadság, a fejlődés, a modernizáció és a nemzeti öntudat érzését és megélését. Az ezen dátum által jelképezett korszaknak köszönhetjük gyönyörű himnuszunk keletkezését, zászlónk piros-fehér-zöld színeinek hivatalossá válását, illetve azt, hogy országunk fővárosa Pozsony helyett Pest-Buda (1873-tól Budapest), hivatalos nyelve pedig a latin helyett a magyar lett.

Büszkének kell lennünk tehát erre a napra. Véleményem szerint ma, amikor nemzetünk újra a fejlődés útját keresi, egy válságokkal, viszontagságokkal teli korban, ennek a napnak az emléke nagyon fontos tanulságokkal töltheti fel ünneplésünket. Ezek a tanulságok pedig legyenek az összefogás, a kitartás és a tenni akarás.

Ha megemlékezünk egy régi eseményről, akkor annak mondanivalója könnyebben épül be a mindennapjainkba, könnyebben tudjuk átérezni annak jelentőségét. Tehát mindenképpen fontos, hogy évről évre minél mélyebben emlékezzünk nemzeti nagyjainkra.

Gondoljunk a márciusi ifjak tevékenységére, gondoljunk arra a reformfolyamatra, ami nem is 1848-ban, hanem egy bő nemzedékkel korábban kezdődött, és gondoljunk azon államférfiainkra, akik ebben a korban éltek, és akiknek tevékenysége meghatározó a mi életünkben is.

Bár a járvány miatt 2021. március 15-én nem hajthatunk közösen fejet 1848 hősei és áldozatai előtt, behunyva a szemünket, a szívünkkel emlékezve megtehetjük azt az otthonainkban, vagy egyénileg meggyújthatjuk a kegyelet mécseseit az emlékműveknél. Tegyünk így!

„Vannak napok, melyek nem szállnak el,
De az idő végéig megmaradnak,
Mint csillagok ragyognak boldogan,
S fényt szórnak minden születőtavasznak.”

(Juhász Gyula:Március idusára)

Nyitókép: pixabay.com

The post Március 15. a legszebb, legegyértelműbb ünnep appeared first on Reflex24.

Kijev felszólította a szlovák miniszterelnököt, hogy kérjen bocsánatot a gondatlan szóhasználatáért, miszerint a Szputnyik V vakcináért Kárpátalját kínálta fel az oroszoknak. Egy miniszterelnöktől ilyen meggondolatlan és diplomáciailag durva kifejezés meglehetősen ritka. Hasonlókat legutóbb legfeljebb Ivan Gašparovič volt képes produkálni, igaz, az ex-államfő sohasem szellemeskedni akart, egyszerűen a képességei generálták a bugyuta elszólásokat. 

Igor Matovičnak ugyanakkor nem ez az első ilyen poénosnak hitt „nyelvbotlása.” Korábban koalíciós társát, Jana Bittó Cigánikovát cigányozta le diszkréten, nomen es omen, utalva a nevére. Egy másik alkalommal pedig, amikor helytelenül fogalmazott egy sajtótájékoztatón (természetesen szlovákul), akkor minket, magyarokat talált meg poénjával miszerint:

„ez valószínűleg magyarul volt.”

Utalva arra, hogy a magyarok helytelenül fogalmaznak szlovákul. 

Az már teljesen hétköznapi, hogy a jelenlegi kormány miniszterei, tisztségviselői kendőzetlenül szólogatnak be egymásnak és állandóan hektikus lépésekkel igyekeznek ad hoc módra kormányozni. Szerencsésnek lassan már csak akkor érezzük magunkat, ha dedós üzengetéseiket szemtől szemben teszik, nem pedig a Facebookon vagy nyilvánosságra hozott magán sms-eken keresztül. 

Az viszont, hogy egy miniszterelnök egy, az országtól (jelenleg) teljesen különálló földrajzi régió odaadásával poénkodik, az új szintet jelent. Az ominózus elszólásra egyébként a Rádio Expres adásában került sor, ahol a riporter azt kérdezte a kormányfőtől, hogy mit ígért a vakcinákért az oroszoknak. A meghökkentő bemondás után persze igyekezett rögtön korrigálni és elütni az élét a dolognak: „semmit nem ígértem, csak igyekeztem beszerezni a vakcinát.”

Mindazonáltal gondoljunk csak bele, milyen reakciókat váltott volna ki ez a kijelentés, ha mondjuk a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor teszi? Szerintem már a Jupiter hadserege is megszállta volna az anyaországunkat. 

Egyébként tipikus példája ez annak a következmények nélküli magatartásnak, aminek mélylélektanát nemrégiben Vésey Kovács László kollégánk  is megfogalmazta a Pesti Srácok hasábjain. Cikkében azt boncolgatta, hogy Szlovákia egészen szemtelen módon hogyan csalta el a koronavírus áldozatainak statisztikáját a világ szeme előtt:

„A rezzenéstelen arccal a világ szemébe hazudott statisztikáik mögött ugyancsak felsejlik a szlovákság közelmúltja – a következménynélküliség kollektív élménye. Abban az országban, ahol már 1941-ben kirabolták és munkatáborokba gyűjtötték, majd már 1942-ben német koncentrációs táborokba deportálták a zsidóságot, és amely ennek ellenére 1945-ben a győztes oldalra kerülhetett, miért ne hinnék, hogy bármivel át lehet verni a világot? Abban az országban, ahonnan az első és a második világháború után összesen 250 ezer magyart űztek el, ahonnan magyarok tízezreit hurcolták el csehországi rabszolgamunkára, ahol magyarok tömegeit rabolták ki, taszították nyomorba, illetve szlovákosították el nyomásgyakorlással, s amely most a mindezt szentesítő törvények visszavonása és bocsánatkérés nélkül is az európai demokratikus közösség megbecsült tagja lehet, miért ne lenne hétköznapi meggyőződés, hogy bármilyen hazudozás belefér?” 

Kijev tiltakozására aztán Ivan Korčok külügyminiszter reagált, aki bocsánatot kért miniszterelnöke szavaiért. 

Klus is kitesz magáért az aljas provokációk terén 

Pár nappal korábban viszont Martin Klus (Korčok külügyi államtitkára) keltette a feszültséget hasonlóan kelletlen körülmények között. Egy tévés vitában ugyanis úgy fogalmazott, hogy

azért nem engedi, hogy a magyarok felvehessék a kettős állampolgárságot, mert fennáll a veszélye, hogy olyan helyzetek alakulhatnak ki, mint Krímben, Abháziában vagy Kelet-Ukrajnában. Ez pedig Szlovákiának nemzetbiztonsági kockázatot jelenthet egy esetleges háborús konfliktus esetén.

Mindig mosolyt tud csalni az arcunkra, amikor egy liberális háborút vizionál. Persze nem lep meg, hisz pár hónapja kijelentette azt is, hogy az emberellenes háborús intézkedéseket, melyek során tízezrektől vonták meg az emberi jogokat, hurcoltak kényszermunkára, üldöztek a halálba vagy forgattak ki mindenükből (Beneš-dekrétumok) ő nem tekinti izolált lépésnek. Emlékezhetünk viszont arra is, hogy korábban azt ecsetelte, hogy ahogy Krím is ukrán, így a Csallóköz is szlovák és punktum.  

A Beneš-dekrétumos aljas megjegyzésére reagálva egy korábbi jegyzetemben azt találtam írni, hogy ha erről így vélekedik, akkor talán a zsidó-deportációkat is ekként ítéli meg? Államtitkárság erre perrel fenyegette meg szerkesztőségünket.

Pár napja pedig egy ipolysági magánszemélyt, Kürthy Gábort fenyegetett hasonlóképpen, őt viszont már egyenesen személyesen zaklatta miután magánprofiljára kiposztolta, hogy uszító magatartása miatt (szószerinti idézett szöveggel) szégyellje magát az államtitkár.

Az igencsak soviniszta húrokat pengető politikus privát messenger üzenetben szólította fel a postolót, hogy törölje bejegyzését vagy bíróság elé állítja. Gondoljunk csak bele, mennyire kicsinyes és pitiáner, hogy egy állami tisztségviselő magánembereket fenyeget messengeren keresztül…

Ezek az esetek nehezen értelmezhetőek másként, mint a szólás- és a sajtószabadság intézményébe való durva beavatkozásként, ami egy magát liberálisnak mondó politikus részéről több mint furcsa… De hát ilyen ez a fene nagy liberalizmus egyeseknek…

Csonka Ákos/Felvidék.ma

The post Diplomáciai botrányt kavart, hogy Matovič „eladta” Kárpátalját az oroszoknak appeared first on Reflex24.

Kezdem azt hinni, hogy igenis van alapja a turáni átok legendájának, sőt, pillanatnyi felvidéki közállapotainkat elnézve úgy tűnik, az átkot egyenesen ránk, felvidékiekre szabták. Balszerencsés 13 esztendeje, hogy Bugár Béla kinyitotta Pandora szelencéjét a megosztottsággal. Ez alatt a 13 esztendő alatt pedig néphagyománnyá fejlődött a politikai szembenállás, s családi, rokoni, baráti viszonyok romlottak meg miatta. S bár politikai értelemben Bugár már a múlté hál’ Istennek, az öröksége máig kísért, ami viszont megdöbbentő, hogy nem hátrahagyott pártja által… 

Sok gyötrelmes év után ugyanis a két rivális párt elásta a csatabárdot és szándéknyilatkozatot fogadott el, hogy hitet tegyenek a felvidéki politika egységesítéséről. Mindez persze nem jöhetett volna létre, ha Bugár Béla, Bastrnák Tibor, Érsek Árpád vagy Jakab Elemér és a hozzájuk hasonlók máig fújnák a passzátszelet. Vagyis az egység megteremtéséhez természetesen elengedhetetlen az önreflexív megtisztulás, amit mindkét párt komolyan is vett.

Üröm az örömben ugyanakkor, hogy az egységet jelenleg épp azok próbálják meggátolni, akik zászlójukra tűzték ennek elérését, az árkok betemetését. A fegyverletétellel viszont okafogyottá váltak, így éppen ők kényszerülnek mesterségesen szítani a konfliktust, hogy szerephez juthassanak.

Sajnos ezen tevékenységük ismét csak megmutatta, hogy milyen csúnya műfaj is a politika, és hogy hazugságokkal nem lehet bizalmat építeni. Főleg nem, ha az olyan törékeny, mint esetünkben. 

A felvidéki nép végre békét és egységet kíván!

A legtöbb ember ingerküszöbét nem érik el ugyanis a „kinderpolitikusok” egymás közti tyúkperei. Akikét pedig igen, azok is torkig vannak már ezekkel. Fel kéne végre fognia mindenkinek, hogy mi, felvidéki magyarok sokfélék vagyunk, sokféleképpen gondolkodunk a világról, sok mindent másképp látunk, sok mindenről mások az nézeteink. Ezért vagyunk emberek. Esetenként homlokegyenest másak az elképzeléseink egy-egy probléma megoldásáról, sőt a problémáról magáról is. Egy dolog viszont mindenek felett összeköt minket, az pedig a magyarságunk és az ebből adódó sorsközösségünk. 

A felvidéki választópolgár nem akar már magyar és magyar között választani, nem akar hatalmi harcokat szemlélni, sárdobálásokhoz asszisztálni, pocsolyákba alámerülni.

Nem akar partvonalon kívül tengeni, demarkációs vonalak közt aknákat kerülgetni. Nem akar szuvas méregfogakat gyökérkezelni, sem állóháborúkat ülve végignézni. Nem érdekli, hogy egyik-másik-harmadik tábornak mennyi sakkfigurája vagy muníciója van; nem érdekli, hogy egyik-másik-harmadik félnek hány lájkolója, követője van.

Sőt, a legtöbb embert az is hidegen hagyja, hogy piros, zöld, vagy narancssárga sapka (nyakkendő) van a nyuszin. Egyedül az érdekli az embereket, hogy legyen valami kézzel fogható eredmény. A vitáikat, világmegváltó nézetkülönbségeiket pedig a tisztelt hölgyek/urak oldják meg egy zárt teremben ahogy csak akarják. Iszapbirkózzanak reggeltől napestig, vagy sorsolják ki egymást feldobott pénzérmékkel, csak ne kelljen már azt néznie az embereknek, hogy ki milyen szupersztárnak beállítva magát próbálja meg átverni a másikat.

Ha élvezik, akkor persze csak tegyék, de ne a felvidéki magyarság rovására. És itt most nem csak az éppen az asztalt borító Összefogás pártról van csak szó, amely durcás kisfiúként több játékzsetont próbált kizsarolni. Nem. Ez mindenkire ugyanúgy érvényes, úgy a két releváns, mint a három kisebb pártra, illetve valamennyi mozgalomra. Az egységnek ugyanis van egy olyan diszkrét bája, hogy csak egy komponensből áll. Persze lehet több összetevője, de együttható csak akkor lesz, ha az egyes részelemek kapcsolódnak egymáshoz, nem pedig eltaszítják egymást. Ahogy a Nélküled című dalban is elhangzik: ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled…

Higgadjon hát le mindenki, végezzen önvizsgálatot, számoljon el tízig és nyugtassa meg magát, hogy nem fog kimaradni semmiből. Tudniillik nem vagyunk annyian, hogy bárkiről is lemondjunk vagy kihagyjuk. Ahogy Presser Pici énekli: miénk ez a cirkusz, itt mindenkire szerep vár. 

A népszámlálás évében, amikor a létünk és egzisztenciánk forog kockán, mindez különösen fontos lenne. Fontos lenne, hogy ne mérget, szitkot és epét lássanak maguk előtt a felvidéki magyarok. Fontos, hogy ne a megvetés és a kiábrándultság érzését váltsa ki belőlük a politikum, de talán a legfontosabb, hogy ne a bizonytalanság legyen úrrá rajtuk egyes politikusok cicaharcai miatt. Mert lassan nem lesz kit vezessenek a koncokon civakodó vezérek…

Ezért kéretik valamennyi, magát közszereplőnek valló személytől (beleértve e sorok szerzőjét is), hogy a felvidéki közösségéért érzett felelősség teljes tudatában vessenek véget a hosszú és elátkozott megosztottságnak. Békítsenek ki végre apát a fiúval, testvért a testvérrel, szomszédot a szomszéddal. Számolják fel az egók harcát, a parttalan viták miatti szembenállást. A „csakazértsem” konokságot, a „majdénaztjobbantudom” makacskodó akadékoskodást.

Ha az MKP és a Híd képes volt félretenni közel másfél évtizedes sérelmeit, akkor itt az idő, hogy mindenki más is így tegyen az Összefogás mozgalomtól a Magyar Fórumon és Magyar Kereszténydemokrata Szövetségen át egészen az Új Egység Mozgalomig és a Via Nováig. Itt az idő! Itt az idő, hogy legyünk végre egy cél és egy akarat, mert a víz szalad. A víz szalad!  

#csatabárd (Forrás: felvidék.ma)

The post Nekünk tényleg Mohács kell, nem összefogás? Legyen már vége a megosztottságnak! appeared first on Reflex24.

Egyre érdekesebb szakmai vita kezd kialakulni a népszámlálási metodikával kapcsolatban arról, hogy csak egy, vagy két nemzetiséget lehessen-e megjelölni a népszámlálási kérdőíveken. Az viszont nehezen érthető, hogy ez miért bő két héttel a népszámlálás kezdete előtt bontakozik ki…

Egyes közszereplők nyílt levélben kérik a döntéshozókat, hogy csak egy nemzetiséget lehessen bejelölni, az ötletgazda Most-Híd ugyanakkor hevesen tiltakozik ennek szűkítése ellen.

A mellette szóló érvek között találhatjuk, hogy amennyiben több nemzetiséget is be lehetne jelölni, az identitásukban megingottak, esetleg vegyesházasságok és egyéb interetnikus kapcsolatok révén kötelékkel rendelkezők is megjelenhetnének az adatok közt. Az ellene szóló érvek ellenben ugyancsak logikusan hangzanak, viszont nincs tisztázva, hogy melyik adat lesz elsősorban figyelembe véve, miként lesz kiértékelve.

Ugyanis fennáll a veszélye annak, hogy ha kettőt lehet jelölni, lesznek, akik amúgy a magyart jelölnék, így viszont azt a második helyre sorolják; továbbá, hogy a 1. és a 2. hely bejelölésekkel bár nőne nemzeti közösségünk száma, egyúttal arányosan (vagy éppen pont aránytalanul) nőne az itt élő szlovákság lélekszáma is, ami átláthatatlan aránytalanságokat eredményezne. Gondoljunk csak bele, bármilyen önrendelkezési indítványt egy mozdulattal le lehet lesöpörni az asztalról arra hivatkozva, hogy például a Csallóközben 30-40 százaléknyi szlovák is él.

Ugyanakkor fel kell tennünk a kérdést, félretéve az etnikailag homogén Felvidék képében megjelenő reményünket: valójában milyen állapotok uralkodnak körülöttünk, nem ilyen átláthatatlan keszekuszaság tapasztalható-e a mindennapokban? Nem tapasztalhatóak elmosódások, hangsúlyeltolódások? Nincsenek összekeveredve az identitási viselkedésformák?

Már a nyelvhasználat terén is milliónyi keveredés tapasztalható. Miért gondoljuk, hogy ez nincs kihatással az identitás meghatározására (amivel, valljuk be, egyre többen annyit sem foglalkoznak, mint az időjárás-előrejelzéssel)? Félre ne értsen senki! Egy szóval se mondom azt, hogy ne lenne fontos nemzeti identitásunk és ékes anyanyelvünk! Nekem és Önnek, tisztelt olvasó minden bizonnyal az, ezért bennünk fel sem merül kérdésként, hogy mit fogunk bejelölni és hányadik helyen.

De próbáljunk meg olyanok fejével gondolkozni (elég csak szűkebb vagy tágabb környezetünkből), akikről tudjuk, hogy számukra igenis összetett a kérdéskör és nem túlságosan kívánnak különösebben foglalkozni vele. Hány ilyet találunk körülöttünk? Róluk talán lemondunk? Aztán lemondunk azokról, akiknek az egészséges nemzeti öntudatuk már megbomlott, de azért különböző intenzitással ott pislákol még bennük a piros-fehér-zöld? Lemondunk továbbá azokról, akiknek semmi közük nincs Szent István vagy Kölcsey hagyatékához, de magyar házastársuk van; esetleg ide költöztek, vagy mondjuk a baráti körüket alkotják magyarok, stb. Ezért közvetetten bár, de belekerültek, s valamilyen szinten részévé váltak a magyar kultúrkörnek, sőt horribile dictu valamilyen szinten akár vállalnák is azt? Esetleg gondolkozzunk el azon is, mennyi olyat ismerünk, akinek a „Jolly és a Suzy” jelenti az utolsó láncszemet a magyar kultúrával.

Ha tetszik nekünk, ha nem, a 100 éve tartó kényszerű kisebbségi lét kikezdte sorainkat és hihetetlen nagy károkat okozva megbontotta identitásunkat (az összközösséget tekintve). Korábban értekeztem is erről a jelenségről, hogy a felvidéki magyarságnak milyen az identitásárnyalata, ami sok aggodalomra adhat okot, egyben kihívást jelent a metodikusok és a szakértők számára, hogy a hátrányos helyzetet hogyan lehetne előnyünkre fordítani.

Az előző két népszámlálási veszteségből kiindulva a mostanin is várhatóan fájdalmas fogyás fog mutatkozni. 1991-ben még 567 296-an voltunk magyarok a Felvidéken. Tíz évvel később, 2001-ben 520 528-ra csökkent a számunk (8,3%-os csökkenés), 2011-ben pedig a lélektani félmillió alá estünk: 458 467 (11,9%-os csökkenés). Ha ez a tendencia folytatódik, akkor ezúttal várhatóan 404 ezer és 420 ezer között lesz a számunk. Ha a két népszámláláson mért csökkenésünk átlagát vesszük alapul, akkor kb. 412 ezer prognosztizálható. Ez Szlovákia összlakosságához viszonyítva 7,6%.

Amennyiben tehát maradunk a régi metódusnál, borítékolható a demotiváló porlásunk (mint a székely szikla). Ami bár egyenes és nemes, de nagyjából a büszkén „kardba dőlés” módszertana. A megannyi veszély és bizonytalanság mellett ugyanakkor a másodnemzetiség lehetőséget kínál a gyarapodásra, legalábbis statisztikailag. Ez persze a hétköznapok valóságán vajmi keveset változtat, de ez érvényes az egész népszámlálásra. Lélektanilag ugyanakkor nagy a jelentősége. Mindennél biztosabb vagyok ugyanis abban, hogy jelenleg nem 4-500 ezer magyar érzelmű, vonatkozású emberfia él a Felvidéken. A többes nemzetiség azokat az embereket is láthatóvá tenné a demográfiai statisztika számára, akik – némi költői túlzással – nem 100%-osan származnak Árpád vérvonalából. Mindemellett tudatosítom és elismerem ennek nem csekély veszélyfaktorait is.

Ezért javasoltam korábban több ízben is, hogy ne a bizonytalan és kényes identitással próbáljuk lokalizálni a rejtőzködő magyarjainkat, hanem a nyelv által. Bár korábban – főleg a mečiari időszakban – a nyelv felvállalása is okozott bizonytalanságokat, mára ez hála Istennek megszűnt és kezd az európai normához közelíteni annak többletként való megbecsülése.

Ebből kifolyólag már 2014-ban is azt ecseteltem több fórumon, hogy a népszámlálási kérdések közé egy általános, a beszélt nyelvekre vonatkozó kérdést kellene beilleszteni, ahol bárki bátran feltüntethetne több nyelvet, melyen valamilyen szinten képes kommunikálni, akárcsak az életrajzokban. Mármost az angol, német és egyéb világnyelvek ismerete nyilván csak a társadalom idegennyelv-tudásáról nyújtana képet, egy nagyobb arányú magyar nyelvhasználati számadat viszont viszonylag pontos ábrát festene a rejtőzködő, illetve az identitásukban megingott „szlovmagyarok”-ról. Olyanokról, akik nem, vagy csak részben érzik magukat magyarnak, de különböző okok miatt, különböző mértékben kötődnek a magyarsághoz.

Ezzel az eljárással pedig gyakorlatilag feltárhatnánk a trianoni 100 évünk asszimilációs mutatóját is, aminek keserűségében nem kételkedem, mégis fontos, hogy pontosan szembesüljünk vele. Mindazonáltal a nyelv feltérképezésnek különböző operatív előnyei lennének. Nagyon fontos lenne ugyanis tudni, hányan beszélnek egy-egy nyelvet, mely segítene többek között a nyelvhasználat tervezésében, közfeliratok alkalmazásában és döntő jelentőségű lehetne a jogszabályi környezet kialakításában is.

Ha tehát bő két héttel a kezdődő népszámlálás előtt egy kérdést ki lehet vetetni a népszámlálási kérdőívekből, akkor akár cserélni is lehetne egy kompromisszumosabb megoldásra, ami esetünkben a beszélt nyelvek feltérképezése lenne. Így mindkét fél álláspontja érvényesülhetne és még csak nem is sérülne.

(Csonka Ákos/Felvidék.ma)

The post Kinek és mit számít a második nemzetiség? appeared first on Reflex24.

A karácsony előtti botrányos sajtótájékoztatónak mára nagy a szakirodalma, mivel úgy tűnik, történelmi jellegű lehet azzal az aktussal, hogy a gátlástalan törtetéssel és mértéktelen kapzsisággal hogy lehet megtorpedózni egy egyesülési folyamatot. Az ominózus sajtótájékoztatón egyik érvként hangzott el, hogy a Most-Híd korábbi miniszterei felett Damoklész kardjaként lebegnek a NAKA-razziák (Sólymos Lászlóra utalva), pár nappal később viszont mégis az összefogásos Nagy József neve került hírbe korrupciós visszaélések gyanújával és a NAKA-val, aki egyébként ugyanúgy a Most-Híd minisztere volt, így végül is Mózes Szabolcs nem tévedett. Az „exújszós” pártelnök nyakatekert magyarázkodásai közepette pedig sikerült gyakorlatilag elhatárolódniuk is a magyar kormánytól, mondván, hogy nem kell ide importálni Budapest politikáját (ezt egyébként a Paraméternek nyilatkozva a minap újra megtették).

A botrányok sorát követte aztán a párt által működtetett kamuprofil-trollhadosztály leleplezése, amellyel megpróbálták a közvéleményt manipulálni, politikai szövetségeseiket pedig lejáratni. Ezzel kapcsolatban merült fel igazán sokakban, hogy aki álnevek mögött a szövetségesei lejáratásán dolgozik, vajon mennyire gondolja komolyan az összefogást? Legújabban pedig az egyik alelnök, Bauer Ildikó cégének félmillió eurós támogatása borzolja a felvidéki közhangulat kedélyét, mely azzal kavarta fel igazán a viszályokat, hogy a cég tavaly még csak pár száz eurós forgalmat bonyolított, a cégnyilvántartás szerint veszteséges, mégis egy nyilvánosan nem meghirdetett pályázaton nyert őrült nagy összeget. A botrányokról a magyarországi média is beszámolt, a HVG-től a Pesti Srácokig.

Január hava még el sem múlt s máris körvonalazódik a következő hajcihő, ami a mérhetetlen támogatottságú pártocska csodafegyverének hitt mutatványhoz kötődik. A mikropárt által kevesellt arányosodásukat az esetleges egyesülő tömörülésben egy előválasztással szeretnék feljebb tornázni. Bár legutóbbi ajánlatuk szerint, ha kapnak 25%-ot, akkor mégse annyira fontos az előválasztás és eltekintenek attól. Fő a következetesség…

Az időközi előrehozott utóválasztásról (hisz még egy év se telt el a parlamenti választás óta), amivel már hónapok óta hadonászik a wannabe politikai párt, továbbra sem tudni sok mindent.

A kivitelezéssel kapcsolatos kételyekre szinte minden alkalommal az a válasz, hogy mindenki nyugodjon meg, ők tudják a tuti receptet. Hogy mi lenne az, azt nem hajlandók felfedni.

A hírek szerint az ötletgazda Nagy József, exhidas miniszter és ex-EP-képviselő ezt a megvalósíthatósági tanulmányt egy sikeres, jó gyakorlatból dolgozta ki. Csakhogy ez a sikeres, jó gyakorlat az a budapesti előválasztás, melyet a jelenlegi magyarországi balliberális ellenzék hajtott végre. Információink szerint Mózesék ez ügyben Budapesten is tettek személyes látogatást, megkeresésünkre viszont a pártelnök tagadta a modelltranszfert. További részletekért Nagy Józsefhez irányított, azt viszont nem sikerült megtudnunk, hogy amennyiben nem volt egyeztetés, akkor annak milyen részletei lehetnek. Amennyiben ez bebizonyosodna, lenne egy diszkrét bája, hogy míg egyes hozzájuk kötődő projekteket a magyar kormány nagy összegekkel támogat, addig annak ellenzékétől kérnek előválasztási tanácsokat.

Ezzel kapcsolatban Gubík László is közzétett egy bejegyzést, ami alatt élénk vita alakult ki egyes összefogásos tisztségviselők bekapcsolódásával.

A SZAKC és a Via Nova elnöke jegyezte meg, hogy szerinte nem kéne lejáratni az intézményt, mert sok mindenre alkalmas lehet, de pártalapításra aligha.

A vitába bekapcsolódó Nagy Józseftől viszont hiába várt a Facebook népe érveket, képtelen volt megvédeni saját ötletét. Eddig nem is lenne itt semmi látnivaló, csakhogy Nagy nekiállt „bugárbélázni” (szemmel láthatóan ez lett az Összefogás párt új kommunikációs csodafegyvere), amivel sok mosolyt csalt a vitát követők arcára. Bárki is kérdezett az előválasztás részleteiről, Nagy József válaszai kimerültek korábbi főnöke nevének ismételgetésében.

Gubíkra és például e sorok szerzőjére is sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy szívélyes kapcsolatot ápolnának a felvidéki politikumot több mint 10 évre megosztó illetővel. Ez a „szimpátia” pedig vélhetőleg kölcsönös. Ellenben Nagy Józsefből Bugár előbb parlamenti képviselőt, majd minisztert, később pedig európai parlamenti képviselőt csinált, sőt korábban pártjukban őt tartották a Most-Híd koronahercegének, Bugár utódának.

A Columbo feleségét idéző előválasztási megvalósíthatósági esettanulmányról bár továbbra sem derültek ki a mikéntek és a hogyanok, de nagyon úgy tűnik, hogy csak egy újabb blöffje a túlexponált mikropártnak, ami abba a sorba illeszkedik, ami krédójukká vált: a szemfényvesztésé…

forrás: Felvidék.ma

The post Kinek a kije Bugár Béla? appeared first on Reflex24.

Minden jel szerint egyelőre mégsem egyesül a lassan fél éve tárgyalgató három felvidéki magyar érdekeltségű párt (az öt közül). Bár a sajtóban is megjelent kiszivárgott információk alapján szinte mindenben megegyezett a három politikai formáció, az Összefogás párt (mely elméletileg ezért jött létre) mégis asztalt borított, mivel a Híd nem teljesítette követeléseiket, és nem elégedtek meg a 17%-os elosztással.

A három fél bár 3:2:1 arányú elosztásban egyezett meg, de a legkisebb, szinte mérhetetlen párt végül mégis többet akart. Az erről szóló sajtótájékoztató végül botrányba fulladt, az Összefogás párt elnökének hisztérikus, politikai kultúrát nélkülöző viselkedése okán.
Bár sajtóközleményükben azt írták, hogy „három hónapon keresztül a vályúméretről és a pozíciókról szóltak a tárgyalások” –, úgy tűnik a vályú és a pozíció mégis nekik nem felelt meg.

Ha hinni lehet az ilyen kiszivárgott pletykáknak a szűk fél év alatti tárgyalássorozatokról, akkor érdekes módon a tartalmi, ideológiai és egyéb fontos témákon könnyen zöld ágra vergődött a három párt, az arányok szétosztása viszont antagonisztikus ellentéteket váltottak ki. Sokakban merülhet fel ennek kapcsán, hogy olyan koncon marakodnak, ami tulajdonképpen nincs is.

Abban ugyan mindenki egyetértett, hogy legalább az 50%-ot a legnagyobb támogatottsággal, struktúrával és hálózattal bíró MKP-nak kell adnia az új párthoz, a másik 50%-on viszont összemarakodott a Híd és az Összefogás párt.

Zárójelben megjegyeznénk, hogy számunkra továbbra is rejtély, hogy az 5 pártból miért csak 3 tárgyal, hiszen az Összefogás párt támogatottsága (ami elvileg csak ideiglenes választási pártként határozta meg magát) alig különbözik a másik két törpe pártétól, az MKDSZ-étől és a Magyar Fórumétól.

Az pedig már végképp nem világos, hogy az egyes pártok ezeket az arányszámokat mire alapozva próbálták a többiek torkán lenyomni. Ezért vettük a fáradságot és segítő jobbot nyújtva nekik összegyűjtöttük és megvizsgáltuk a parlamenti választás óta készített közvélemény-kutatásokat.

Bár a szlovák ügynökségek által készített felmérések általában némileg torz képet festenek a felvidéki magyar politikai közállapotokról, hiszen kevés használ nemzetiségi (kisebbségi) kulcsot, ennek ellenére úgy véljük, még mindig tudományosabb kiindulási alappal szolgálnak, mint a hasra csapás alapján született blöffök.

A február 29-i választás óta összesen 22 preferenciát mérő közvélemény-kutatást végeztek Szlovákiában. A botrányos sajtótájékoztató után az Összefogás párt kitett a Facebook-oldalára egy állítólagos belső felmérést is, ám mivel azt nem hivatalos ügynökség késztette, ráadásul meglehetősen furcsa körülmények között, ezért hitelessége megkérdőjelezhető.

A 22 hivatalos mérést öt ügynökség végezte, közülük a Focus minden hónapban (összesen 9-et). Azt követi a Polis 5 méréssel, az AKO 4-gyel, a MEDIAN és az Actly pedig 2-2-vel. Valamennyi ügynökség az egészen alacsony mérési tartományt megugró pártokat is igyekezett kimutatni, mégis a magyar mikropártok közül a Magyar Fórumot és az MKDSZ egyik felmérésben se található, az Összefogás párt is csak három alkalommal tűnt fel a Focus szeptemberi, októberi és novemberi eredményei között (0,7; 0,4 és 0,8 százalékponttal).

Ennek magyarázata abban kereshető, hogy az MKDSZ a Híd listáján szerepelt a választáson, míg a Magyar Fórum és az Összefogás bár elvileg nem az MKP listáján, hanem éppen fordítva, az Összefogás pártén, amit Magyar Közösségi Összefogásra neveztek együtt át. A bűvésztrükk ellenére ugyanakkor mindenki számára egyértelmű volt, hogy ez az MKP kozmetikázott listája.

Az ügynökségek nem világos mérési narratíváját mindazonáltal az is magyarázza, hogy szlovák szemmel (bár magyarral is) teljesen összekuszálódtak ezek a politikai szálak.

Pár esetben például egyes ügynökségek nem MKP-t vagy MKÖ-t tüntettek fel, hanem nemes egyszerűséggel „magyar párt” megnevezést.  Azt is le kell szögezni, hogy a 22 mérésből 21 az MKP-t és a Hidat egyértelműen ki tudta mutatni. Egyedül a Median szeptemberi radarjáról tűnt el a vegyes párt. Az MKP-t 1,6-5,5 %-ost tartomány között mérték, a Most-Hidat pedig 0,6-2,4% között.

Ha ezekből az értékekből átlagot számítunk, azt láthatjuk, hogy az MKP 3,65%-os, a Híd pedig 1,44%-os átlagértéket produkált. Az Összefogás pártot pedig a szlovák ügynökségek előtti láthatatlan entitása miatt kénytelenek vagyunk a Focus három mérése alapján 0,63%-os átlageredményre taksálni.

Hogy a vélt valósághoz mind közelebb kerülhessünk, az összkép kiteljesedése végett szerencsés ezen átlagértékekhez hozzákalkulálnunk az utolsó valóban releváns eredményt is, a februári 29-ei választásét. Ehhez szét kell bontani a két megmérettetett lista preferenciaszavazatait. Bár kétségkívül az egyes pártok jelöltjeire leadott karikák között bőven lehet átfedés, mégis hozzávetőlegesen kirajzolódik a listán belüli támogatottság.

Oriskó Norbert számításai szerint az MKÖ listájára leadott szavazatok közül – nem meglepő módon – az MKP jelöltjei kapták a legtöbbet, az összes szavazat 69,25 %-át, majd az Összefogás párt jelöltjei 22,05%-ot, míg a Magyar Fóruméi 8,6 százaléknyit gyűjtöttek. Ebből kiindulva az együtt elért 3,9 százalék szétbontva 2,7-0,86-0,34 %-nak felel meg.

A Most-Híd esetében ez valamivel egyszerűbb, az 5 magyar vonatkozású párt közül a listájukon induló MKDSZ rendelkezik a legalacsonyabb mértékű támogatottsággal. Ravasz Ábel értékelése szerint a Híd 2,1%-ához 0,11%-kal járultak hozzá. Az ugyancsak listájukon induló Šanca nevű szlovák párt jelöltjeinek hozadéka pedig 0,05% volt, így a Híd „csupasz” eredménye hozzávetőlegesen 1,94 % körül mozgott.

Ha tehát ezen értékeket összevetjük az egyes szubjektumok választási eredményeivel, akkor az a konklúzió vonható le, hogy az MKP-nak hozzávetőlegesen 3,6% körül; a Hídnak 1,46% körül; az Összefogás pártnak 0,69%; míg a Magyar Fórumnak 0,34%; végül az MKDSZ-nek 0,11% környékén mozog a támogatottsága.

Ha ezt átfordítjuk teljes arányú százalékokra, akkor az 5 párt választóinak megoszlása a következő: 58,06% MKP, 23,54% a Híd, 11,12% Összefogás párt, 5,48% a Magyar Fórum, valamint 1,77% MKDSZ.

Ebből kifolyólag távol sem a 3:2:1 szétoszlás tűnik megalapozottnak, hanem sokkal inkább egy 8:3:2:1:1-es konstrukció, ami még mindig nem olyan drasztikus, mint a romániai választáson megvalósult magyar összefogás alkotta 28:1:1-es arány.

Természetesen ezek a számítások részben hipotetikus jellegűek, hiszen minden választás, minden kampány más és más eredményt produkál, mindazonáltal közelebb állhatnak a valósághoz, mint az elemzéseket és számításokat nélkülöző politikusi becslések, megérzések vagy blöffök.

Forrás: Felvidék.Ma

The post Mennyi az annyi? Milyen támogatottsággal rendelkeznek pártjaink? appeared first on Reflex24.