Szeptember 14-e az ipolysági cserkészek számára jelentős napnak számított, ugyanis Papp Román, elsőkötetes szerző látogatott el a városba. Az Ipolysági Városi Könyvtárban tartott könyvbemutatón nagy számban vettek részt a 27. számú Szent Imre Cserkészcsapat tagjai is. A közönség soraiban felfedezhetőek voltak azok a cserkészek is, akik 30 évvel ezelőtt az első őrsben is tevékenykedtek, majd a 29 évvel ezelőtti csapatalapításkor is támogatták a mozgalmat.

De miért is számított ilyen fontos eseménynek az a bemutató? A válasz kézenfekvő: Papp Román megírta az első magyar kalandregényt a cserkészetről. Jelenleg más, ehhez hasonló feldolgozás, ráadásul magyar nyelvű, nincs a könyvesboltok polcain.  A regény, amely “A viharlámpa Fénye” címet viseli, egy fiatal cserkészfiú élményein keresztül mutatja be a cserkészeten belüli vezetőképzés sok izgalmát, valamint a mozgalom struktúráját.

A szerző, aki maga is több évtizedes cserkészmúlttal rendelkezik, nagyon figyelt arra, hogy a könyvben minden olyan fogalmat megmagyarázzon, amivel általában csak a cserkészek találkoznak. Így bárki is olvassa a regényt, könnyen érthető, pergő, kalandokban bővelkedő alkotást forgat majd a kezében.

Az író a 10-12 éves korosztályt célozta meg, de a 90 éves örök fiatal ugyanolyan élvezettel merülhet el a történetben, mint egy nyolcéves kisgyermek. Mondhatni, hogy a mű közelebb hozza egymáshoz a korosztályokat.

A szerző a könyvbemutatón feleségével jelent meg, együtt elevenítették fel a regény születésének körülményeit, a karakterek fejlődésének folyamatát, valamint említést tettek kisfiuk segítségéről is.  Ezt a könyvet valójában hármasban írták, ahogy ezt az első oldalak egyikén fel is tüntetik. 

A könyvbemutatót a témához kapcsolódóan az ipolysági cserkészcsapat korabeli, tehát 29-30 évvel ezelőtti alakulásának bemutatása követte Klukon Tibor alapító csapatparancsnok által. Mind a könyvbemutató, mind az azt követő beszámoló alatt magvas beszélgetések alakultak ki az írókkal és az előadókkal, amely kötetlen programként a rendezvény után is folytatódott.  

Kis cserkésznek, nagy cserkésznek, valamint minden olvasni szerető érdeklődőnek szívből ajánlom A viharlámpa fénye című kalandregényt, melyet tavaly augusztusi megjelenése óta több mint 900 példányban értékesítettek.

Fotók és szöveg:
Klukon Gergely

The post Ipolyságon is bemutatták Papp Román „A viharlámpa fénye” című kalandregényét appeared first on Reflex24.

Kinga
6.

Az ominózus hétvége előtt, amikor is Péterék gyerkőceivel töltik majd a péntek estétől vasárnap estéig tartó időszakot, Kinga péntek délelőtt még egy riportalannyal találkozott. Egy fiatalember kereste meg emailben, akit erőszakkal vádolt meg az egyik kolléganője, sőt azt állította, hogy a gyerek, akit vár, ennek az erőszaknak a következménye. A férfi nagy nehezen be tudta bizonyítani az ártatlanságát, de el kellett költöznie a vidéki kisvárosból, mert a közösség megbélyegezte, számtalan atrocitás érte utólagosan is. Most Budapesten él,  és igyekszik megfeledkezni a múltról. 

Újbudán, a híres-neves Hadik kávézóban találkoztak, ahol általában nem volt nagy nyüzsgés, a terasz sarkában el lehetett bújni, kiváló hely egy diszkrét beszélgetésre. Természetesen Kinga ért oda először, nem szerette megvárakoztatni az interjúalanyt, illetve abból, ahogy valaki megérkezik, megkeresi a helyét, sok mindenre lehet következtetni. Kinga profilképe megtalálható volt a magazin online felületén, így remélte, hogy nem keresik majd egymást hosszú percekig. Épp megrendelte a feketéjét, mikor meglátott belépni egy sötét hajú, sötét szemű fiatalembert, aki kimagaslott a többiek közül, minőségi nyári öltönyében olasz üzletembernek nézte. Csakhogy ő azonnal az asztala felé vette az irányt, és bemutatkozott.

– Jó napot kívánok, Koroknay Bálint vagyok! Ön  Gyenes Kinga, ha nem tévedek!

Kezet fogtak, Koroknay bécsi kávét rendelt, és kérdőn nézett Kingára.

– Nem tudom, hogy szokás az ilyesmit intézni. Ön kérdez, vagy én kezdjek el mesélni? Igazából nem szívesen beszélek a történtekről, mindig felkavar…

– Nem szükséges azonnal a tárgyra térni, talán mesélhetne magáról egy kicsit, mivel foglalkozik, hogyan él…Nem szeretem a túlságosan merev, irányított interjúkat. Ha megengedi, bekapcsolom a telefonom mikrofonját, hogy ne a jegyzetelésre kelljen koncentrálnom. 

– Természetesen – Koroknay lazán keresztbe tette  a lábát, hátradőlt a széken, s kortyolva a kávéból beszélni kezdett – Jelenleg egy multinál dolgozom jogi tanácsadóként. Ezelőtt a szerencsétlen eset előtt a szülővárosomban praktizáltam egy ügyvédi irodában. Ha nem gond, a város neve maradjon titok. Kénytelen voltam feladni a praxist, mert egyszerűen elvesztettem a hitelemet. nem tudom, valaha megszokom-e Pestet, már a pécsi egyetemi éveket se szerettem, én lokálpatrióta vagyok, igazi kisvárosi gyerek. 

Kinga magában konstatálta, hogy bizony a látszat csal, ez a Koroknay bármelyik világhírű divatlap címlapján megállta volna a helyét, nem igazán tudta elképzelni egy poros kisváros főutcáján. 

– A levelében azt írta, a kolléganője vádolta meg. Hogyan történt az eset, Viszonyuk volt? 

– A kolléganőm, nevezzük Ildikónak, gyakornokként került az irodába. Csinos volt, élettel teli, intelligens, ahogy nálunk mondják, járni kezdtünk. Mindaddig nem volt semmi gond, amíg én nem igényeltem egy kicsit több szabadságot, Félreértés ne essék, nem holmi nyitott kapcsolatban akartam élni, a magam módján azt hiszem, szerettem is, de megfojtott a napi 15 sms-ével. Ha az estét nem együtt töltöttük, félóránként hívott. Ha női ügyfelet fogadtam, mindenféle semmiség ürügyén bejött az irodámba. Az ellenőrzése akart tartani. Hatalmas jeleneteket tudott rendezni. Így aztán néhány hónap után szakítottunk. Vagyis én szakítottam vele. Elképzelheti, milyen érzés volt ezután a munkahelyen találkozni nap mint nap. Az elején úgy tűnt, intelligensen viseli, de aztán észrevettem, hogy sokszor követ, csak úgy hirtelen feltűnik ugyanazokon a helyeken, ahol én is gyakran megfordultam. Aztán jött a karácsonyi parti. Egy helyi étteremben ültünk le közösen, mindössze hat ember alkotta az irodát, jó kedéllyel megvacsoráztunk, a helyzet úgy hozta, hogy felkértem táncolni, már csak illemből is. Ritkán iszom alkoholt, ezen az estén pezsgőztünk. Taxit hívtam, hogy hazaviszem, és szintén udvariasságból kiszálltam vele, bekísértem a sötét kapualjba. Itt…hogy is fejezzem ki magam, szinte megtámadott, s bár valóban nem voltam egészen józan, nagyon határozottan visszautasítottam, és gyalog hazamentem. Néhány hét múlva tett ellenem feljelentést, mely szerint megerőszakoltam, s ő a gyerekemet várja. Nem volt könnyű menet megvédenem magam és bebizonyítanom az ártatlanságomat: mindenki tudott arról, hogy mi előtte egy pár voltunk, azt is látták, hogy az est folyamán együtt táncolunk és együtt távozunk. A taxis is látta, hogy én vele együtt szálltam ki, sőt, a kapualjban egy lakó épp a szemetet hozta le, tanúsította, hogy hevesen ölelkeztünk, s azt is látni vélte, hogy Ildikónak leszorítottam a kezét. A saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, amikor az ember igaztalan vádakkal illetik, s egyszerűen képtelen megvédeni magát, minden ellene szól. Ildikó remekül játszotta a szerepét, az ügyvédem keresztkérdéseivel se lehetett zavarba hozni. Nem hiába tanult ő is jogot. Eszembe jutott, hogy az ominózus estén hazafelé ballagva találkoztam egy ismerősömmel, akivel hosszasan beszélgettem. De ez sem segített rajtam, hiszen nyugodtan elindulhattam hazafelé az erőszak után is. Mint egy hidegvérű gonosztevő!! A szerencsének köszönhetem, hogy felmentettek. Jelentkezett ugyanis Ildikó régi szerelme, akit a szakítás után azzal vádolt, hogy ellopott tőlük több értékes holmit, majd eladta, a fickó mesélt a féltékenységi rohamairól, a hisztijeiről. Az ügyre sose derült fény, de azért ez kicsit megingatta a vád hitelességét és érveit. Aztán elkezdtünk nyomozni, kiderült, hogy Ildikó gyakran Pesten bulizott, és a decens jogásznő esetenként bizony ki-kirúgott a hámból. Sikerült több szemtanút is találni, akik a karácsonyi időszakban látták őt vadul flörtölni több szórakozóhelyen is. Aztán vettem a fáradtságot és a pénzt, magánnyomozót fogadtam, aki összesen 5 férfit is előkerített, akikkel Ildikó intim viszonyba került. Ezen a ponton már falhoz tudtuk szorítani, s természetesen a bíróság úgyis apasági vizsgálatot kért volna, amint megszületik a baba. Bevallotta, hogy nem tudja, kié a gyerek, és azt is, hogy az erőszakot csak kitalálta. Igen, az ellenem felhozott vádakat törölték, de azt a nyolc hónapot soha senki nem tudja kitörölni. Sovány vigasz, hogy ő se praktizálhat tovább.  Megpróbáltam normális életet élni otthon, de egyszerűen képtelenség volt végigmennem az utcán úgy, hogy legalább egy valaki ne nézzen rám vádlón. Örökre megbélyegeztek. Itt nem ismer senki, de nem érzem magam otthon. Talán soha nem is fogom – fejezte be a történetet Koroknay.

Kinga elgondolkodva hallgatta a történetet. Hogy mik vannak?! Ez tipikus olyan példa, amikor az élet érdekesebb sztorit produkál, mint amilyet egy tehetséges író ki tudna találni. Előrehajolt, hogy elvegye a poharát, de olyan ügyetlen volt, hogy lelökte a szalvétáját. Miközben lehajolt, előbukkant a dekoltázsából a kék zafír medál, ami eddig megbújt a blúza finom fodrai közt. Koroknay szeme kikerekedett.

– Ne haragudjon, de megnézhetem ezt a medált? – kérdezte izgatottan, s meg sem várva Kinga helyeslését, máris feléje nyúlt. A nő kissé visszahőkölt, hogy a férfi a blúza kivágásához közelít.

– Miért szeretné látni? Nemrég kaptam ajándékba. 

– Elnézést, főleg az előbbi történet után. De ez számomra hihetetlen. Tudja, a családom tulajdonában volt egy hasonló medál, aminek a szabadságharc idején nyoma veszett. Addig az volt a szokás, hogy az édesanya mindig a lányának vagy a menyének ajándékozta, generációról generációra öröklődött. 

Kingának a medál  mintha égetni kezdte volna a mellkasát. 

– Igen, azt megállapítottam, hogy ez egy igen régi darab. Van egy gravírozás a belső oldalán. Erről tud?

Koroknay bólintott.

– K. I. Azaz Koroknay Ilona, az első viselője. 

 Kinga lecsatolta a nyakából a medált, és átadta a vele szemben ülő férfinak, aki szinte megbűvölve nézte, forgatta a kezében a finom ékszert, s azonnal tudta, hol kell kinyitni, hogy kettényíljon. Ujjaival megsimogatta a finom gravírozást, a nő egy percig sem kételkedett, hogy igazat mond, egy megbecsült családi ékszerről van szó. 

– Megkérdezhetem, hogy kitől kapta? Talán az illető meg tudja mondani, hol vette, s egy bizonyos pontig talán vissza tudnánk vezetni a történetét. 

– Hát ez egy érdekes sztori. Azt hiszem, meg kellene magát ismertetnem valakivel. Úgy érzem, több ponton is van önök között kapcsolódás. 

– Örömmel ismerekedem valakivel, aki közelebb vihet a családi ékszer kalandos útjához. Mert úgy sejtem, valóban különös életutat járhatott be ez a kis ékszer. De természetesen nem várom el, hogy csak úgy elhiggye, az én családom tulajdona ez a medál. Be fogom bizonyítani önöknek. 

– Úgy gondolom, ezt nem ártana nyugodtabb körülmények között megbeszélni. Elfogad egy vacsorameghívást a lakásomra? Azt hiszem, két kedves ismerőst is be tudok majd mutatni önnek. 

Sem Joli néninek, sem Viktornak nem árulta el, hogy vendéget várnak, mindketten meglepődtek, mikor bevezette a fiatalembert. Koroknay egy papírba csomagolt négyszögletes tárgyat hozott a hóna alatt, kezében pedig egy dossziét tartott. 

– Joli néni, Viktor, ő itt Koroknay Bálint. Véletlenül, interjú készítése közben észrevette a zafír medált, és felismerte, hogy a családja egy régen eltűnt ékszeréről van szó. A monogrammot is ismeri: K.I., vagyis Koroknay Ilona, Bálint szépanyja, aki elsőként viselte a medált. 

Viktor szeme azonnal csillogni kezdett, a történész tudásvágya azonnal megmutatkozott rajta. Joli néni pedig könnyes szemmel hallgatta a szomorú történetet, miszerint az utolsó szál Koroknay Sándor, aki a 48/49-es szabadságharc ideje alatt valószínűleg annak a leánynak ajándékozta a medált, akit feleségül akart venni. De az ifjú bárót a császáriak meggyilkolták, mert az egyik közeli nemesi kúriában utánuk kémkedett, menekülés közben pedig lelőtték. A medálnak pedig nyoma veszett. 

Bálint nemsoká lefejtette a titokzatos valamiről a papírt. Egy festmény lapult a takarásban, amely egy gyönyörű nőt ábrázolt sötétkék ruhában, a 40-es évek divatja szerinti frizurával.  A nyakában ott ékeskedett a medál. 

– Sajnos nem tudom, hogy ő ki. Ahogy mondtam, a családi krónikában 1849 után elveszett az ékszer útja. Ez a festmény pedig 1944-ben készült, egy Perényi András nevű festőművész készítette, de hogy ki volt a modellje, azt nem sikerült kiderítenem. 

Kinga levette az ékszert a nyakából, és a képen levő medál mellé helyezte. Egészen biztosan ugyanarról az ékszerről van szó!

– Hát akkor én meg elmondom Joli néni történetét! – kezdte Viktor, és felvázolta a feltételezését, amit sebtében előkeresett feljegyzésekkel is igazolt. Arra azonban nagyon vigyázott, hogy a néni érzéseit ne sértse. Koroknay elgondolkodva kortyolgatta a vörösborát.

– Hihetetlen! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ráakadok, de arra meg egyáltalán nem, hogy egy ilyen történet kerekedik ki belőle. 

– Számomra pedig az hihetetlen, hogy egy ilyen ékszert hordhattam néhány hétig, és a történet részese lehettem. Joli néni, ha nem ajándékoz meg vele…

– És ha engem nem ajándékoz meg vele az én Miklósom…

– És ha szegény ifjú Koroknay báróval nem bánnak el az osztrák katonák… Azt hiszem, ez a medál história megérne egy kis kutatást – Viktorban feléledt a kincsvadász szellem – Igaz, az én szakterületem az ötvenes évek, de szívesen nyomoznék egy kicsit az ügyben. Szerintem derülnének még ki meglepő dolgok…

– Egyetértek! Én minden családi iratot a rendelkezésére bocsátok – bólogatott Koroknay. 

– Én pedig ugye megírhatom a történetet? – tette össze a kezét könyörögve Kinga – És javaslom, tegeződjünk, mármint mi, akik korábban születtünk Jolika nlninél – tette hozzá nevetve. 

– Örömmel. Ja, és el ne felejtsem, hoztam néhány iratot, illetve fénymásolatot, ami bizonyítja, hogy ez a kis medál valóban a Koroknay családé. 

A magával hozott dossziéból előkerült néhány újabb festmény fénymásolata, a Koroknay család asszonyai viselték büszkén mellükön az ékszert, amely most Kinga étkezőasztalának abroszán pihent. Aztán egy jóképű férfiről készült festmény következett, Bálint szakasztott mása nézett vissza rájuk. 

– Ő Koroknay Sándor, a család egyik nagy rebellise. Amolyan Fatia Negra vagy Robin Hood magyar kiadásban. A családi legendáriumban szinte mágikussá nőtt az alakja. Érdekes momentum, hogy a halála után sok évvel került elő az állítólagos fia, aki a legenda szerint nem sokkal a halála előtt fogant, de az édesanyja nevét diszkréten eltitkolták. A fiú a keresztségben a Heinrich nevet kapta, miután visszatért a családi birtokra, és a nagyapjának bebizonyította – azt nem tudom, vajon mi módon- hogy valóban Koroknay Sándor fia, felvette az édesapja keresztnevét. 

– És mi lett a családi birtokkal? – érdeklődött Joli néni

– A kommunisták elkobozták, nem ment jól a Koroknayak sora az ötvenes években, de akiket a Habsburgoknak nem sikerült megtörniük, azokat holmi kommunistáknak sem sikerült. 

Bálint órákig mesélte a történeieteit, ámulva nézték a fotókat, bekerültek egy olyan világba, amelyet egyikük sem ismert. Mikor a fiatalember indulni készült, Kinga utánaszólt.

– Bálint, itt hagytad az asztalon a medált. Ez téged illet. Minket nem kell győzködnöd tovább, hogy a családodé. Fel sem merném tenni többet, hogy már ismerem a történetét. 

– Szeretném visszavásárolni….

– Szó sem lehet róla. Én sem vásároltam, sőt Jolika néni sem. Mindketten teljesen megilletődtünk, hogy ennek a történetnek teljesen véletlenül a részeseivé váltunk. Viktor pedig annyira fel van villanyozódva, hogy szerintem már holnap beveti magát a levéltárba. 

Így a medál visszavándorolt jogos tulajdonosához. Néhány nap múlva azonban Bálint felhívta, hogy egy kis időre beugrana, ha nem zavar. Kíváncsian várták, vajon milyen újabb meglepetést tartogat. Viktor persze már nyomozott a medál után, de semmi újdonságról nem tudott beszámolni. 

Bálint egy egy csokor virággal érkezett.

– Elnézést, hogy ezt a múltkor elfelejtettem, nagy udvariatlanság volt tőlem. Azt pedig különösen értékelem, hogy ilyen sportszerűen és méltányosan viselkedtél a medállal kapcsolatban. A mai világban ezt nem sokan tették volna meg, minimum egy csinos összeget kicsikartak volna belőlem. Nos, szeretném ezt viszonozni. 

Egy apró dobozkát húzott ki a zsebéből. Viktor oldalba bökte.

– Hé, a kezét én akarom megkérni, még akkor is, ha jobban illesz az ideálja skatulyába- mondta nevetve. 

– Eszembe nem jutna lovagias ügybe keveredni veled. Még a végén bekerülnénk egy női magazinba – vágott vissza Bálint, aztán komolyra fordította a szót – Csináltattam a medálról egy másolatot. Annyira jól illett hozzád,, Kinga, hogy vétek lenne, ha nem hordhatnál egy ilyen szép kis ékszert. Szeretném, ha köszönetként elfogadnád tőlem és a családomtól. Ha tudnád, mennyire örült az édesapám, mikor megtudta a jó hírt! És ragaszkodik hozzá, hogy okvetlenül látogassatok meg minket. A családi kúria ugyan nincs meg, de a szőlőhegyen a présház még áll.

Kinga Viktorra pillantott, nem engedélyt kérve, csak a véleményét akarta lecsekkolni. Hagyta, hogy a láncára fűzzék a medált. 

– Tökéletes! – csettintett Bálint, aztán búcsúzott. 

Kinga és Viktor összebújva ültek a kanapén, élvezték a kicsit hűvösebb nyári éjszakát. 

– Egy hónappal ezelőtt ha valaki ezt mondja nekem, kinevetem. Mennyi minden történt velem azóta. És csupa jó dolog. 

– Jut eszembe, amíg zuhanyoztál, a nővéred hívott, annyira soká csengetett, hogy felvettem. Örömmel üzeni, hogy trónörököst várnak.

– Most minden olyan kerek. Jó lenne megállítani az időt. 

Viktor csókot lehelt a hajába.

– Szerintem, ha nagyon koncentrálsz, a zafír medál majd segít. Különleges darab. És ha eddig balszerencse is kísérte, mostantól ez másképp lesz. Ez a zafírkönny az örömkönnyeket jelképezi. Ideje már, hogy minden simán menjen, nem gondolod?

Kinga hevesen bólogatott. Ha jól tudja, a zafír a szerelmi kötés jelképe, megerősít mindenféle köteléket. Most pedig egyértelműen úgy érezte, a világ legbiztonságosabb kikötőjében tartózkodik. Igen, mától minden olyan ragyogó lesz, mint a nyakában lógó zafírmedál!

The post Catalina Bianchi: Zafírkönny V. rész – 6. fejezet appeared first on Reflex24.

Kinga
5.

Maga se tudta miért, néhány napig nem viselte az ékszert, valahogy vegyes érzelmeket váltott ki belőle, amit megtudott, s ha ez nem lett volna elég, Viktor csókja, majd szinte menekülésszerű távozása sem könnyítette meg a dolgát. Aztán egy reggel úgy ébredt, fel kell tennie. Bárcsak ne tette volna, a napja katasztrófálisra sikeredett. 

A munkahelyi számítógépe elromlott, az informatikus elvitte, s egy őskövületet állított be a helyére átmeneti megoldásként. Képtelen volt haladni a munkájával, szüksége lett volna néhány fájlra, amit a saját gépére mentett. Péter is stresszesnek tűnt, persze négy gyerek mellett ez nem volt csoda. Máskor el szokta mondani, ha gondja van, de most mereven bámulta a képernyőt, és eszeveszett iramban gépelte a cikkét. Kinga hiába kezdeményezett beszélgetést, néhány szóval elintézte a választ. A lány már ismerte, tudta, az a fajta, aki egy darabig rágja a problémát, inkább csak a megoldás helyessége esetében várt megerősítést. Ki kell várni, hogy megnyíljon. Tipikus férfi! Remélte, hogy nem a gyerekekkel kapcsolatos a baja.

Mire ebédelni indultak, Kingának már elege volt a napból. Nem tetszett neki a kínálat, így csak bazsalikomos paradicsomlevest evett. Már az utolsó kanálnál tartott, mikor egy csepp a citromsárga blúzára löttyent. 

– A fenébe is! – hiába próbálta kiszedni a szalvétával, csak még jobban elmaszatolta a foltot. 

– Úgy látom, nincs jó napja! – ült mellé Nóra, a főszerkesztő. Hát ez se fog rajta dobni, abban már biztos volt, mert a nő negédes mosolya mögött mindig valami hátsó szándékot lehetett sejteni – Mondja, Kinga, maga már régebb óta ismeri Péter sógorát?

– Nem, csak néhányszor találkoztunk, Péter mutatott be, felületes ismerősök vagyunk – úgy döntött, Nórának semmi köze ahhoz, milyen kapcsolatban állnak. Minden jel szerint fel akarja éleszteni az egykori kapcsolatukat, bár ha visszaemlékezett a közös találkozásra, Viktor nem repesett az örömtől, hogy láthatta. 

– Érdekes, mert a hétvégén véletlenül láttam, hogy együtt jönnek ki a lépcsőházból, ahol maga lakik…

Te jó ég? Nóra leselkedik utána? Követi Viktort? Ezeket össze kéne ismertetni Zolival! 

– Viktor néhány háztömbnyire lakik tőlem, hétvégén felugrott egy kávéra. 

– És mit szól ehhez a barátja? Zoli, ha jól emlékszem…

– Zolival már szakítottunk – közölte Kinga, s nem kerülte el a figyelmét, hogy Nóra szeme összeszűkült a hírre. Úgy tűnik, szerzett magának egy újabb ellenséget, méghozzá a felettesét. Remek! Ez a hét valóban kitűnő lesz!

Mikor visszaért az irodába, Péter épp telefonált, szemmel láthatóan ingerült volt. Dühösen dőlt hátra a székében.

– Nem akarod elmondani? – kérdezte Kinga óvatosan.

– Dióhéjban? Mariann vissza akar menni dolgozni. Kiteljesedni a karrierjében. Na de könyörgöm, négy kicsi gyerekünk van! Én megértem, hogy unja az egész napos otthonlétet és a gyerekek problémáit, de még néhány évig ez lesz. A gyerekeket közös akarattal vállaltuk. 

– Talán most besokallt. Évek óta otthon van. És látja a barátnőit, akik szabadabban mozognak. Nem tudod kicsit tehermentesíteni?

– Amennyire csak lehet, leveszem a válláról a terheket. Talán megpróbálhatnék home office-ba menni… De a gyerekektől képtelenség dolgozni. És nem tudok hová elbújni, ha dolgozni akarok.  

– Menjetek el valahová egy hétvégére, én két gyereket bevállalok, a másik kettőt meg biztos elvállalják a nagyszülők. Vagy épp Viktor.

– Na ő már biztosan! Úgy érzem, ő hecceli Mariannt. Számára pedig a bátyja szent, mindig is az volt. Egy piedesztálon áll. Megmondom őszintén, nekem gyanús ez a hirtelen hazaköltözés. Miért adja fel valaki a remek külföldi kutatóállást egy magyarországi egyetemi katedráért? Küldetés? Ugyan már, a mai világban ilyen nincs. 

Kinga maga se tudta hová tenni Viktor viselkedését. Ha kamaszfiúról lett volna szó, azt mondja, félénk. De egy felnőtt férfi miért nem vállalja fel a szimpátiáját? Mindketten egyedülállók, nincs miért hezitálni. Bár egyáltalán nem sietett új kapcsolatot kialakítani, de érezhetően vonzódtak egymáshoz. Akkor mi ez a férfias bújócska?

Viktor nem jelentkezett, Péter napról napra idegesebb lett, Nóra pedig a cikkei minden írásjelébe belekötött. Fantasztikus! Önhibáján kívül féltékenyek rá. Teljesen alaptalanul. Vagyis minimális alappal. Eddig szeretett bejárni a szerkesztőségbe, most kénytelen lesz mindennap nyelni? Vagy világosítsa fel Nórát? Van olyan büszke, hogy utána még inkább piszkálódni fog, mert majd sértve érzi a női énjét. 

Azt hitte, ennél több kellemetlenség már nem érheti, de tévedett. Egy este, mikor kiszállt a kocsijából, Zoli állta el az útját. Az utóbbi néhány napban megszűntek a telefonhívásai, azt hitte, sikerült leráznia. 

– Te mit keresel itt, leskelődsz utánam? – kezdte azonnal támadó stílusban, mert semmi kedve sem volt ahhoz, hogy a nyavalygásait hallgassa. 

– Nem, én csak egy nagyon fontos dolgot szeretnék mutatni neked – mondta meglepően higgadt hangon Zoli, és egy dossziét húzott elő a háta mögül – Nyomoztam egy kicsit.

Kinga nem értette. Ki vagy mi után nyomozott?

– Nyomozónak vagy titkosügynöknek képzeled magad? Hagyj békén a hülyeségeiddel- a lány elindutl volna a kapu felé, de Zoli elkapta a karját.

– Kérlek, hallgass meg! Az új pasid után szimatoltam egy kicsit.

– Te teljesen megőrültél. Egy, nincs új pasim. Kettő, azonnal engedd el a karomat! Te eszelős vagy!

– Nem tudod, kit engedtél a lakásodba és az ágyadba, Kingus! Az egy veszélyes alak! Olvasd ezt végig, amit egy külföldi lapban találtam. 

Kinga kirántotta a karját Zoli szorításából, és épp mérlegelni kezdte, hogy segítségért kiált, mikor az utca végén feltűnt Viktor alakja. Zoli elkapta a pillantását, s mikor meglátta a felbukkanó férfit, hevesen mutogatni kezdett.

– Róla beszélek! Ez egy erőszaktevő! Mit gondolsz, miért kellett hazajönnie egy jónevű egyetemről? megerőszakolta az egyik hallgatóját – a férfi ezt már indulatosan ordította, a járókelők közül többen megálltak, néhányan a lakók közül kikönyököltek az ablakon, hogy nézzék a műsort. Kingának egyre kellemetlenebbé vált a helyzet. Zoli azonnal nekiugrott Viktornak.

– Mit akarsz itt, te bűnöző? Azt hiszed, ilyen dolgok nem derülnek ki? Milyen ember az, aki csak erőszakkal szerez meg magának egy nőt?

Mielőtt Kinga bármit megakadályozhatott volna, Viktor egy jól irányzott fogással a járdára küldte Zolit, kicsavarta a kezéből a dossziét, majd KIngát egy határozott mozdulattal betuszkolta a kapunk, egyenesen a lifthez húzta, s csak akkor engedte el a kezét, mikor már a lakásában voltak. 

– Ez meg mi volt? – kérdezte felháborodottan a lány. Nem tudta mire vélni sem Zoli vádjait, sem Viktor viselkedését. 

– Ne haragudj, ennél jobb nem jutott eszembe. Csak azért jöttem, hogy visszaadjam neked a medált, az ékszerész befejezte a munkát, s én is végeztem újabb kutatásokat. S ha már így alakult, hogy ennek a tanúja voltam, talán jobb, ha tiszta vizet öntünk a pohárba. 

– Az, amit Zoli mondott… – Kingának akadozott a lélegzete, félt attól, amit hallani fog. 

Viktor kinyitotta a mappát, beleolvasott a nyomtatott oldalakba, fáradtan a bejárati ajtónak dőlt, majd mintha hatalmas súly nyomná, leereszkedett a földre. Átadta a nőnek a dossziét. 

– Olvasd el, s aztán ha úgy gondolod, hallgasd meg az én verziómat is. Ha nem szeretnéd hallani, nyugodtan szólj, elmegyek. 

Kinga az előszobatükör előtt ült le a szőnyegre, s olvasni kezdett. Egyre mélyebb ráncok rajzolódtak ki a homlokára, s mire a végére ért, kérdőn tekintett Viktorra. Újságíró volt, tudta, hogy a média úgy forgatja a szavakat, hogy minél nagyobb legyen az olvasottság. 

– Oké, ezek szerint meghallgatsz engem is, mielőtt elítélnél.  Nos, hibáztam, de nem úgy, ahogy a esetet beállították. Hülye voltam, hogy nem hessegettem el azonnal azt a két diáklányt, akik a többieknél mélyebben érdeklődtek az óráim iránt. Gyakran odajöttek az előadások után, hogy ezt-azt kérdezzenek, aztán leültünk egy kávézóban is, majd elmentünk egy italra is. Bevallom, hízelgett a lányok érdeklődése, majdnem ötven éves voltam, és két alig húsz éves, vibráló fiatal lány töltötte velem a szabadidejét. De soha eszembe sem jutott semmi több, mint néhány kellemes beszélgetés nyilvános helyen. Aztán egy napon összetalálkoztunk egy egyetemi bulin, a hallgatók mindig meghívták a tanári kart is. Iszogattam is, pedig ritkán fogyasztok alkoholt. És egyszer csak az irodám kanapéjén találtam magam két lány társaságában. Ne nézz ilyen szörnyülködve, időben észhez tértem, és nagyon határozottan elutasítottam őket, mi több, azonnal ki is tessékeltem mindkettőjüket az irodámból. Aztán elaludtam. Ott, a kanapén talált rám a rendőrség másnap reggel. Erőszakkal vádoltak meg. Miszerint míg az egyiküket megerőszakoltam, a másikat kényszerítettem, hogy nézzen bennünket. Ezek a lapok a botrány kirobbanása idején írtak az ügyről. Aztán elkezdődött a kihallgatások sora, végül a barátnő megtört, nem bírt hazudni tovább. Bevallotta, hogy egy szó sem igaz az egészből, azért találták ki a történetet, hogy bosszút álljanak. Felmentettek, a lányok bocsánatot kértek, de megbélyegzett lettem. Mert mi a fenéért vittem az éjszaka kellős közepén két lányt az irodámba? Lehet, nem bántottam senkit, de mint ember lejárattam magam. Nem maradhattam ott tovább. Tudod milyen az, amikor naponta többen mérnek végig gyanakodva, mert olvastak az ügyről, és nem hisznek az ártatlanságodban? Hallgatsz?

Kinga hallgatott. Nem tudott mit mondani. Hitt neki, mert nem tudta róla elképzelni, hogy bárkit is bántson, nem volt szüksége arra, hogy ilyen módon szerezzen meg magának bárkit is. Most Zoli járt az eszében. Az ő bosszúja. Hiszen árthat Viktornak. Ha ezt elterjeszti róla…

– Beszélnem kell Zolival. Vagyis közösen kell vele beszélnünk. Még a végén ártani fog neked azzal, hogy ezt az egész mocskos ügyet elterjeszti a sajtóban. Az anyjának si messze ér a keze, mindenhol van ismerősük, magasabb körökben is. 

Viktor elmosolyodott. 

– Akkor te hiszel nekem. Ennek örülök. Ha akarod, megmutatom a kihallgatások jegyzőkönyveit, és a határozatot amellyel felmentettek a vádak alól. 

– Erre nincs szükség, de komolyan aggódom, hogy Zoli féltékenységből valami őrültséget csinál.

– Az ELTE-n a feletteseim tudnak a dologról, úgy tartottam sportszerűnek, ha erről tájékoztatom őket. Persze ha az egész városban az én képemmel a címlapon jelennek meg a lapok, az alááshatja a tekintélyemet…

Kinga agya lázasan kattogott. A fenébe is, hiszen ő tulajdonképpen újságíró! 

– Van egy ötletem. Mostanában ez a téma nagyon felkapott, de általában csak a nők szemszögéből közelítik meg. Mi lenne, ha én megírnám a megvádolt férfi oldaláról? Hogy tudja meg a világ, ilyen is van! 

– De én nem akarom, hogy a nevem és az arcom egy magazinba kerüljön! Mindig is irtóztam a szerepléstől, az ilyen fajtától pedig pláne!

– Nem kell sem fotó, sem valódi név. De megírom a teljes történetet az elejétől a végéig, részletesen. A nevek megváltoztatásával. Nem kell a helyet sem megjelölni. Nagyon sokszor alkalmazzuk ezt, amikor pl. a családi erőszakról, válásokról, netes ismerkedésekről írunk. Az illető nem vállalja fel, hiszen lehet pl. egy kisvárosban elismert ember. De a története mások számára is okulás. 

– Van egy gond…- mondta zavartan Viktor. 

– Mariann és Péter nem tudják, igaz? – kérdezte Kinga gyanakodva.

– Nem akartam ezzel Mariannt idegesíteni. Még utólagosan sem. De talán ideje, hogy elmondjam nekik. 

– Hát nem is tudom, Péter napok óta feszült, És mellesleg rád is mérges, azt hiszi, te hecceled Mariannt, hogy álljon újra munkába.

– Én csak azt látom, hogy a húgom bármennyire is igyekszik azt mutatni, hogy élvezi a nagycsaládos édesanya életét, halálosan kimerült. Szerintem más ingerre is szüksége lenne, mint a bébiétel, a gyerekcipő és a Bogyó és Babóca. Legalább részmunkaidőben. 

– Azt segítség nélkül nem tudnák megoldani. És hiába élnek családi házban, Péter nem tud bezárkózni egy csendes zugba, ahonnan esetleg távban dolgozhatna. Mellesleg, ha dolgoznia kell, ugyanúgy nem tud segíteni, mert kénytelen a laptopja előtt ülni és írni. Felajánlottam nekik, hogy egy hétvégére két gyerkőcöt bevállalok, a másik kettőt talán a nagyszülők, s ők kicsit lazíthatnak. Mariann-nak talán csak pihenésre van szüksége. 

Viktor felsegítette a földről, és hirtelen mozdulattal megölelte, szorosan magához húzta, Kinga pedig gondolkodás nélkül bújt az ölelésébe. Soha nem érezte azt, hogy Zoli szíve ilyen hevesen kalapált volna, miközben a karjaiban tartotta. És ő sem érezte  soha ezt a biztonságot, hogy jó helyen van. 

– Még mielőtt elfelejteném …- Viktor kihúzta a zsebéből a medált, és a Kinga nyakában lógó láncra fűzte. Óvatosan, a haját félresöpörve kapcsolta a nyakába, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy csókot lehelt a medálra, az ajkai széle Kinga bőrét érintette. Sosem kapott még ennél intimebb csókot! A férfi a két tenyerébe fogta az arcát, finoman homlokon csókolta, aztán megfogta a kezét. 

– Ott lennél velem, amikor Mariann-nak elmesélem ezt az egész történetet?

Mariann és Péter döbbenten hallgatták Viktor elbeszélését, míg Kinga a gyerekeknek mesét olvasott. Fél szemmel követte a teraszon zajló eseményeket. Mariann elsírta magát, Péter egy darabig gyanúsan méregette a sógorát, de aztán ő is felengedett. Annyira azért ismerte őt, hogy ilyen dolgot nem feltételezett róla. Az asszony átvette a gyerekeket Kingától, megpróbálta ágyba dugni őket, eközben a nő csatlakozott a férfiakhoz.

– Viktor említette, mi a terved. Nem is rossz ötlet. Az is lehet, elindítunk egy lavinát. Körbejárjuk ezt a témát, s ki tudja, milyen érdekes történetek bontakoznak majd ki…- gondolkodott hangosan Péter. 

– Ezzel csak egy probléma van – mondta Kinga.

– Mégpedig? 

– Nóra. Mióta együtt látott minket Viktorral, folyamatosan minden anyagomat visszadobja. 

Viktor a fejéhez kapott.

– Ne is emlegesd azt a nőt. Állandóan sms-kkel bombáz, találkozni szeretne. Már diákkorunkban is elég hamar lepattintottam, azóta csak még elviselhetetlenebbé vált. 

– Talán megmondhatnánk neki, hogy a cikk főhőse te vagy. Erre biztosan ráharap – vélte Péter. 

– Ne merészeld! Csak úgy vállalom, ha a személyem titokban maradhat. Nóra van olyan bosszúálló, mint Zoli… – húzta el a száját a férfi.

Most Kingán volt a sor, hogy a homlokára csapjon.

– A fenébe, elfelejtettem felhívni, hogy ne csináljon őrültséget. Talán észérvekkel sikerül őt meggyőznöm. Csak nem vesztette el egészen a józan eszét. 

Elnézést kérve kiment a kertbe, és felhívta az ex szerelmét. Szinte az első csengés után felvette a telefont. 

– Kingus, annyira örülök, hogy hívsz! Nem esett bajod? Nem bántott az az őrült? Azonnal indulok hozzád!

Ó jaj, gondolta a nő, ez nehéz dió lesz. Mivel lehetne hatni rá? Talán az igazsággal, mindig az a legrövidebb út.

– Minden rendben van, Zoli. Nézd, én értékelem, hogy ennyire ragaszkodsz hozzám, de gondolj csak vissza azokra az időkre, amikor együtt voltunk… Azt csak békés egymás mellett élésnek lehetne nevezni…Az az anyag, amit Viktorról összeszedtél, az valóban megjelent a helyi sajtóban, de Viktort felmentették. Az a két diáklány megvádolta, végül az egyikük megtört. Kérlek szépen, te nem vagy rossz ember! Én is sajnálom, hogy ez köztünk így alakult, de nem voltunk jó páros. Érezted azt valaha is, ha átöleltél, hogy ki akar ugrani a szíved a helyéről? Ültünk mi valaha a földön beszélgetve órákon keresztül? Én kívánom neked, hogy ezt megéld valakivel, hogy valaki ölelésében teljes bizonyosságot találj. 

– Te ezt érzed? – vágott közbe Zoli szomorú hangon.

– Még nem tudom, hogy mit érzek, de valami különlegeset. Kérlek annak a néhány évnek az emlékére, amit együtt töltöttünk, hogy ne akarj Viktornak ártani, azzal engem is bántasz. 

Hosszú csend következett, Kinga sem mert lélegzetet venni, mert várta a végkifejletet. 

– Én csak…későn jöttem rá, hogy nem értékeltelek. Hogy természetesnek vettem, velem vagy. Nem gondoltam, hogy nem jó neked velem. 

– Neked sem volt velem jó, én nem az a nő vagyok,, akivel …társaságban villoghatsz, aki képes órákat szépségszalonokban tölteni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy felszínes vagy, de melléd egy olyan nő illik, aki ízig-vérig a végzet asszonya. Aki élvezi, hogy az ötcsillagos hotelben minden este koktélruhát kell ölteni, és előtte frizurát varázsolni a fejére. Nekem ez teher volt. Megértesz?

– Megértem. Csak fáj. Az meg még inkább, hogy neked már nem fáj, hogy te már tovább tudsz lépni. 

A nő nem akarta a végtelenségig húzni ezt a beszélgetést, örült, hogy viszonylag higgadtan tudtak szót váltani, és Zoli is hajlandó végre felfogni, hogy ők ketten már régen nem alkottak egy párt.

– Én csak egyszerűen elengedtem azt, ami már nem hozott fejlődést. Te is tedd ugyanezt. Hiszen próbálkoztunk, hogy megjavítsuk, de nem sikerült. Ez egyikünknek sem a hibája, egyszerűen csak…nem illünk össze. Találd meg te is a hozzád illő puzzle-darabkát. 

Kinga gondolatban gratulált magának, nagyon hatásos volt ez a néhány mondat. 

– Jól van, feladom! – sóhajtott fel beleegyezően Zoli. 

– Minden jót neked! Üdvözlöm anyukádat! -mikor ezt kimondta, majdnem elnevette magát. Vajon ezt hogy tudta magából kipréselni? 

A férfiak kérdőn néztek rá, mikor visszaért a teraszra. 

– Azt hiszem, egy gonddal kevesebb. Az emberi énjére apelláltam, s igyekeztem észérveket felsorakoztatni. Még az anyukájának is üdvözletemet küldtem. 

– Ó, jaj! – szisszent fel Péter- Akkor valóban túltettél magadon. Közben azt is kieszeltük, hogyan járunk túl Nóra eszén. Utólag, ha a cikk olvasottsága nagy lesz, már nem fog akarni piszkálódni. Tehát úgy állítom be a dolgokat, hogy az én ötletem, előadom a koncepciót, aztán te meg megírod. Kislány, nagyon össze kell magad szedni, hogy a zord és szemmel láthatóan féltékeny főnökasszonyt a cikk letaglózza. 

– Ez a nő mindenkit letaglóz!- jegyezte meg Viktor kacsintva, felszabadultan. Milyen jó lett volna, ha már rég elárulta volna a titkát! De vajon ki mer odaállni a szerettei és idegenek elé azzal, hogy nemi erőszakkal vádolták? Ehhez kellett a megfelelő impulzus – Ha jól tudom, Kinga tett nektek egy ígéretet, hogy két csemetétek mellé beáll bébicsősznek. Én vállalom a másik kettőt. Vagyis úgy értem, Kingával együtt a négyet – tette hozzá, mikor mindketten hitetlenkedő pillantással néztek rá. 

– Biztos vagy benne, hogy elbírunk négy gyerekkel? – kérdezte Kinga. 

– Ha már nagyon nem tudunk velük mit kezdeni, beülünk velük egy 3D moziba, ha szerencsénk van, kettő nézi a mesét, a másik kettő meg a sötétben elalszik. De most ideje menni, késő van – állt fel a férfi, kezét nyújtva Kinga felé – Hazaviszel?

– Ha szépen megkérsz.

Csendben autóztak hazafelé, a város körülöttük pezsgő éjszakai életet élt. Teli voltak az utcák, a nyári hőségben tömegesen sétáltak az emberek az utcákon, a bulinegyedek hangosak voltak a külföldi fiatalok szórakozásának zajától. Mikor leparkolt Viktor háza előtt, valahogy egyiküknek sem akaródzott elbúcsúzni.

– Azt hiszem, a  bélyeggyűjteményes és az igyunk meg egy italt című szöveg már kiment a divatból és elég elcsépelt is, de örülnék, ha velem maradnál ma éjszaka. Meg máskor is… – simogatta meg az arcát a férfi.

Kinga már gondolkodni kezdett volna, mikor leállította magát. Soha nem csinált őrültségeket, s igazából ezt se érzi annak. Csak nem fog aszerint élni, hogy a társadalmi elvárások szerint mi illik? Ki és milyen alapon tudná megmondani, mikor jött el a megfelelő időpont? Ki állított fel erre valamikor is egy szabályt.

– Nem bánom- mondta rekedten, s kissé viccesen hangzott, ahogy kiejtette a száján, de nem törődött vele. Sokkal jobb ő írásban, mint szóban, ezt már rég tapasztalta. 

Később, hajnaltájt próbálta szavakba önteni azt, amit átélt, ami eddig ismeretlennek számított, de nem találta a megfelelő kifejezéseket és hasonlatokat. teljes testi-lelki összekapcsolódás és energiaáramlás. Csak ez úgy hangzott, mintha egy ezoterikus magazinban olvasta volna. 

Péter, ígéretéhez híven felvázolta a Kinga által kitalált tervezetet Nóra előtt, aki rábólintott. A lány négy napon keresztül dolgozott a cikken, csak és kizárólag Viktor elbeszélése alapján írta le az eseményeket, igyekezett objektív maradni. Nehéz volt, mert egyre szerelmesebbnek érezte magát. És Viktor is úgy viselkedett, mint egy pubertás: napközben szívecskés sms-ket küldözgetett neki, apró meglepetésekkel várta, mikor hazaért, az éjszaka közepén elvitte sétálni a Margitszigetre…

Mikor Nóra meglátta, hogy az újdonsült cikk alatt Kinga neve díszeleg, fújt a dühtől, és mindenáron próbált hibát találni benne. Legalább négyszer visszadobta az írást, a lány pedig az ajkait összeszorítva négyszer átdolgozta a javaslatok szerint. Mindenáron azt akarta, hogy a cikk a megjelenjen, így inkább engedelmesen tett a dolgát. Szerencsére a téma volt annyira érdekes,  hogy a főszerkesztő is érezte, sok kattintást szerezhet vele az online felületen is, így végül beadta a derekát. Persze Kinga nem kapott dicséretet, vállveregetést, de ez kit érdekel? A megjelenést követő napokon számtalan olvasói visszajelzést kaptak, hasonló eseteket, köszönetet, amiért valaki azokat is megemlíti, akiket ártatlanul vádoltak meg ilyen ügyben. Néhány olyan érdekes történet is befutott, hogy Kinga újabb interjúalanyokkal készített beszélgetést, s valóban úgy tűnt, amellett, hogy hangyabolyba nyúlt, közérdekű témába kapott bele. A meglepetések sora pedig még nem ért véget!

The post Catalina Bianchi: Zafírkönny V. rész – 5. fejezet appeared first on Reflex24.

Kinga
4.

Amikor sok volt a munka, Kinga szinte nem is érzékelte a napokat, jó esetben pénteken hatalmas megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy másnap nem kell bemennie a szerkesztőségbe és kicsit később kelhet. Nem volt az a hétalvó típus, de azért a hétvégén szívesen lustálkodott egy kicsit. Így rohant el ez a hét is. Szombat reggel, miután felébredt, végiggondolta a napjait. Munka, munka és munka. Mindemellett egy boldog telefonhívás Zsuzsától: valóban babát vár, most rengeteg kivizsgálás vár rá, de a doktornő szerint minden rendben lesz. Milyen jó is lenne, ha végre a nővére lelke megnyugodna! Biztosan remek anya válik belőle! Aztán Viktor kérésére beszélt Jolika nénivel, aki csak hosszas győzködésre vállalt egy beszélgetést Viktorral. Kinga megígérte, ő is ott lesz, és ha a férfi kényes kérdéseket feszegetne, arra nem kell felelnie. Úgy gondolta, arról, hogy az ékszert lehallgatóként is használhatták, nem tesz említést a néninek, egy történész szájából ez mégiscsak hitelesebben hangzik. 

Vasárnap délutánra voltak hivatalosak a szomszédba, kinga szállítja a habos kávét, a néni pedig a sütit. Ki tudja, talán még az ő számára is kerekedik belőle egy érdekes sztori, amit a lapban lehozhat. Minden újságíró álma egy cikk, amit aztán évtizedekig emlegetnek majd a lapnál és azon kívül is. Nóra, mióta rájött, hogy Péter rokona Viktornak, olyan mézes-mázos volt vele, hogy az már szinte nevetségesnek hatott. Vajon mi lehetett köztük annak idején? A tapasztaltak alapján Nóra szempontjából sokkal több, mint amit a férfi érzett. Viktor látszólag nem került nosztalgikus hangulatba attól, hogy találkoztak. Bár egy férfi talán kevésbé ragaszkodik a volt szerelmek emlékéhez. Kivéve Zolit. Érkezett tőle néhány e-mail, amiket Kinga ugyanúgy figyelmen kívül hagyott. Nagyon büszke volt magára, hogy képes ennyire határozottan maga mögött hagyni a múltat. nem volt ez mindig így. El kellett telnie néhány évnek, át kellett élni néhány keserves tapasztalatot, hogy eljusson idáig. Hogy tudatosítsa, ahol nem egyenrangú, ahol nem fontos, ott nincs helye. Ettől jobbat érdemel. Őt már szép szavakkal, vacsorákkal és egyéb cirkuszokkal nem lehet megtartani. Ez mind csak a külső máz. Ettől ő többet akar. Sőt, ezekről szívesen lemond: nem igényli a drága külföldi nyaralásokat, se az exkluzív bulikat valamelyik jó nevű bárban. Ahogy nincs szüksége arra sem, hogy valaki ruhát, ékszert vagy bármit vegyen neki. Az édesem, drágám és szívem megszólítás mögött is azonnal megérzi, ha nincs semmi. Ha csak üres szavak. Most úgy gondolta, Zolival is túl soká húzta. De nem szeretett sajnálkozni azon, amin már úgyse lehet változtatni. Ha végre leszáll róla, valóban fellélegezhet. 

Ráérősen reggelizett, pakolgatott a lakásban,  kicsit főzőcskézett, aztán a délutánt éfrs semmittevéssel tervezte tölteni. Az a bizonyos én-idő. Levenni egy jó könyvet a polcról, és egész estig olvasni. Vagy megnézni egy filmet. Emberek közé nem vágyott, vásárolgatni nőtársaival ellentétben utált, a plázákat nagy ívben elkerülte. A barátnői szétszéledtek a világban, külföldön éltek vagy épp az ország másik csücskében. Most Péter volt az, akit a barátjának tekintett, de semmiképp sem akart belefolyni az életükbe. Élvezte, ha olykor együtt töltöttek egy kis időt, szívesen vigyázott néha a gyerekekre, de nekik is szükségük volt arra, hogy hatosban legyenek. Nem értette azokat az embereket, akik folytonosan együtt lógtak, átjártak egymás lakására, együtt nyaraltak, szórakoztak, minden egyes percüket társadalmi élettel töltötték. Ebbe biztosan beleőrült volna. Szüksége volt néha arra, hogy egyedül legyen, végül is folyamatosan mentálisan is dolgozott, a feltöltődés elkereülhetetlen bizonyos időközönként. De ehhez sem alkoholt, sem hangos zenét, sem futó ismeretségeket nem igényelt. 

Végül is a könyv felett elbóbiskolt, úgy látszik, sokkal fáradtabb volt, mint gondolta. Nem szeretett délután aludni, mert aztán a fennmaradó időben nem bírt magához térni, és este is nehezebben ment az elalvás. Úgy döntött, hogy felébredjen, sétál egyet, kimegy a Margitszigetre. A négyes-hatossal kizötyögött a zöldbe. Rengetegen voltak a zenélő szökőkútnál meg úgy általában mindenfelé. Piknikeztek, bicikliztek, kutyát sétáltattak meg persze futottak. Keresett magának egy csendesebb padot, leült, elővette a könyvét, és folytatta az olvasást. Hozott magával egy legyezőt, hogy a hőségben kis levegőhöz juttassa magát. Nagyon okosak voltak a régi idők asszonyai, egészen jó kis felüdülést nyújtott. Szép darab volt, egy régiségboltban akadt rá néhány éve, s nyaranta előhúzta. Már vagy fél órája üldögélhetett, mikor árnyék vetült a könyvre.

– Ezzel a legyezővel olyan vagy, mint egy Viktória korabeli angol hölgy. Csak a széles karimájú szalmakalap hiányzik a fejedről.

Meglepődve fordult hátra Viktor hangjára. Futószerelésben, izzadtan, helyben futva állt mögötte.

– Van valahol a sifonérban, majd legközelebb azt is kihozom. Hátha összetévesztenek egy ladyvel. Látom, a testedzést kánikulában sem hagyod ki.

– Igazándiból futni nem is nagyon szeretek, de egyelőre nem tudtam egy jó szambó egyesületbe bejutni. 

– Szambó? Az olyan mint a szamba, csak hímnemben? – nevetett Kinga. Valamit hallott már róla, tudta, hogy küzdősport, de semmi közelebbit.

– Valami hasonló, csak az egyik fél a szőnyegen végzi. Egyébként orosz eredetű küzdősport, a cselgáncshoz és a birkózáshoz hasonló. 

– Látom, nem szabad téged magamra haragítani. 

– Na, na! Nőkkel szemben nem harcolunk, csak megvédjük őket. 

– Az ember azt gondolná, a lovagkor a kedvenc történelmi időszakod. 

– Gyerekkoromban az volt. De aztán kicsit elcsúsztam… Na nem zavarlak tovább, holnap találkozunk. Viszem az ékszert is. Sikerült teljes szépségében megjavítani. Sőt, egy meglepetésem is van…

– Hűha, ki gondolta volna, milyen lavinát indít el Joli néni medálja. Majd csörgess meg, és beengedlek. További jó edzést.

Most már furdalta az oldalát, milyen érdekesség derülhetett ki a medálról. Olyan izgalmas dolog belekerülni egy ilyen történetbe! Másnap ebéd után megfőzte a habos kávét, mindent átvitt Joli nénihez, aki már az ünnepi fehér blúzában és vasalt sötétkék szoknyában várta a nappaliban ülve. 

– Nahát, milyen csinos, Joli néni! Hűha, jól látom, hogy az ott levendulás kuglóf?

– Jól bizony! Különleges vendégeknek különleges megvendégelés jár. Kíváncsi vagyok erre a te professzorodra – nevetett huncutul az idős hölgy.

– Jaj, Joli néni, nem az én professzorom, és nem hinném, hogy professzor úrnak kéne szólítani. Szerintem nem szereti,ha körülményeskednek vele. 

Pontosan kettőkor megcsörrent Kinga mobilja, leszaladt, hogy beengedje Viktort.

– A néni teljes transzban van, az ünnepi ruháját vette fel a tiszteletedre. 

A férfi egy kis csokor virágot húzott elő a háta mögül.

– Akkor jó, hogy virágot is hoztam. Sajnos az kaparintottam, neked majd legközelebb…

Kinga elpirult.

– Ugyan már, miért is hoznál nekem virágot? 

– Miért, kell valami különleges ürügy, hogy egy férfi  virágot hozzon? Egyszerű udvariasság.

A néni valóban el volt bűvölve a színes virágoktól, azonnal hozott egy kristályvázát és az asztal közepére állította. 

– Nagyon kedves, professzor úr, igazán nem énrám, egy ilyen öregasszonyra kellett volna pazarolnia…

– Kérem, szólítson Viktornak. Még hogy Joli néni öregasszony, látni, hogy majd kicsattan az életerőtől! 

Egy darabig csak semmiségekről beszélgettek, Viktor szemmel láthatóan értett ahhoz, hogy feloldja a beszélgetőtárs gátlásait, hogy majd minél közlékenyebb legyen. Joli néni pedig szívesen csevegett, művelt idős asszony volt, valamikor egy utazási irodában dolgozott, amit az akkori világból Magyarországról látni lehetett, azt látta. Mikor végére értek a kávénak, a férfi a medálra terelte a szót.

– Joli néni, nagyon különleges az a medál, amit Kingának ajándékozott. Sajnos történt vele egy kis baleset, az unokahúgom leszakított a nyakából, viszont így közelebbről is megvizsgálhattam, mielőtt az ékszerészhez elvittem. Érdekes dologra jöttem rá. Még mielőtt elmondanám, arra szeretném megkérni, hogy meséljen arról a személyről, akitől kapta. Tudom, hogy ez…titkos viszony volt, nincs miért szégyenkeznie. Semmi intim részletre nem vagyok kíváncsi, csak arra, ki is volt az a férfi. 

– Hát a neve Buzás Miklós volt, és milyen kicsi a világ, Viktor, szintén történelemmel foglalkozott.

– Valóban? Ez tényleg érdekes véletlen.

– Szóval én egy utazási irodában dolgoztam, ott találkoztunk, az édesanyjának foglalt le egy hévízi üdülést. Beszélgetni kezdtünk, aztán randevúra hívott… Tudja, én férjes asszony voltam, már Gyuluskám is iskolába járt, de a házasságom nem mondható szerencsésnek. Igaz, a férjem felelős pozícióban dolgozott, a pénznek nem voltunk híján, de az a helyzet, ha ivott, sokat bántott. Egy ilyen pozícióban pedig gyakoriak voltak az estébe nyúló értekezletek, munkavacsorák, ahol alkoholt is ittak… Szóval vágytam arra, hogy valaki szeressen. 

– Értem. És hol volt történész ez a Miklós? Tanított valahol? Esetleg valamelyik múzeumban dolgozott? 

– Az ELTÉ-n volt tanársegéd, tudja, sokkal fiatalabb volt nálam. De én sosem jártam nála, csak titokban találkozgathattunk.

Viktor elgondolkodott.

– Nos, Joli néni, az a helyzet, hogy ennek a zafír medálnak a hátlapja alá egy lehallgató készüléket helyeztek egykor. Már nincs benne, csak a zsinórja maradványát találtam meg, de az ékszerész is megerősítette a gyanúmat. Maga tudott erről?

A néninek elállt a szava.

– Micsoda, lehallgató készülék? Az lehetetlen. Akkor, amikor Miklós nekem adta, biztosan nem volt már benne. Miért is lett volna? Talán előtte, az ötvenes években…

Kinga agya is hatalmas sebességgel dolgozott.

– Joli néni, nem akarom Miklós szerelmét megkérdőjelezni, de nem lehet, hogy az utazási irodát akarták megfigyelni? Mégiscsak sok mindent ki lehetett következtetni ezekből a beszélgetésekből. Mindig hordta?

– Mondtam, Kingus, hogy szinte sosem viseltem. Csak ha kettesben voltunk. Mi jobbára belföldi utakat közvetítettünk, maximum a keleti blokk országaiba. Semmi értelme nem lett volna lehallgatni, ami az irodában történik. 

– És itthon hol tartotta? – vágott közbe Viktor. 

– Miklóssal azt találtuk ki, hogy nem jó ötlet eldugni, mert ha a férjem mégis megtalálja, abból botrány lesz. Itt volt évekig a nappaliban, az étkezőasztal fiókjában. Oda sosem nyúlt volna bele az uram. 

– Szerinted így is működhetett?

– Igen, főleg ha kicsit rásegítettek. Járt ez a Miklós a lakásban? 

– Ha jól emlékszem, összesen talán háromszor, mikor a férjem és Gyuluska a nagyszülőknél nyaraltak. Éjjel becsempésztem a kapun, hogy a szomszédok ne lássák. 

Micsoda szerelmes cselszövő volt ez a Joli néni, gondolta Kinga. Jaj de fogja sajnálni, ha kiderül, átverték! Egy fél élet emléke dől romba. Hogy kéne jelezni Viktornak, hogy óvatosan fogalmazzon?

– Joli néni azt mondta, a férje magas pozícióban dolgozott. 

– Igen, egy külkeres cégnél. Sajnos a hetvenes években az volt a terve, hogy emigrálunk Amerikába.

– Hoppá! Közösen, az egész család?

– Igen, volt egy gyerekkori jó barátja, akinek sikerült Chicagóban letelepednie. Gyula már szervezte, hogy milyen útvonalon tudnánk a legbiztonságosabb módon kijutni. Nekem az utazási irodában kellett volna tapogatóznom, de én igazából nem akartam, menni. Aztán Gyula terve is kiderült, ekkor másik részlegre helyezték, de mivel a maga területén nagyszerű szakember volt, egy idő után visszakerült az eredeti helyére.

– Jolika néni vissza tud emlékezni, hogy nagyjából mikor találkozott Miklóssal?

– Hát…körülbelül akkor, amikor Gyulát visszahelyezték az eredeti funkciójába. Talán néhány nappal előtte. Az uram nagyon berúgott, amikor megtudta az örömhírt, és emlékszem, akkor még agresszívebb volt, mint máskor. Ezért is határoztam el, hogy nem leszek tekintettel rá, és elfogadom Miklós udvarlását.

– Akkor azt hiszem, elég egyértelmű a helyzet – vélte Viktor- Azt még megkérdezném, hogy a kapcsolat vége felé nem volt -e lehetősége Miklósnak hozzáférni a medálhoz, hogy eltávolítsa belőle a készüléket.

Joli néni szeme teleszaladt könnyel.

– Azt akarja mondani, hogy Miklós csak megfigyelt minket?

A férfi válaszolni akart, de Kinga jobbnak látta beavatkozni.

– Ez egy feltételezés, Jolika néni. Ha Miklós először amiatt is közeldett magához, utána biztosan nagyon megszerette, különben nem maradt volna Jolika néni mellett évekig. A feladatát teljesítette, eltűnhetett volna…

– Igen, Kingának igaza van. Ha megkérdezhetem, mennyi ideig tartott a …. a szerelmük?

A lány hálásan rámosolygott. Történt ami történt, a néni álmait nem szabad elvenni.

– Valamivel több mint két évig. Aztán elmaradozott. Dehát megértettem, fiatal volt, családot akart alapítani, én meg férjes asszony voltam. Akkoriban a válás nem úgy ment, mint most. Hány asszonynak ivott a férje, mégis együtt maradtak. 

Csengettek. Mindhárman összerezzentek.

– Nem várok senkit, ki lehet az? Lehet, Gálné a másodikról. Elküldöm, majd feljön holnap.

A néni kiment ajtót nyitni. Kinga odasúgta Viktornak:

– Köszönöm, hogy tapintatos vagy. Tényleg lehetséges ilyesmi, hogy ilyen ocsmány módon figyelték meg az embereket?

– Sajnos ennél sokkal ocsmányabbak is megtörténtek. És hidd el, ma is megtörténnek.

Az előszobából Joli néni lelkes hangja hallatszott.

– Gyuluskám, ezt a meglepetést! Tamara, gyertek csak be!

Kinga azonnal a kezébe rejtette a medált, és a fogai között sziszegte:

– Joli néni fia és unokája. El ne szóld magad. 

A néni boldogan vezette be díjbirkózóra emlékeztető fiát és kamaszkorú unokáját.

– Fiam, látod kedves vendégeim vannak. Kinguskát ismered. Az úr pedig egyetemi tanár, a régi időkről beszélgetünk, a professzor úr azt kutatja. 

A kölcsönös bemutatkozások után Gyula gyanakodva vizslatta őket. 

– És mi az, amit az én édesanyám a kutatáshoz hozzá tud tenni?

– Az édesanyja utazási irodában dolgozott, érdekelnek a hetvenes évek utazási szokásai, ki merre ment, milyenek voltak az igények….

– És maga Kingának kije? – hangzott a cseppet sem udvarias kérdés.

– Gyuluskám, miért vagy ilyen bárdolatlan?

– Csak nem szeretem, ha idegenek vannak nálad. Ezt a  fickót sosem láttam. Vagy lecserélted Zolit?

Kinga nagyot nyelt.

– Igen, lecseréltem. És most megyünk is, nem zavarunk. Köszönjük a beszélgetést, Jolika néni. Nem kell kikísérni, kitalálunk.

Szó nélkül vették a cipőjüket, és kimentek a folyosóra.

– Micsoda egy tapló az a Gyulus. Úgy tűnik, az apjára ütött- jegyezte meg Viktor. 

– Joli néni viszont imádja. Persze érthető, az egyetlen fia. Figyelj, azt mondtad, van még egy érdekes infód.

– Tényleg, azt a végére akartam hagyni, hogy oldjam az esetleges feszültséget. Mutasd csak a medált!

– Jaj, ne itt, még kijön Gyulus, és kellemetlen helyzetbe hozzuk a nénit. Gyere be hozzám!

Gyorsan kinyitotta az ajtót és betessékelte a férfit. 

– Milyen kellemes kis lakás. Napfényes. De látni, hogy női. Ez bók akart lenni – tette hozzá, mikor látta, hogy Kinga arca elborul.

– Na azért! Gyere ide a nappaliba, nagyon kíváncsi vagyok – közben levette a nyakából a medált. Viktor a kezébe vette, óvatosan levette a hátlapját, és diadalmasan Kinga felé fordította: 

– Ezt nézd! – a lány meglepődve lűtta, hogy a hátlap belsejére egy címert gravíroztak – Miután az ékszerész eltávolította a zsinórmaradványokat, elkezdte tisztogatni a medált, ekkor kezdett kirajzolódni ez a családi címer. És én már azt is kiderítettem, kihez tartozik. A Koroknay családhoz. Tehát a K.I. a család egyik nőtagja lehet. Most már csak egy kis kutatást kell végezni, és lehull a titok. 

Kinga az ablakhoz vitte a medált, végighúzta a kezét a finom rajzolaton. Fantasztikus! Micsoda kincset kapott a szomszédasszonyától. Egy mesélő ékszer!

– Ha valamit megtudok, akkor természetesen jelentkezem. De ez a Buzás Miklós is érdekel. Valószínűleg nem ez volt az igazi neve, de elvileg már kikereshető a dokumentációból. Egész érdekes dolog a történelem, nem? – kérdezte Kinga mögé állva, aki még mindig szinte elvarázsolva csodálta az ékszert.

– Egyetértek- mondta mosolyogva, összeakadt a tekintete Viktoréval, egy pillanatra mozdulatlanná váltak, aztán a férfi lehajolt, és futó csókot nyomott az ajkára. Kinga úgy meglepődött, hogy lágyan visszacsókolta. Aztán mint két gyerekcsínyen kapott rosszcsont, egyszerre rebbentek szét.

– Ne haragudj – mondta Viktor, s azonnal az ajtóhoz ment, vissza se nézett, el sem köszönt, csak elhagyta a terepet. Kinga értetlenkedve nézett utána. 

The post Catalina Bianchi: Zafírkönny V. rész – 4. fejezet appeared first on Reflex24.

Bizonyára minden lelkes olvasónak megvan a maga könyvválasztási módszere. Ma már számtalan kritika olvasható a nyomtatott és online sajtóban, hasonló kedvteléssel rendelkező ismerőseink is tudnak ajánlani egy-egy remek alkotást, az igazi ínyencek pedig megérzésükre hallgatva zsákmányolhatnak könyveket kedvenc könyvesboltjukban. Ugye valamennyien éreztünk már olyat, hogy meglátva egy regényt, nagyot dobbant a szívünk: „Ennek ott a helye a könyvespolcomon!“ Bár egyre inkább terjed az e-book használata, úgy gondolom, aki még a nyomtatott könyvek idejében vált olvasóvá, nem tud lemondani a  könyv illatáról, tapintásáról, a lapozgatás öröméről.

Néhány héttel ezelőtt „megszólított“ Mörk Leonóra: A herceg és a lányka c. regénye, s azóta már a szerzőnő harmadik könyvénél tartok. Hogy mi a különleges a Nők Lapja újságírónőjének műveiben?

Személy szerint különösen kedvelem azokat a regényeket, amelyek régi korokba vezetnek vissza, de a történet keretét a jelenbe helyezi a szerző. Jelen esetben három jól elkülönülő cselekményszálat és idősíkot követhetünk nyomon három különleges hősnővel: Friedával 1811-ben, a berlini Hohenzollern-kripta sejtelmes belső terében találkozunk először, majd következik 2000-ben Erika, 2019-ben pedig lánya, Nóra (Leonóra) szerelme. A főhősnő mellé természetesen dukál egy erős férfialak is, a karizmatikus Luis Ferdinand herceg személyében, aki amellett, hogy remek katona, szenvedélyes zenész, aki előszeretettel játssza a kortárs zeneszerző, Beethoven műveit. A szerző mesterien szövi a történetbe a zeneirodalom zsenijének remek alkotásait, s az olvasó egyszer csak azt veszi észre, hogy maga is Beethovent hallgat.

Szintén Németországba, Weimarba kalauzol az írónő következő regénye, A Hellinger-Madonna. Ezúttal a műkincs-kereskedelem és a képzőművészet fonódik össze a két hősnő, a 19. század végén élt Katharina, és a napjainkban egy fájdalmas csalódást feldolgozó dédunokája, Kata életében. A család sorsát egy sötét titok pecsételi meg, a nők valamennyien viszik magukkal ezt a terhet. Ezért is próbálkozik Kata a Hellinger-féle családállítással. Majd  a titok nyomába ered, ahol a jóképű Johannes segít neki felderíteni a családi festményt övező rejtélyt.

Hasonlóan izgalmas témát boncolgat a Lány igazgyöngyökkel c. regénye is, amely főszereplője, Márti, a drezdai királyi kincstár barokk igazgyöngy-figuráinak, illetve egy számára kedves festménynek a történetét kutatja, mely egy 18. századi magyar nyelvű napló oldalain látszik kibontakozni.

A szerző regényei nemcsak élvezetes olvasmányélmények, de remek művészettörténeti és történelmi kitekintést is nyújtanak, olyan művészeti alkotások történetét ismeri meg az olvasó egy izgalmas történetbe ágyazva, amelyekről eddig valószínűleg nem is hallott. Szívből ajánlom mindenkinek, aki szereti a meglepő fordulatokban bővelkedő romantikus regényeket.

The post Romantika, klasszikus zene, zseniális cselekményszövés – Mörk Leonóra regényeiről appeared first on Reflex24.

Hát igen, Viktor valóban leginkább a könyveit rendezgethette a délelőtt folyamán, mert  a kis lakás könyvtárnak kinevezett sarkában katonás rendben sorakoztak a könyvek a polcokon, de a további helyiségekben óriási káosz uralkodott. Bútorból kevés volt, bár az igazi történészhez illó: nehéz fából készült patinás darabok. 

– Elnézést a rendetlenségért, nagyobb a kupi, mint amire emlékeztem- szabadkozott a férfi.

– Költözőfélben vagy, de amúgy sem zavar, az igazat megvallva, én sem vagyok a rendrakás mintaképe. A káoszban mindig jobban kiismerem magam.

– Nem vagy te véletlenül újságíró? Mintha Péter is ilyen lenne… Megmondom őszintén, eddig nem nagyon ismertem, de úgy látom, a húgom jól választott. 

Kinga hevesen bólogatott. 

– Egyetértek. Péter nagyszerű srác. Apának pedig egyszerűen remek. Kár, hogy kevés ilyen terem…

– Mi ez az általánosítás? A kapcsolatok sosem fekete-fehérek, nem gondolod? Lehet, a húgom házassága is csak kívülről nézve olyan álomszerű.

– Ajaaaj, egy született ünneprontó lennél? Nem hogy örülnél, hogy Mariann boldog!

– Én örülök, csak nem hiszek a mesékben. 

– A történelemben nem találni jól kezdődő és végződő szerelmi házasságot? 

Viktor egy darabig elgondolkodott, látszott rajta, komolyan veszi a kérdést, fontolóra veszi a lehetőségeket, aztán lebigygesztette az ajkát, és megrázta a fejét.

– Sajnos egyet sem tudok mondani. Tudod, azok az emberek, akik a történelem kerekét forgatják, ugyanúgy kicsit különcök, mint a művészek. Talán más a küldetésük…

– De jó, hogy nem akarok semmiféle kereket forgatni – mondta nevetve Kinga, aztán körülnézett – A lakás nagyon kellemes, tetszik, hogy világos, az utca zaja is kevésbé szűrődik be, mint nálam. Jó vásár volt. 

– Jut eszembe, a volt barátod nem jelentkezett?

– Szerencsére nem. Remélem, nem is fog. Ez már szinte zaklatás…

– Bármikor csörgess meg, ha itthon vagyok, átugrok, megmutatkozom a kapu környékén…

– Nagyon hálás vagyok neked, hogy tegnap, vagyis ma hajnalban azonnal vetted a lapot. 

– Utálom, ha egy férfi erőszakosan nyomul, főleg, amikor a nő már határozottan a tudtára adta, hogy nem akar tőle semmit… A férfiasság abban is rejlik, hogy beismerjük a vereséget. 

– Ezt Zolinak még tanulnia kell. Nem is értem, miért nyomul ennyire, az utóbbi egy évben szinte már csak a lakótársam volt.  Na mindegy, ne is pazaroljunk rá szót! – Kinga az egyik doboz felé nyúlt – Tényleg nem akarod, hogy segítsek? 

Viktor megrázta a fejét, és lecsukta a doboz tetejét.

– Nem, arra semmi szükség. Ha nem én magam pakolom el a dolgaimat, akkor egy napon belül már nem fogom tudni, mi hol van. Örülök, hogy feljöttél megnézni.

Kinga furcsállta a hirtelen kicsit kimértté változott hangvételt. Úgy tűnik, nem szeretné, ha egy idegen nő nyúlna a holmijaiban. Mondjuk ez érthető is.

– Én köszönöm a meghívást. Most pedig hagylak is tovább dolgozni, nekem sem ártana egy kicsit takarítani, a porszívó majd fúj rám egy kis hideget. Még biztos összefutunk!

A hőség ellenére a hétvége gyorsvonat sebességgel robogott el, hétfőn újra fel kellett kelni, és irány a szerkesztőség! Péter azonnal észrevette a nyakában lógó medált.

– Hűha, ez pazar darab! Meglepted magad? Csak azt ne mondd, hogy Zoli visszakéredzkedős ajándéka!

A reggeli ráhangolódós kávé mellett Kinga elmesélte neki a hétvége történetét Zoli hajnali megjelenésétől kezdve egészen a Viktor lakásán megejtett látogatásig. 

– Nahát, nálad aztán  zajlik az élet. Nem is tudom, melyik a meglepőbb: hogy a talpig úriember bankár úr éjszaka jelenetet rendez a belvárosban, vagy az, hogy a tetőtől talpig jótündér Jolika néni félrelépett, esetleg a tény, hogy a sógorom beengedett a lakásába. Csak megjegyzem, Mariannt is csak az előszobáig engedte. Mondván, majd akkor leszünk bejáratosak, ha mindennel elkészült. Úgy tűnik, a feleségem jobb emberismerő nálam… És én még leszidtam a péntek esti merénylete után…

– Te miről beszélsz? – értetlenkedett Kinga.

– Szerintem neked is feltűnt, hogy Mariann nem teljesen véletlenül hívott meg téged. Az a fixa ideája, hogy te és a bátyja nagyszerű páros lennétek. Megmondom őszintén, nekem ez elég meredek ötletnek tűnt, de úgy látom, itt már működik a kémia…

A lány azonnal tiltakozni kezdett.

– Tévedsz, kolléga. Nincs itt semmiféle kémia. Azt nem mondom, hogy ellenszenvesnek tartom, de nem repkednek lepkék a gyomromban. Különben is, Zoli mégiscsak évekig a párom volt. Az lehet, hogy semmit sem akarok már tőle, de még van mit feldolgoznom.

– Jaaaj, lepkék a gyomorban meg rózsaszín szemüveg!!!! Hát hány éves vagy, Kinga? A lepkék elég hamar elrepülnek, a rózsaszínből meg más szín lesz, néha még szürke is. Ez a romantikus álomkép nem lehet az alapja egy működőképes kapcsolatnak.

Kinga ha lehet, még értetlenebbül nézett rá.

– Azt akarod mondani, te és Mariann nem voltatok egymásba szerelmesek, mikor összeházasodtatok? Egy olyan nővel élsz együtt, akit nem szeretsz?

Péter levette a szemüvegét, és nagy sóhajjal hátradőlt a székén.

– Szerintem egyikünk se érezte azt, amit a női regényekben olvasni. Mi ettől sokkal többek voltunk egymásnak: jó volt együtt, tudtunk és azóta is tudunk nagyokat nevetni, azonos módon tekintünk a világra, s van köztünk egy olyan mély szeretet, ami nem a villámláson, szikrázáson meg hormonokon alapul. A szerelem döntés kérdése, Kinga: akarom azt a másik embert annyira, hogy sutba dobom az önzésemet, és melléje szegődöm egy életre. Nyilvánvalóan kell, hogy vonzzon, kell hogy kívánjam is, de ez csupán néhány hónapra elég. Az ellentétek is csak ideig-óráig vonzzák egymást, aztán talán pont ugyanazok a jellemvonások idegesítenek benne, amelyek az elején megtetszettek. Ennek vagytok ti Zolival a tipikus példái. 

– Nos, Péter, befejezte az analízist? – hangzott fel az ajtóból a főnökasszony- Nem is tudom, miért nincs Péter bácsi levelesládája rovatunk. Lekörözi Müller Pétert!- Nóra hangából maró gúnyt éreztek ki, ez nem jóindulatú humorizálás! Na persze, munkaidőben magánügyekkel foglalkoznak, méghozzá hétfő reggel! Mindketten behúzták a nyakukat, s azonnal a laptopjuk fölé hajoltak.

– Itt vannak az utasítások erre a hétre! Neki lehet látni. Nem a lelkizésért fizetem magukat! – a főszerkesztő hangja szigorúan csengett, tekintete megakadt a kinga nyakában lógó zafíron – Nahát, úgy látom, a bankár barátja igazán bőkezű.

Kinga azonnal tiltakozni akart, de Péter a szemével jelzett, hogy hagyja. Amúgy sem kell mindenkinek tudnia sem azt, hogy Zoli már nincs az életében, sem azt, hogyan jutott hozzá az ékszerhez. 

– Nem kellene a munkahelyére ilyen értékes és feltűnő darabokat hordania, nem mindenki olyan szerencsés, mint maga…- ezzel kilibegett az irodából.

Péter grimaszt vágva nézett utána, aztán a hüledező Kingához fordult.

– Rá se ránts! Csak irigykedik. Különben meg a zafír történetét tartsd meg magadnak, mondd, hogy családi ékszer és kész. Igen valószínűtlennek hangzik, hogy a szomszéd néni, akinek mellékesen családja is van, neked ajándékoz egy értékes ékszert. Persze török sorozatokban elő szokott ilyesmi fordulni… Na, munkára fel, mert le merem fogadni,  hogy nemsokára visszajön, hogy ellenőrizze, mennyit haladtunk. 

Kinga szeretett írni, igazából néha úgy érezte, írásban sokkal jobb, mint szóban. Gördülékenyen, simán fogalmazott, könnyedén alkotta a mondatokat. Ha írt, az idő szinte elrepült, pedig nem volt szokása sokat piszmogni egy cikken. Általában az első verzió volt a legjobb, ha sokat javítgatott, csak rontott a lendületén. 

Sose szerette a hétfőket, a munkanap általában maratoninak tűnt a hétvége után, ma sem volt ezzel másként. Három után negyedóránként megnézte az óráját. 

– Mi van, randid lesz Viktorral? 

– Úgy látom,  egy darabig nem úszhatom meg, hogy ezzel ugrass. Képzeld el, egyszerűen csak már mennék a kis hűvös lakásomba. Jut eszembe, mi van a kocsiddal? 

– Elvileg kész, és Mariann elmegy érte, idejön a gyerekekkel, ők fognak várni. Ha csak négy gyerek mellett valami közbe nem jön. Amit ugye  nálunk sose lehet tudni. 

De szerencsére a csillagok állása ma szerencsés volt, mikor kiléptek a szerkesztőség ajtaján, egyszerre négy apróság ugrott Péter nyakába. Kinga meglepetten látta, hogy Mariann mellett Viktor várakozik. Tán csak nem egy összeesküvés közepébe került?

– Sajnálattal közlöm, hogy a kocsi nem készült el, de a gyerekeket már annyira felhecceltem reggel, hogy eléd kellett jönni, csakhogy az én kocsimba az összes porontyunk egyszerre nem fér be, ezért el kellett hívnom Viktort is…- hadarta Mariann – Helló, Kinga! Nahát, milyen szép medálod van!

Róza azonnal vérszemet kapott.

– Szeretném megnézni a medált, felemelsz? – nézett kérlelve Kingára. Erre a pillantásra nem lehetett nemet mondani, bár a kislány már olyan nehéz volt, akár egy sózsák. Csillogó szemekkel vette kezébe a kék követ, amelyet a nyári napsugár még tündöklőbbé tett. 

– Ez nagyon csecsés- mondta elismerően Kingának, aki azt hitte, ezzel vége az ékszerszemlének, s le akarta tenni a kislányt, aki azonban még a kezében tartotta  medált. A hirtelen mozdulattól a vékony lánc elszakadt, a kék köves medál pedig Róza kezében maradt. 

– Kislányom, nézd meg, mit csináltál! Elszakítottad Kinga láncát…- méltatlankodott Péter, mire a kislány sírva fakadt, megijedt, és ledobta a medált a földre. 

Mindannyian rémülten nézték, ahogy a kedves ékszer a macskakőre zuhan, s az esés következtében elválik a hátulja. Róza még kétségbeesettebb bömbölésbe kezdett, Péter sajnálkozva nézett Kingára.

– Ne haragudj, nem akarattal csinálta. Add ide, holnap beadom az ékszerészhez, és veszek neked hozzá egy láncot is. Nagyon szégyellem magam…

Kinga és Viktor egyszerre hajoltak le a medálért, a férfi volt a gyorsabb. Kezébe vette, olan szemekkel vizsgálta meg, mintha értene az ékszerekhez.

– Azt hiszem, nincs nagy baj, szerencsére a kő nem sérült. Hm…ez egy nagyon érdekes darab. Vagyis inkább úgy mondanám, különleges. Nem véletlenül esett le a hátulja, a foglalatban valami szerkentyű lehett anni. És nézzétek csak, bele van vésve egy monogram is: K.I. 

– Biztos, hogy az az I nem J? Bár úgy tudom, Jolika néni lánykori neve Szász. A férje után meg Tamás – gondolkodott hangosan a lány. A többiek körülállták őket, még Róza sírása is abbamaradt. Viktor továbbra is a foglalat belső oldalát fürkészte.

– Hát ez nagyon érdekes. Mintha egy lehallgató készülék egy kis kábeldarabja lenne benne. Láttunk már ilyeket a James Bond filmekben, s valószínűleg Magyarországon is alkalmazták a módszert, de hogy egy kedves idős néni egy ilyen darabot elajándékozzon…

– Talán épp meg akart tőle szabadulni. Az, hogy szép emlék, csak duma. Inkább rossz emlékeket ébreszt benne… – Péterben feléledt az újságíró. Továbbra is valamennyien a medálra fókuszáltak, mikor a hátuk mögött felhangzott Nóra hangja.

– Egek ura! Szoboszlai Viktor! Tényleg te vagy az? Nem hiszem el!!! Mit keresel te itt?

Valamennyien értetlenül néztek a főszerkesztőre, aztán fejüket Viktor felé fordították, aki először nem tudta hova tenni az őt megszólító nőt, de kis idő múlva felderült az arca.

– Pálóczi Nóra! Ezt a véletlent! Ezer éve nem találkoztunk – a férfi végül a körülötte állókhoz fordult- Ő egy egyetemi csoporttársam, nagyon jó barátságban voltunk.

– Nana, te azt barátságnak neveznéd? Én valami másnak- fenyegette meg az ujjával Nóra – Különben én itt mindannyiukat ismerem, Péter is Kinga az én lapomnál dolgoznak. 

– Én pedig Mariann bátyja vagyok. 

– Nahát, ezt nem tudtam, milyen kicsi a világ! Sajnos most rohannom kell, de valamikor összefuthatnánk egy kávéra, Péter majd megadja a telefonszámom…Vagy én kérem el tőle a tiédet. Nehogy eltűnj nekem újabb 25 évre!

Péter és Mariann jelentőségteljesen összenéztek, Viktor azonban nem tűnt zavartnak. 

– Nem is tudtam, hogy Nóra átpártolt a zsurnalisztikához. Na és milyen főnök?

Kinga és Péter egyszerre vágta rá.

– Igazi női! 

– Volt egy stílusa, az biztos, határozott volt már akkor is. Na de térjünk vissza a medálhoz! Nem bánnád, ha megvizsgálnám tüzetesebben? Megígérem, pár napon belül elviszem az ékszerészhez, a sógorom pedig jön neked egy lánccal. 

– Az a helyzet, ezt a láncot még az anyukámtól örököltem, jó lenne, ha azt is meg lehetne javíttatni. 

– Szerintem nincs akadálya. 

Kinga elvette Péter karjaiból Rózát, és megpuszilgatta.

– Nem haragszom rád egyáltalán, ez bárkivel előfordulhat, csak legközelebb légy óvatosabb, jó?

A kislány hevesen bólogatott, aztán visszakéredzkedett az apjához, szégyenkezett, hogy ügyetlen volt. A többi gyerek azonban már nyűgösködni kezdett, így ideje volt búcsúzni. Kinga fáradtan integetett utánuk, kicsit sajnálta az ékszert, de nem nagy ügy, pár nap múlva ismét hordhatja. Még hogy lehallgató készülék lehetett benne?! Vajon tudott erről Joli néni? Ki lehetett az a titokzatos szerető, aki ilyen ajándékot ad a kedvesének?  Az is előfordulhat, hogy a medál előéletéről az ajándékozó se tudott. Meg az is lehet, hogy Viktorban csak feléledt a történész, és csupán egy egyszerű ékszerről van szó. Remélte, hogy nem akad össze az idős hölggyel, aki azonnal kiszúrná, hogy nem viseli a medált. 

Ennyi elég is volt a hétfőből, gondolta. Épp csak megvacsorázott, mikor csörgött a mobilja. remélte, hogy nem Zoli, mert ahhoz már nem lenne türelme. A nővére neve villogott a kijelzőn. Remélte, hogy nem egy nőgyógyászati procedúra menetét kell végighallgatnia, és nem is azért hívja sírva, hogy megint menstruál. 

– Tessék, szia Zsuzsi! 

Nagy meglepetésére a nővére hangja lelkesen csendült fel.

– Kinga, óriási hírem van! Nagynéni leszel! Mégis sikerült! Ugye megmondtam? Én tudtam, hogy nekem lesz gyerekem. Úgy örülök, hogy nem hagytam magam lebeszélni, nem törődtem bele! 

– Hát ez szuper hír! Gratulálok! És hányadik héten tartasz? 

– Még nagyon az elején, most lett pozitív a tesztem, még orvosnál sem jártam, de valakinek el kellett mondanom! Persze Balázsnak is elújságolom, csak még nem ért haza, mégse hívhatom csak úgy fel, míg vezet…

Kinga nagyon ügyelt arra, hogy mit válaszol. Remélte, hogy Zsuzsi nem csak beképzeli magának a két rózsaszín csíkot. Néha nagyon aggódott érte, úgy tűnt, szinte belezavarodik abba, hogy még nincs gyereke. De most nem ronthatja el az örömét.

– Nagy meglepetés lesz neki is! Mikor mész el a dokihoz? – szerette volna, ha minél hamarább megerősítik vagy megcáfolják a teszt eredményét. Féltette a nővérét.

– Holnapra már nem kapok időpontot, de az én esetemben a doktornő biztos kivételt tesz, és a héten bevesz, nem kell egy hetet várnom. Jaj, hugi, én olyan boldog vagyok! Tudod, hogy még sose produkáltam pozitív tesztet.

Ó, de borzasztó kifejezés ez: pozitív tesztet produkál, mint valami szerkezet vagy gép. 

– Tényleg nagyon örülök. Most az a lényeg, hogy vigyázz magadra. Az orvos biztosan betegszabira küld, nehogy tiltakozz! Tudod, a munkában mindenki pótolható.

– Ó, ne félj, ha azt ajánlaná, hogy most kilenc hónapig feküdnöm kell vagy bevonulni a kórházba, azt is simán kibírnám. Nem kockáztatok semmit. Na és veled mi van? Még mindig bánkódsz Zoli után? Igazán te is belehúzhatnál, ha nem akarod az én példámat követni…Hidd el, fáradságos és fájdalmas út.

Na,  helyen vagyunk, Zsuzsi már megint itt tart. De most türelmesen fog válaszolni.

– Zoli után nincs miért bánkódni, átment idegesítő zaklatóba, úgyhogy ő már a múlt. és én nem sietek sehová. Mindennek eljön az ideje. Különben is, ez most a te időd. Ti hárman lesztek a középpontban. Képzelem, milyen boldog lesz Balázs is!

– Pedig ő már lemondott volna a babáról. Azt mondta, ő nem gyerekcsináló gép. De jó,. hogy néha kényszerítettem…- kuncogott bele a kagylóba a nővére.

– Na, szépen vagyunk. De ezt ma ne dörgöld az orra alá. Csak örüljetek. És minél hamarabb menj el a nőgyógyászhoz, hogy megadja az utasításokat. 

– Igenis, így lesz. Majd felhívlak, ha jártam nála. 

– Azt el is várom. És ha segítség kell, szólj. A legédesebb nagynéni leszek, aki mindig tettre kész. 

– Ó, én sokáig nem adom ki a kezemből a lányomat, arra mérget vehetsz. Na jó, néha megdajkálhatod. 

– Lányodat? Honnan tudod, hogy lány lesz?

– Jaj, egy anya ezt megérzi. Biztos vagyok benne, hogy lány lesz. Bettina.

– Nahát, te már a nevét is kitaláltad. Vajon mit szól ehhez Balázs? Nem véletlenül legnagyobb álmuk egy elsőszülött fiúgyermek?

– Balu nagyszerű lányos apuka lesz. Képzeld csak el egy fodros ruhás lányka kezét fogva…

– Na jó, te nyertél, elég jó kis kép. Puszilom őt is. És mindenképpen hívj fel, mit mondott a doki. 

– Te leszel az első, megígérem. Szia!

Nagyon bízott benne, hogy Zsuzsi valóban babát vár, mert ha csak a hormonjai vagy a pszichikája játszik vele, annak most már komoly következményei lesznek. Nem csodálkozott volna, ha a szekrényében már lapulna néhány babaruha. De a másik oldalon az is igaz, hogy még sosem sikerült teherbe esnie, a teszt mindig negatív volt, tehát most jó esély van rá, hogy mégis…

Nem akart már dolgozni, de a jó hír felpörgette, kinyitotta  a laptopját, hogy még egy kicsit kozmetikázza  cikkét. A postafiókjában kellemetlen meglepetés várta: öt üzenet Zolitól. Nagyot sóhajtott. Nem, nem fogja elolvasni egyiket sem. Az összeset törölte. Gondolkodott, hogy ír egy e-mailt neki, még egyszer megmagyarázza az érveit, de aztán erről  is letett. Ez egy újabb lehetőség lenne a férfinak, hogy írjon neki. A kapcsolatot teljesen meg kell szakítani. A múltkori eset óta egyértelműen meg volt róla győződve, hogy még jó ismerősi viszonyt sem szabad vele fenntartania. Akkor sosem szabadul meg tőle. Egyelőre úgy döntött, nem tiltja le, de ha továbbra is ostromolja, nyugodt szívvel megteszi. 

Ismét megszólalt a telefon. Csak nem próbálkozik a mobilon is? A szám ismeretlen volt. Habozott egy darabig, hogy felvegye-e, de hátha valami fontos.

– Igen, tessék! – ilyen esetekben nem mutatkozott be, hogy ha például egy reklámügynökség vagy egyéb kellemetlen hívás, letehesse anélkül, hogy a nevét kiadná.

– Kinga szia, Viktor vagyok, Pétertől elkértem a számodat. Bocs, hogy ilyen későn zavarlak.

– Nem zavarsz! A zafírral kapcsolatban van fejlemény?- kérdezte a nő izgatottan.

– Igen. Az egész estémet azzal töltöttem, hogy vizsgálgattam. Rá is kerestem a neten néhány dologra. Azt hiszem, ezt a kommunizmus alatt valóban lehallgatóként használták. Nagyon érdekes történetet lehetne ebből kibogozni. Ha jól emlékszem, azt mondtad, a szomszéd nénitől kaptad. Nem lehetne ezzel a kedves idős hölggyel beszélgetni? Nagyon izgat a története…

– Én azon gondolkodtam, vajon Joli néni egyáltalán tisztában volt-e azzal, mire szolgált az ékszer. Szerintem ő már úgy kapta, hogy a lehallgatót kiszerelték belőle. Nem gondolom, hogy őt hallgatták volna le…Különben is, a dolog egy kicsit kínos lesz számára, ugyanis a szeretőjétől kapta. Elmesélte nekem, hogy a férje agresszív ember volt, ő meg máshol keresett vigaszt…

– Értem. De megpróbálhatnád rábeszélni, hogy a te jelenlétedben kicsit kikérdezném. Természetesen a történetet diszkréten kezelem. És egyelőre nem is áll szándékomban feldolgozni. Valamiért azonban nem hagy nyugodni, mintha égetné a kezem ez a medál..

– Gondolod, hogy lehet egy sötét pont a történetében? – kérdezte nyugtalanul Kinga. 

– Úgy vélem, ez egy nagyon régi ékszer. És elképzelhető, hogy több generációt kísért végig. Mindig nagyon érdekeltek az ilyen sztorik. Az összeset biztosan nem tudom felgöngyölíteni, de hátha…

– Beszélek Joli nénivel, aztán felhívlak. Ezt a számot elmenthetem?

– Igen, ezen a számon kereshetsz. Az ékszereket holnap reggel beadom az ékszerészhez, hogy néhány napon belül vissza tudjam őket szolgáltatni. Talán az ékszerész is tud majd valamilyen infóval szolgálni. Hát akkor jó éjszakát, további szép hetet!

The post Catalina Bianchi: Zafírkönny V. rész – 3. fejezet appeared first on Reflex24.

A gyerekek Kingát bevonszolták a gyerekszobába, meg kellett csodálnia valamennyi új szerzeményüket, fel kellett próbálnia Róza királylányos diadémját, aztán az egyszarvú került terítékre, végül a fiúk harcos robotjai. Péter átöltözve nézett be hozzájuk.
– Na elég, gyerekek! Megjött Viktor bácsi, irány az asztal. És tessék rendesen viselkedni. 
– Én ülhetek Kinga mellett? Mi lányok üljünk együtt, igaz? – kérdezte Róza ártatlan szemekkel. 

Kinga felkapta, megpuszilgatta, imádta ezt a cserfes kis hercegnőt. Kéz a kézben mentek le a teraszra, ahol Mariann már megterített, s a bátyja mellett ülve a rozéból kortyolgatott.
– Nos, Kinga, mindent megcsodáltál? Ugye te is beszerzel magadnak egy olyan tiarát következő farsangra? – kérdezte az asszony nevetve.
– Mindenképpen! Nagyon menő dolog, még magasabbnak is tűnhetek tőle! – mindig zavarta, hogy alig ütötte meg a 160 cm-t. De ezen nem tudott segíteni, maximum azzal, hogy magassarkú cipőben járt. 
– Gyere, bemutatom neked a bátyámat, aki hosszas európai kiruccanása után végre hazatelepül. Viktor, ő pedig Péter kolléganője, egy kedves barátnőnk, a gyerekek kedvence, Kinga.

A férfi udvariasan felállt, megszorította Kinga feléje nyújtott jobbját.
– Nagyon örülök, Szoboszlai Viktor. 
– Örvendek, Gyenes Kinga. Azt hiszem, az lesz a legegyszerűbb, ha tegeződünk. 
– Megtisztelsz, szervusz. 

Viktor viselkedése tartózkodó volt, így Kinga eltekintett a puszitól, leült Róza mellé és segített neki szedni a tésztából. 
– Mesélj, bátyus, hogy telt a napod!- fordult a férfi felé Mariann, miután mindenki nekifogott az evésnek. 
– Hát, szerintem az én napom elég unalmas volt, nem hiszem, hogy megfelelő vacsoratéma. Benn voltam az egyetemen, egyeztettük az óráimat, aztán egészségpénztár és egyebek. Rémes, mennyi mindent kell még elintéznem.
– És milyen órákat tanítasz majd? Ha jól emlékszem, Péter azt mondta, történész vagy, az elég tág fogalom…
– Történész professzor – húzta ki magát Mariann, mintha legalább is ő maga is az lenne. 
– Jaj, Mariann, teljesen mindegy a titulus, tudod, hogy nem szenvedek rangkórságban – mentegetőzött a fivére, majd Kingához fordult – A XX. század a szakterületem, azon belül is a kommunista diktatúrák. Az egyetem mellett a Terror Házában is dolgozom majd. 
– Még sosem mertem elmenni megnézni. Sok ismerősöm azt mondta, nagyon megrázó. Én pedig nagyon érzékeny vagyok az emberi szenvedésre.
– Viktor szívesen körbe kalauzol, ha egyszer elhatározod magad, nem igaz? – fordult a bátyjához Mariann. 

Kinga kicsit kényelmetlenül érezte magát. Hát erre menne ki a  játék? Mariann tudja, hogy ő most szingli, nyilván Viktor is az, s most a fejébe vette, hogy összeboronálja őket? A férfi megköszörülte a torkát. 
– Persze, ha úgy alakul, örömmel. Az biztos, hogy sokkoló, de az ember a múlttal kapcsolatban sem dughatja a homokba a fejét.
– Mi lenne, ha kicsit vidámabb dolgokról beszélnénk?- vetette fel Péter -Esetleg valami poénos sztori a külföldi egyetemekről?

Viktor szemmel láthatóan zavarba jött.
– Azt kell, hogy mondjam, nem szolgálhatok ilyesmivel. Maximum néhány vicces vagy inkább elkeserítő bakival az írásbeli munkákból, de ezzel sem untatnék senkit. 

Kis csend állt be a társalgásban, s ismét Mariann kezdeményezett.
– És hogy halad a lakás berendezése?
– Tudod, hogy minimalista ízlésem van. A legtöbb hely a könyveimnek kell. Legszívesebben bútorozott lakást vettem volna meg, de ennek még mindig nincs hagyománya Pesten. Ágy, asztal, szék és szekrény van, ez a lényeg. Na meg a fürdő is rendben van.
– Valahol a Belvárosban vettél lakást? – érdeklődött Kinga. 
– Igen, a Király utcában.
– Hűha! – Kinga elszégyellte magát, hogy ez kiszaladt a száján. Ő is a környéken lakott, de egy Király utcai lakást nem engedhetett volna meg magának. 
– Kinga, hiszen te is ott laksz nem mesze! Akkor majd haza is viheted a bátyámat, a mániája, hogy tömegközlekedik, de az éjszaka rengeteg időt vesz igénybe.
– Persze, nagyon szívesen! Ha hajlandó vagy beülni mellém- tett hozzá mosolyogva. Sokan nem bíztak meg a női sofőrökben. Viktor végre elmosolyodott.
– Ha a sógorom megbízik benned, akkor én is. Majd kapaszkodom.

Szerencsére ezzel feloldódott a nyomott hangulat, Mariann letette a gyerekeket aludni, aztán még egy darabig beszélgettek. Szerencsére másnap szombat volt, nem kellett aggódni a korai kelés és a munkába érés miatt. Azért éjfél körül Kinga úgy érezte, leragad a szeme, hirtelen rátört az álmosság. 
– Hát azt hiszem, én kiszállok ebből a kellemes beszélgetésből. Kezdek álmos lenni, és még haza kell vezetnem. 

Viktor azonnal felpattant. 
– Akkor természetesen megyünk. Köszönöm a vacsorameghívást, szép hétvégét.
– Viktor, holnap is kijöhetnél… – invitálta Mariann.
– Köszi, de majd összedobok magamnak valamit. Muszáj elrendeznem a holmijaimat, fáradt leszek. Mehetünk?

Mikor beültek a kocsiba, Viktor megszólalt.
– Nekem az tökéletesen megteszi, ha a te házad előtt leparkolunk, megvárom, amíg bemész a kapun, és én hazaballagok. Nagyfiú vagyok, s nem szeretném, ha te ilyen késői órán egyedül lennél az utcán.
– Rendben van, köszi, nagyon figyelmes vagy. Ígérem, gyorsabban otthon leszünk, mintha BKV-val mennél.
– Én szeretek tömegközlekedni. Vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogy a dugóban ülést gyűlölöm. Időpocsékolás. Ha tömegközlekedek, tudok közben olvasni, vagy csak figyelem az embereket magam körül. Hidd el, nagyon érdekes. 
– Különleges megközelítés – bólogatott Kinga. 

Mikor megérkeztek, leparkolt a ház elé, majd mindketten kiszálltak, kivette a bevásárlószatyrot, bezárta a kocsit, és elkezdte keresni a kulcsait a retiküljében. Egy szemben parkoló kocsi ajtaja kivágódott, és Zolival találta magát szembe. 
– Te mi az ördögöt keresel a kapum előtt éjszaka?
– Tegnap mondtam, hogy beszélnünk kell. Vártalak.
– Én pedig tegnap megmondtam, hogy nincs miről beszélnünk, több hónapja szakítottunk, fogadd el végre!
– Látni akartam, ki az, aki miatt lecseréltél. Ő lenne a nagy ő? – kérdezte gúnyosan Viktor felé bökve.

Kinga nagyon kínosan érezte magát, de a férfi azonnal levette a helyzetet. Átkarolta a nőt, és Zolira mosolygott.
– Képzeld el, én lennék. És légy szíves, ne zaklasd a barátnőmet, mert velem gyűlik meg a bajod. 
– Mit képzelsz magadról, ki vagy te? – úgy tűnt, Zoli azonnal ráront. Kinga lecsapta a bevásárlószatyrot és közéjük ugrott.
– Azonnal tűnj innen, mert hívom a rendőrséget. Ha megmutatom nekik a mobilomat, hány alkalommal hívtál tegnap, azonnal bevisznek. 

Viktor felvette a szatyrot, a karját továbbra sem vette le Kinga derekáról, aki nagy nehezen kinyitotta a kaput, és együtt bementek a kapualjba. Zoli pedig sóbálvánnyá meredten nézett utánuk. Kinga azonnal szabadkozni kezdett.
– Nagyon sajnálom. Ő a volt barátom, együtt éltünk, de néhány hónapja szakítottunk, azóta állandóan hívogat, beszélgetni akar. Tegnap este megjelent a lakásom előtt, semmiképp sem akartam beengedni, ezért azt hazudtam neki, hogy nem vagyok egyedül. Ezzel persze beletapostam a nagy férfiúi önérzetébe, hogy képes vagyok mással randizni.
– Látod, még jó, hogy nem egyedül jöttél haza. 
– Köszönöm, hogy vetted a lapot!
– Ugyan már, ez volt a minimum. Ha sokáig kellemetlenkedik, be is húztam volna neki egyet. Felfújt pojácának néz ki. Nem pénzügyes véletlenül?

Kinga elnevette magát.
– Ezt miből következtetted ki?
– Mondom, hogy sokat utazom a BKV-n – Viktor kinézett a kapu kis ablakocskáján – Úgy látom, elhajt. Segítek ezt a szatyrot felvinni, aztán hazaballagok. Vagy gondolod, hogy visszajön?
– Nem hinném, azt hiszi, hogy itt maradsz éjszakára, nincs oka visszajönni. És nem kell felkísérned, innen már elboldogulok. Még egyszer köszönöm! Jó éjt!
– Rendben, neked is jó éjt!

Hatalmas sóhajjal nyitotta ki az ajtaját, letusolt, s néhány perc múlva belezuhant az ágyába. Micsoda este! Kapóra jött, hogy Viktor azonnal felmérte a helyzetet, és nem buktatta le. Zolitól pedig már kezdett félni. Maga se tudta, mi lenne a helyes: kulturáltan még egyszer leülni vele, és megértetni vele, hogy ők már sosem lesznek egy pár, vagy inkább ignorálni őt, és egyszer csak megunja. Nem is értette, miért ragaszkodik hozzá ilyen betegesen! Amíg együtt voltak, egyáltalán nem tudta kimutatni, hogy bármi komolyat is érez iránta. De ez a tolakodó magatartás inkább arra utal, hogy a férfiúi büszkeségét akarja megnyugtatni. 

Másnap későn ébredt, pedig nem volt hétalvó fajta, csak épp nem szokott hozzá az éjszakázáshoz. Épp ezért minden ilyen alkalmat aztán napokig nem tudott kipihenni. A hőség már beszorult a lakásba, nem találta túl vonzónak a gondolatot, hogy elkezdjen takarítani vagy épp főzni. Majd rendel egy pizzát. De aztán mégse volt rá szükség, mert a drága jó Joli néni becsöngetett egy kis töltött paprikával.
– Kinguska, tudom, nem túl diétás étel, de valahogy elszámoltam magam. A fiamék inkább lemennek a Balatonra, ma nem jönnek át, megértem. De így meg mi lesz a finom ebéddel?
– Tessék lefagyasztani, Joli néni! – valahogy túl gyakran történt meg, hogy Gyula, a néni fia megígérte a látogatást, aztán lemondta. Vagy az is lehet, senki nem ígért semmit, csak Joli néni bízott benne, hogy végre meglátogatják. Sajnálta őt. Persze beszédes volt, ahogy az egyedül élő öregek többsége, de nagyon jóindulatú. Ha neki még élnének a szülei, minden hétvégén náluk lenne. De sajnos már nem tehette meg, a nővére 16 éves volt, ő pedig 14, amikor meghalt az édesanyjuk rákban, majd három év múlva az édesapjukat is daganat vitte el. Vagy inkább a bánat. Mindketten hamar felnőttek, megtanultak gondoskodni magukról, a háztartásról, felelősséget vállalni. Valamiért az utóbbi időben kicsit eltávolodtak, Zsuzsa férjhez ment, és azzal küzdöttek, hogy gyerekük szülessen. Az orvosok nem sok biztatóval kecsegtették, de nem tudott belenyugodni. Azzal mentegetőzött, hogy ő már annyi mindent és mindenkit elengedett, erről az egyről önként nem tud lemondani. Mikor legutoljára találkoztak, Zsuzsa és a férje is elég rossz idegállapotban voltak. Balázs már nem bírta nézni, hogy a felesége minden sikertelen kísérlet után, hónapról hónapra néhány napra teljesen deprimált állapotba zuhan, aztán megrázza magát, és újra teljes lendülettel csak ennek a célnak szenteli minden figyelmét. Kinga próbált a nővérével beszélni, de Zsuzsa meg se hallgatta, azt mondta, majd kíváncsi lesz, mit mond akkor, ha ő is ugyanebben a cipőben jár. Ebben a helyzetben nagyon jó lett volna, ha egy édesanyához tudnak fordulni. De nekik ez már jó ideje nem adatott meg. Ezért is nem értette Joli néni családjának viselkedését. 
– Nagyon köszönöm, hogy újra gondolt rám, biztos nagyon finom. És hogy tetszik viselni ezt a  hőséget?
– Szerencsére Gyulus még nyár elején felszereltette azt a fenét, a klímát, így kibírható- a fia általában anyagiakkal pótolta a személyes találkozásokat, bár ebben az esetben jól tette, a belvárosi lakások légkondicionáló nélkül szinte már kibírhatatlanok voltak.
– Délután átmegyek egy kicsit, viszek habos kávét, jó? – Joli néni imádta a kávégéppel készült tejeskávét, Kinga ezzel szokta viszonozni a finomságokat.
– Az nagyon jó lesz, legalább beszélgetünk egy kicsit. 

Mikor kettőkor becsöngetett, Joli néni nappalijának asztalán egy kis almás pite is illatozott.
– Ne tessék mondani, hogy még győzött sütni is!
– Tudod, hogy a konyhában tüsténkedem a legszívesebben. Alma volt a fagyasztóban, nem nagy fáradság. És én is elmajszolgatom, holnap vasárnap. 

Kinga megcsodálta a néni orchideáit, horgolásait, megbeszélték a legújabb celeb pletykákat, aztán az idős hölgy egy kis ékszerdobozt vett elő. 
– Kinguska, én már nagyon régen szerettem volna neked valamit ajándékozni. Tavaly, amikor eltörtem a lábamat, olyan sokat segítettél nekem. Pedig tudom, neked is sok a dolgod a szerkesztőségben, akkor még itt volt Zolika is.. Szóval van nekem egy kedves medálom…
– Jolika néni, ne hozzon zavarba! Nem fogadhatok el ilyesmit. Vannak unokái…
– Vannak, vannak, csak nem nagyon értékelik az ilyesmit. A menyem meg…tudod te is, Gyuluska általában csak a gyerekekkel jön, Ildi mindig elfoglalt. Még karácsonykor se képes idetolni a képét. Pedig sosem bántottam. De ő olyan rátarti, azt mondja, büdös van a lépcsőházban… Na és az a fene, amit a műkörmös szalonban szagol egész nap, az vajon liliom illatú? Szóval én ezt a medált szeretném neked ajándékozni. Nehéz sorsod volt, apádat. anyádat elvesztetted, mégis tisztességes, becsületes lány lettél.. Zolika nem is érdemelt meg téged.

Kinyitotta a dobozkát, egy nagyobb fajta zafír medált rejtett. Kinga határozottan megrázta a fejét.
– Jolika néni, hiszen egy csiszolt zafír! Szó sem lehet róla! Mit gondolna Gyulus, hogy nekem adta?
– A fiam sosem látta ezt az ékszert. Az a helyzet… – a néni elpirult – Ezt a medált én nem a férjemtől kaptam. Tudod, nekem nagyon rossz uram volt. Iszákos, durva ember. És hát bevallom….máshol kerestem megértést. 
– Nem kell szabadkoznia, mindenki megérdemli a boldogságot. De ebben az esetben pláne nem fogadhatom el, hiszen ez kedves emlék.
– Épp ezért szeretném neked ajándékozni. Ha látni fogom a nyakadban, megnyugszom, hogy jó helyre kerül. Kiráz a hideg, hogy egyszer a menyemé lesz… Nagyon nagy örömet okoznál egy szentimentális vénasszonynak, ha elfogadnád. Nagyon régi darab, és tudom, hogy te megbecsülnéd. Pont illik arra a láncra, amelyik a nyakadban van.

Kinga elgondolkodott. Valami miatt vonzotta a medál, Jolika néni pedig már szinte könyörgött neki. Lecsatolta a láncát, levette róla a csillagjegyét ábrázoló medált, s óvatosan felhúzta a zafír medált. Mikor visszatette a nyakába, a néni összecsapta a tenyerét:
– Gyönyörű! Nagyon illik hozzád! Viseld egészséggel, s hozzon neked is boldogságot, ahogy nekem. 

A lány megpuszilta a nénit, s még egyszer megköszönte a nem mindennapi ajándékot. 
– Apropó, Kinguska! Éjjel nem tudtam aludni, hangoskodásra lettem figyelmes, hát az ablakhoz mentem, s téged láttalak Zolikával veszekedni, meg mégy egy fiatalembert, akit nem ismerek. Ugye nem történt semmi baj?
– Sajnos Zoli nem tudja elviselni, hogy szakítottam vele. Mostanában állandóan hívogat, valamelyik este itt állt az ajtóm előtt…s mivel nem akartam beengedni, azt hazudtam neki, van valakim, s nem vagyok egyedül. Erre tegnap hajnalban, mikor Péteréktől, egy kellemes vacsoráról hazaértem, itt várt a kapu előtt, és Mariann bátyjára meg azt hitte, ő az új pasim. Szerencsére Viktor vette a lapot, bejött velem a kapualjba, s csak azután ment el, hogy Zoli is eltűnt. 
– Sose szerettem ezt a te Zolidat. Na és ez az új fiatalember? Szimpatikusnak találod?
– Még csak barátok se vagyunk, Joli néni. Tegnap ismertem meg. Tiszta véletlen, hogy Zoli együtt látott minket.

Joli néni meglóbálta a kiskanalat.
– Ahogy kinéztem, olyan jó benyomást keltett bennem. És az, hogy megvédett téged, úriemberre vall.

Kingának eszébe sem volt erről vitát nyitni, a néni javíthatatlanul romantikus természetű, ő pedig egy hosszabb kapcsolat után még semmiképp nem áll készen egy új kezdetre. Mikor hazaért, kedvtelve nézegette a medált a tükörben. Tényleg nagyon jól mutatott a nyakában. Figyelemre méltó ékszer, de hétköznap is simán viselhető, mert egyúttal szolid, elegáns megjelenést kölcsönzött. Előtúrt a szekrényéből egy kék nyári ruhát, s elindult a közeli boltba, hogy beszerezzen néhány dolgot. A hőség szinte fejbe kólintotta, alig várta, hogy a klimatizált üzlethelyiségbe érjen. Gyorsan bedobálta a kosarába, amit a listájára felírt, egy kicsit elidőzött a hűtőbopxok mellett, hogy valamennyire lehűljön, aztán elindult a pénztárak felé.
– Hűsölünk, hűsölünk? – hangzott fel a háta mögött. Nem ismerte fel a hangot, mikor megfordult, meglepődve látta, hogy Viktor áll a háta mögött térdnadrágban és laza pólóban. Sokkal fiatalosabbnak nézett ki, mint este, kevésbé tűnt nyúzottnak is. Hát persze, itt lakik két sarokkal odébb, nincs mit csodálkoznia, hogy a boltban összefutnak!
– Most lebuktam! Strand helyett ide járok!
– Nem biztos, hogy olcsóbb megoldás – hunyorított a férfi, aztán a lány nyakában lógó medálra esett a tekintete – Milyen szép medál. Családi darab?

Kinga megrázta a fejét.
– Sajnos nem. Most kaptam a szomszédasszonyomtól. Nem akartam elfogadni, mert értékesnek tűnik, de ragaszkodott hozzá.
– Nyilván nagyon kedves vagy vele. Csak úgy nem ajádnékoznak ékszert a szomszéd lánynak. 
– Jól van, na! Magamat nem illik dicsérni. És te? Jól haladsz a kipakolással?
– Mondjuk rá. Tulajdonképpen az se zavarna, ha a cuccaim dobozokban lennének, de tudom, civilizált emberek szekrényben és polcokon tartják a dolgaikat. Jut eszembe, nincs kedved felugrani megnézni az oroszlánbarlangomat? Ígérem, nem kell segítened ingeket hajtogatni.
– Miért is ne – vonta meg a lány vállát. Igaz, alig ismeri a férfit, de a tegnapi viselkedésével a bizalmát elnyerte. Rendetlenséget pedig már eleget látott. 

The post Catalina Bianchi: Zafírkönny V. rész – 2. fejezet appeared first on Reflex24.

– Vajon a főszerkesztő mikor fejezi be ezt az unalmas szövegelést?! – Kinga ügyelt arra, hogy ez csak a gondolataiban fogalmazódjon meg, hangosan kimondani felért volna egy munkahelyi kihágásnak. Körbenézett az asztalnál ülőkön: néhányan a mobilukat piszkálták, mások a notebookjukon matattak, míg a stréberebbje figyelmet imitálva nézett a főnökre. A fiatal nő a laptopján megleste, mennyi az idő. Egek, már fél 7! A legborzasztóbb dolog egy olyan főnök, aki a munkájának él, nem várja otthon senki. Így azt hiszi, más is örömmel tölti az estéit egy értekezleten. 

Kinga elkapta kollégája, Péter pillantását. Türelmetlenül dobolt az asztalon az ujjaival, de nem mert megkockáztatni, hogy az órájára nézzen. Négy kisgyerek várja, hogy az apjuk hazaérjen! Kinga csodálta őt és a feleségét, Mariannt is, hogy minden problémát lezseren vettek, nem stresszeltek semmin, az életük legfontosabb része a család volt. A négy lurkó mellett nem lehetett egyszerű az élet, valamelyik mindig nyűgös volt, esetleg beteg, vagy épp egyikük sem tudott meglenni anya vagy apa nélkül. Péter számára a csend valami földöntúli állapotot jelentett, s mindig nevetett azon, hogy a szerkesztőség wc-jében sokszor csodálkozik, miért nem dörömböl valaki az ajtaján, hogy be akar menni. Már öt éve együtt dolgoztak a lapnál közeli munkatársakként, nagyon jól kijöttek. Mindig azt hitte, férfi és nő között nem lehet szó barátságról, de köztük valóban kialakult egy különleges haveri viszony. Kinga néha besegített, ha Péter el akarta vinni Mariannt vacsorázni vagy színházba, egy estére rábízták a csemetéket. Általában élvezte ezeket a lehetőségeket, bár akadt egy-egy olyan pillanat, mikor megfogadta, hogy semmiképp sem lesz egynél több gyereke. Péter pedig akkor ugrott be, ha Kinga lakásában valami elromlott és szerelőre volt szüksége. 

A főszerkesztő jelentőségteljesen körülnézett, becsukta  a jegyzetfüzetét, és kellemes estét kívánt mindannyiuknak. Péter úgy ugrott fel, mint akit kilőttek. Kinga meglepődve látta, hogy mikor ő kb. 10 perc múlva leért a parkolóba, még mindig ott áll.
– Mi történt? Gond van a kocsival?
– Attól tartok, igen. És Mariann már így is megöl, a rég nem látott bátyja érkezik vacsorára, tudod, Viktor, aki évekig külföldön tanított, különböző egyetemeken. Már rég otthon kéne lennem. Ha elindulok tömegközlekedve, az legalább 40 perc. 
– Ugorj be, elviszlek. Legalább kiszellőztetem a fejem – Kinga kinyitotta a kocsija anyósülése felőli ajtaját. Péter tiltakozott – De neked az hatalmas kerülő.
– Ugyan már, mire valók a barátok?! Vagy azt akarod mondani, hogy szégyellsz beülni egy ilyen kis nőcis autóba? – a férfi mindig cukkolta, hogy igazi férfi egy ilyen kocsit sose venne magának.  Sárga Fiat Pandája a tavalyi év legnagyobb befektetése volt, imádta. 
– Hát nem bánom, legyen! – ült be sóhajtva Péter, és Kinga már startolt is. Ebben az időpontban nem volt egyszerű a városközpontból kijutni Zuglóba de lényegesen gyorsabban ment, mint BKV-val. 
– Mióta nem találkoztak a testvérek? – kérdezte a nő.
– Hát tulajdonképpen 3 éve. Viktor általában pont olyankor érkezett vakációra, mikor mi valahol nyaraltunk, s mire hazajöttünk, már elszólította a kötelesség. Tudod, nemzetközileg elismert szakember. Úgy is mondhatnám, nagy koponya…
– Most is csak szabadságra érkezett? 
– Nem, hazaköltözik, az ELTE felkérte, hogy szeptembertől náluk legyen óraadó. Persze közben kutatásokat is végez. Mariann-nak ez kicsit furcsa, szerinte valami történhetett vele külföldön, mert soha nem akart itthon tanítani. 
– Kedves kolléga, az emberek változnak. Én sem gondoltam soha, hogy egy női magazinba fogok írni. Mindig is egy nagy példányszámú napilap kulturális rovatát szerettem volna vezetni. 

Péter felemelte az ujját.
– Itt megszerzed a tapasztalatokat, és néhány év múlva lepattansz. Hidd el, én sem ilyesmi miatt lettem újságíró. Külföldi tudósító vagy oknyomozó akartam lenni. De nem panaszkodom, így is érdekes emberekkel találkozom, egy riport a külvárosi hajléktalanszállón majdnem felér egy közel-keleti tapasztalattal. 

Kinga megállította a kocsit. 
– Megérkeztünk, kérem. Holnap meghívhatsz egy kávéra a büfében. 
– Sütit is veszek hozzá. Ja, azt nem, mert te állandóan fogyózol – Péter hunyorogva nézett az utca végére – Úgy látom, nem késtem el, a sógorom csak most fordult be a sarkon. Pesten mindig tömegközlekedik. Na, mentem!

A lány elindult, s kíváncsian pillantott a Péterék háza felé közeledő alakra. A negyvenes évei vége felé közeledő férfi gondolataiba merülten baktatott az utcán, a házak előtti kiskerteket pásztázta, mintha rég látott volna ilyesmit. Kinga nem tudta volna megállapítani, hogy Mariann fivére, ugyanis egyáltalán nem hasonlítottak.  Míg Péter felesége magas, csontos, hirtelenszőke nő volt, addig a bátyja középmagas, sötétbarna hajú, keménykötésű. Kinga le merte volna fogadni, hogy valamilyen küzdősportot űz. 

Miközben a lakása felé tartott, megszólalt a telefonja. Jaj, ne! Zoli! Két hónapja szakítottak a bankszférában dolgozó fiatalemberrel, aki időről időre megpróbálta magát visszakönyörögni hozzá. De Kinga hajthatatlan volt, így is két évig tűrte, hogy csupán másodhegedűs a munka és a Zoli édesanyja között. Hiába éltek együtt, a férfi vagy szolgálati úton volt, vagy az anyjánál, akinek már nagyon hiányzott a kisfia. Elege lett! És Zoli rájött, hogy nincs érzéke a praktikus élethez, egyedül képtelen bármihez is kezdeni, ami nem a banki ügyekkel kapcsolatos. Így hát hetente egyszer felhívta valamilyen ürüggyel, s a beszélgetés vége mindig az volt, hogy ő megváltozik, csak kezdjék újra. Kinga azonban már nem akarta. Túlzás lett volna azt állítani, hogy túl van Zolin, azt sem merte volna határozottan kijelenteni, hogy már nem szereti, de tudta, magát kell megvédenie. Zoli csak a kriptovalutának élt és Tünde mama kívánságait leste. Persze elvált anya egyszem fiaként erős kapocs alakult ki köztük, de Kingának néha már olyan érzése volt, hogy a viszonyuk beteges. Zoli harmincöt éves volt, és csüngött az anyja minden szaván. A két nő nem igazán találkozott, két év alatt talán ha háromszor tartott ő is Zolival. Tünde mama meg természetesen be nem tette volna a lábát egy belvárosi kétszobás lakásba, hiszen ő a Sashegyen uralta a villájukat. 

Kinga ma este úgy döntött, nem veszi fel a telefont, nem fogadja a hívást. Amikor ilyen fáradt volt, félt, hogy elgyengül, és azt mondja Zolinak, jöjjön át. Azt pedig a férfi egyértelműen felkérésnek venné egy keringőre. Elpocsékolt az életéből két évet valakire, aki csak kényelmes megoldást látott benne. Nála lakott, ő mosott, főzött, gondoskodott, szeretett, Zoli pedig mindezt elfogadta. Sosem beszélt érzelmekről és jövőképről sem. A kedvenc kifogása az volt, hogy bizonytalan világban élünk, nem lehet előre tervezni, a körülmények folyamatosan változnak. Kinga úgy érezte, állandóan hagyott magának egy kiskaput, egy menekülő útvonalat. Úgy gondolta, azzal kompenzál, ha elegáns étterembe, színházba, néha-néha egy hosszú hétvégére viszi egy ötcsillagos helyre. Ahol ő természetesen az idő nagy részét a laptopja előtt tölti, hiszen a tőzsde egy percre sem áll le. Kinga is szerette a munkáját, neki is gyilkos határidői voltak, a cikkeknek lapzártáig ha törik, ha szakad, készen kellett lenniük, de ő igenis néha ki akart szakadni a munkából. Nem törte a fejét állandóan új témákon, nem leste az interneten a lap portálját, sőt, képes volt két napra a mobilját is kikapcsolni. Meg akart állapodni, elmúlt harminc, ideje a családalapításra gondolni. De Zoli ezt másképpen gondolta. Ő pedig szépen elmagyarázta neki, hogy ha nem egyféle jövőkép lebeg a szemük előtt, a kapcsolatuknak nincs értelme. Élete legnehezebb beszélgetése volt, pedig szóban és írásban is jól kommunikál. Maga sem tudta, hogy miért érzett megkönnyebbülést, miután Zoli becsapta maga mögött az ajtót. Fájt, fájt, de azóta könnyebb az élete. Nem jó egyedül, ám hiába volt párkapcsolata, ha magányosnak érezte magát. Most tudja, egyedülálló nő. Az élet kiszámíthatatlan, bármit hozhat akár néhány napon belül. Egyet tudott: Zoli még egyszer nem!

A lakásba érve lerúgta a cipőjét, kinyitotta az ablakokat, hogy némi friss levegő áramoljon a szobába. Öntött magának a hűtőből egy pohár tejet, és belesüppedt a nappaliban álló hatalmas babzsákfotelbe. Ma már nem dolgozik, határozta el magában. lazítani fog, például megnéz egy jó filmet. Kezébe vette a távirányítót, és kapcsolgatni kezdett a csatornák között. Mexikói teleregény, török sorozat, híradó, reality show, strandröplabda, amerikai sitcom…Néhány perc után kikapcsolta a tévét, ezek egyike sem jelent számára kikapcsolódást. Kényszerítette magát, hogy ne nyúljon a számítógéphez, mert ha bekapcsolja, a zenehallgatást vagy filmnézést nemsokára felváltja a munka. És ma már eleget dolgozott. A mobiljáról már levette a hangot, arra lett figyelmes, hogy villog. Már megint Zoli! Tényleg ennyire nem veszi az adást? Abban biztos, hogy a férfi utólag nem ébredt rá arra, hogy ő álmai asszonya. Csak nincs ideje csajozni, sokkal kényelmesebb volt neki egy lagymatag kapcsolatban élni. Jóképű, sportos, intelligens, majd talál magának olyat, aki beéri kevesebbel is, akinek nem fontos az, hogy teljes értékű kapcsolatban éljen. De Kinga nem szerette a félmegoldásokat. Úgy döntött, inkább beül a fürdőkádba, feltesz egy bőrápoló pakolást, majd pedig körmöt lakkoz. Csajos estét tart!

Mikor másfél óra múlva előjött a fürdőszobából, a franciára lakozott körmökön és sima arcbőrön kívül a haja is frissen mosva és beszárítva keretezte az arcát. Magára szórt egy kis bergamott illatot, egész elégedett volt magával, mikor a tüködbe pillantott. Most pedig már csak egy kiadós alvás hiányzik, hogy reggel pihenten ébredjen. Ebben a pillanatban kopogtak. Ki a fene lehet az ilyenkor? Talán a szomszédból Joli néni, hogy elfogyott valami a konyhában. Az idős szomszédasszony általában éjszaka főzőcskézett, mert nem tudott aludni. Ez néha nem is jött rosszul, mert reggelente előfordult, hogy bekopogott egy kis kóstolóval, így Kingának nem kellett a főzéssel bajlódnia. Magára kapta a selyem pongyoláját, és az ajtóhoz szaladt. Elővigyázatosságból kinézett a kémlelőnyíláson, s megdöbbenten látta, hogy Zoli áll az ajtaja előtt. Most légy okos, Kinga királylány! Cikáztak a fejében a gondolatok, egyben volt biztos: bármit is akar a volt barátja, nem engedi be!

– Szia Kinga! Már többször hívtalak ma, nem vetted fel. Sürgősen beszélnünk kéne. Van egy problémám….
A lány közbevágott.
– A problémáid már nem az én problémáim. Ha akkora a baj, keress fel egy pszichiátert -örült, hogy a hangján tud uralkodni, határozottan, szinte keménynek hatottak a szavai. 
– Ugyan már, ne csináld! Te nem ilyen vagy, most tényleg fontos dologról van szó. Csak te segíthetsz… – Zoli elővette a legmegejtőbb kiskutya pillantását. De ezt már Kinga jól ismerte. Úgy döntött, szent hazugságot kell bevetnie. 
– Nézd, az a helyzet, nem vagyok egyedül, ha érted, mire gondolok. 

Zolinak leesett az álla, láthatóan elakadt a szava.
– Na és megtudhatom, ki az a szerencsés?
– Nem, nem tudhatod meg. Semmi közöd hozzá. Javaslom, hogy látogasd meg anyukádat, ő biztosan szívesen meghallgatja a problémádat, s nyilván a megoldás megtalálásában is segít. Most mennem kell, szia!

Ezzel becsapta az ajtót Zoli orra előtt, és megkönnyebbülve sasszézott be a hálóba. Ezt jól csináltad! Ha tudta volna, megveregeti a saját vállát. Eltelt néhány hónap, már nyugodtan lehet új barátja. Sőt, ha néhány nap után talált volna magának valakit, Zolinak ahhoz se lenne semmi köze. Talán ez az érv elég ütős ahhoz, hogy végrebékén hagyja. 

Mikor másnap elmesélte Péternek a sztorit, a férfi megtapsolta.
– Bravó, kolléganő! Ez jó húzás volt. Lehet, hogy most mélyen belegyalogoltál az önérzetébe, hogy a híres pénzügyi szakember ilyen hamar felejthető, de ami azt illeti, nem hinném, hogy kéne a lelkivilágával foglalkoznod. Szerintem olyan nincs is neki.

Péter is elég jól ismerte Zolit, sosem rajongott érte, de tolerálta, mert Kingát tisztelte. Ha neki megfelel, ő aztán nem szól bele. Olykor együtt vacsoráztak, elmentek túrázni, vagy grilleztek náluk a kertben, egyértelmű volt, hogy mindkét férfi erőszakot tesz magán egy ideig, aztán néhány pohár bor után azért oldódott a hangulat. Mindenesetre nem volt túl jó véleménye róla. Nem értette, hogy valaki a munkáját többre tartsa a nőnél, akit szeret. Hát ebben az egyben Kinga sose lehetett biztos: fogalma se volt róla, Zoli szerette-e valaha. Néha úgy érezte, egy robot, aki teszi a dolgát, az intelligenciája kimagasló, de érzelmeket nem tud produkálni. Csak észérvek léteztek nála. 
– Nagyon remélem, hogy leszáll végre rólam. Fárasztó.
– Elhiszem. És én attól is tartanék, hogy egy gyenge pillanatodban vissza tud édesgetni magához. Vagyis eddig így gondoltam. De ez a tegnap esti megmozdulásod valóban hősies volt. 

Péter belenézett az íróasztalán nyitva álló jegyzetek tömegébe.
– Nos, azt hiszem, a magánügyek megbeszélésről ennyit. Itt az ideje, hogy dolgozzunk.
– De te még el sem mesélted, mi volt a vacsin Mariann bátyjával. Ez így nem ér – húzta fel az orrát a nő.
– De az érni fog, ha Nóra bejön, és meglátja, hogy egy sort se írtunk még ma. Még a végén ma is bent tart minket. Majd ebéd közben mesélek. 

Kinga igazat adott Péternek, a főszerkesztőt nem lenne szerencsés magukra haragítani. Ideje elkezdeni dolgozni. Annyira belemerültek az ötletelésbe és az írásba, hogy már csak a kollégák mozgolódására lettek figyelmesek, akik a büfébe indultak. Péter hátradőlt a széken, fújt egy nagyot, aztán megsimogatta a gyomrát.
– Akkor talán most már megérdemelünk egy kis pihenőt. Vár minket a rakott krumpli, s még adósod vagyok egy kávéval. A fenébe! Nem hívtam fel a szervizt, hogy jöjjenek ki megnézni a kocsit. Te csak menj előre, vedd ki az én ebédemet is, foglalj magunknak egy jó kis helyet, én addig elintézek egy telefont.
– Ok, de nem csak egy kávéval vagy adós, mesélned kell a vacsoráról is.

Péter aggodalmaskodó arccal érkezett meg a büfébe. Kinga talált egy asztalt, ahol kettesben leülhettek. Tudta, hogy a kollégája nem szívesen mesélne családi történeteket mások előtt. 
– Na, ma is én viszlek haza? Akkor tejszínhabos kávét rendelek – mondta vigyorogva.
– Hát úgy tűnik, hogy ma már nem tudnak kijönni. De megígérték, hogy holnap ezzel kezdenek. Olyan zűrösek és hangosak a reggelek, hogy teljesen kiment a fejemből a szerelőt felhívni. De ha dolgod van, megoldom BKV-val, vagy ha megszorulok időben, taxit is tudok hívni. De Mariann megöl, hogy még egy napig nincs kocsi nagy csomagtartóval. Az övé állandóan tele van a gyerekek holmijaival,  hogy még véletlenül se maradjon otthon valami a különórákra vagy edzésekre. 
– Ugyan már, szívesen hazaviszlek megint. Különben meg minden elismerésem Marianné. Nyugodtan dolgozhatna egy logisztikai cégnél.
– Még csak az kéne, hogy dolgozzon! Róza még nagyon kicsi, meg hát akkor a délutáni foglalkozásokra nem tudnánk megoldani a gyerekek fuvarozását. 
– Hát én biztos nem vágynék még egy munkahelyre is, ha van négy gyerekem, háztartásom, kutyám…
– És ne feledd az ötödik kisgyerekét: engem – nevetett Péter. Na igen, kicsit szétszórt, kicsit rendetlen, kicsit szórakozott. De apának nagyszerű! Ezt Kinga nem mondta ki hangosan, még a végén elbízza magát. 
– Na hadd halljam, mi történt a híres vacsorán, amiről annyira féltél elkésni! – terelte el a témát, valamilyen oknál fogva kíváncsi volt a történetre.
– Mariann bálványozza a bátyját, ugyanezt látom Rózánál is, szinte isteníti a bátyjait. És Viktor nagyon kényes a pontosságra. Nem akartam rögtön első este kihúzni a gyufát. Tudod, eddig mindig csak kevés időt töltöttünk együtt, nagyon elfoglalt, sokat volt külföldön, az esküvőnkre is csak úgy beugrott. Nem igazán ismerem őt. Mariann persze kapcsolatban volt vele skype-oltak, cseteltek, végül is az ő  testvére. Nagyon meglepődtünk, hogy hazaköltözik. Azt hiszem, a feleségemnek igaza lehet, hogy valami történhetett odakint. Lefogyott, nyúzott, csak az itteni munkájáról volt hajlandó mesélni, semmi másról. 
– És nincs családja? Talán egy csalódás… Láttam, ahogy felétek tartott, elég lehangoltnak tűnt. 
– Nem gondolom, hogy cölibátusban élt volna, de a családnak sose mutatott be senkit, hivatalos barátnőt nem ismertek. Persze, amíg itthon élt, voltak nők az életében, de olyan sosem, akivel túl komolyra fordult volna. Legalábbis Mariann azt mondja. 
– Most, hogy hazaköltözik, végre összehaverkodhatsz vele. Neked nincs testvéred, egy báty jól jöhet. 
– Majd meglátjuk, minden esetre Mariann aggódik érte. Ma is nálunk vacsorázik. 
– A feleséged főztje egykettőre helyre rakja. Nagyon irigylem a szakácstehetségét. Nem is értem, hogy nincs még apukás pocakod!
– Hja kérem, szerencsés gének! Meg ha neked is négy örökmozgód lenne otthon, nem kéne futni járnod. 
– Ne is mondd, ebben a hőségben hanyagoltam az utóbbi időben. Nem tudom, hogy veszem rá magam megint. 
– Ebben nem tudok segíteni, én ugyan csak úgy céltalanul nem futkosok. Sőt, akkor sem futok, ha kergetnek, előbb megkérdezem, mit akarnak.

A délután is gyorsan eltelt, szerencsére Nóra nem tervezett újabb megbeszélést, sőt meglepetten látták, hogy a munkaidő letelte előtt negyed órával már a lift felé tart. 
– Valószínűleg beteg a macskája- jegyezte meg kicsit rosszmájúan Piri, aki sosem tudta megállni, hogy kommentálja a kollégái viselkedését. 
– Az is lehet, a sarok mögül fog leskelődni, hányan megyünki ki a kapun öt óra előtt- vélekedett Péter.
– Jaj, olyan utálatosak vagytok! Lehet, hogy egy hajcsár, de nélküle nem menne ilyen jól a lapnak. A semmiből is képes pénzt teremteni – vette őt védelmébe Kinga. 
– Igazad van, gonoszak vagyunk! De néha jól esik kicsit szurkálódni. Akkor tényleg hazaviszel?
– Persze, összeszedem a dolgaimat és mehetünk. Esetleg nem kell bevásárolni? Nekem is be kéne ugranom valahová. üres a hűtőm. 
– Hát ha nem gond, felhívom Mariannt, mert ő most, hogy vakáció van, a négy gyerek mellől nem nagyon tud kimozdulni. 

Így hát betértek egy szupermarketbe, ahol természetesen rengetegen voltak, mindenki tülekedett, elégedetlen megjegyzések közepette várakoztak a pénztárak előtti sorban. Mikor végre berakodtak a csomagtartóba, Kinga felsóhajtott.
– Utálom a nagybevásárlást. Legszívesebben mindent online szereznék be, s hozza ki a futár. 
– Álmodozz csak, királylány. Mellékesen arra rámenne a gatyád is. Elnézést, a csipkés alsóneműd…

Mire végre leparkoltak a zuglói családi ház előtt, már legalább némi szellő legyegett. Egyszerre négy gyerek ugrott az apjuk nyakába, Kinga egyetlen szót sem értett abból, amit meséltek, mert egymás szavába vágva kiabálták túl egymást. Mariann kötényben és egy fakanállal a kezében jött eléjük.
– Bocsi, még konyhatündér állapotban vagyok. Kinga, csak meg akarlak hívni vacsira. Ez a mamlasz férjem biztos elintézi a sok segítséget egy kávéval, de ez a bevásárlás most tényleg életet mentett. 
– Majd máskor, Mariann, tudom, hogy a bátyádat várjátok, nem akarok egy családi vacsorán zavarni, biztosan sok megbeszélni valótok van. És ez a kis segítség természetes. Majd ha nekem is lesz négy gyerekem, ti jöttök…
– Ámen! De tényleg, maradj, olasz kaja lesz, tudom, hogy imádod. És egyáltalán nem fogsz zavarni, te is családtag vagy.

A hároméves Róza elkezdte rángatni Kinga szoknyáját.
– Igen, igen, maradj te is, Kinga! Meg akarom mutatni az egyszarvúmat és a királylányos koronámat.
– Én meg az új legómat! -csatlakozott a hatéves Barni is. 
– Én csak a bélyeggyűjteményemet ajánlhatom fel – tette hozzá poénból Péter, mire Mariann megcsapkodta a fakanállal. 
– Na jó, nem bánom, engedek az erőszaknak! – egyezett bele Kinga, és hagyta, hogy a gyerkőcök bevezessék a teraszra. 

The post Catalina Bianchi: Zafírkönny V. rész – 1. fejezet appeared first on Reflex24.

Másnap egész nap nyugtalan volt, folyton Tamás feszült hangja, érthetetlen kívánsága járt az eszében. Arra gondolt, Zsoltit rábízza Jutkára arra a kis időre, de mivel a férje hangsúlyozta, hogy a kisfiút is vigye magával, végül úgy döntött, magával viszi, nehogy baj legyen belőle, hogy nem vette szó szerint az üzenetet. A gyöngysorral nem tudott mit kezdeni, ugyanis nem volt ilyen ékszere, az anyósától soha életében semmi ilyesmit nem kapott. De bizsut sem hordott, csupán egy vékony aranylánca volt, amit még a nagymamájától kapott. 

Furcsa módon Buzás aznap nem nagyon kérte a segítségét, néhány barátságos szón kívül nem váltottak többet. Teréz szerette volna megkérdezni, miért vallatta a kisfiát, de úgy döntött, majd másnap, ha ennek a titokzatos ügynek a végére érnek. 

Délután néhány perccel hamarabb kisurrant az épületből, valamiért nem akarta Buzás orrára kötni, hova megy. A tegnapi kellemetlen találkozás után nem sok értelme lett volna annak, ha azt mondja, hogy ki akar békülni az anyósaékkal. Igazán azt sem tudta, mit fog mondani, miért jött. Mi fog történni a Csémy-villában?

Zsoltika egész úton nyafogott, mert fáradt volt, nem akart a nagyszüleivel találkozni, nem értette, miért mennek oda. Csak akkor hallgatott el, mikor Teréz közölte, ő sem tudja, de az édesapjának ez fontos. Meglepődött, mikor az anyósa kisírt szemekkel nyitott ajtót. 
– Te jó ég, Gitta, mi történt? Talán a nagypapa? 

Az anyósa megrázta a fejét, csak intett, hogy menjenek be a nappaliba. Tamás papa már a telefont őrizte, szinte bűvölte, hogy szólaljon meg. Teréz most már valóban semmit sem értett. Gitta egyszer csak mellé lépett, és lekapcsolta a nyakáról  a zafír medált. Tiltakozni akart, de az anyósa a szája elé tette a kezét, a medált pedig kivitte a konyhába. Megcsörrent a telefon, id. Tamás intett a szemével, hogy ő vegye fel. Ő addig kézen fogta Zsoltit, és kimentek a kertbe.

– Halló, Tamás, te vagy az? Mi ez az egész?
– Terézkém, kérlek, hallgass végig, ne szólj közbe, jó? Tegnap és ma is kiszöktem a szállodából, egy utcai telefonfülkéből telefonálok, hogy ne hallgathassanak le. Apáék telefonjából ma eltávolították a poloskát, sikerült velük virágnyelven megértetni, mit kell tenniük. Szívem, egy hét múlva érkezem, hazaküldtek. Sajnálom. Az a zafír medál a nyakadban, abban lehallgató-készülék volt. Nem tudtam szólni, hogy vigyázzatok. Megfenyegettek indulás előtt. Hogy mindig viselned kell. Arra gondoltam, rájössz… De semmi baj, nem te vagy a hibás. És rátok küldték azt a besúgót is, aki megfigyelt titeket. Még anyámék házába is bejutott. Persze apám meg a grófi családhoz való kapcsolatát fitogtatta…

Teréz a fejéhez kapott.
– Te jó ég, Tamás!!!! A Buzás azért jött, hogy minket megfigyeljen? Ez…gyomorforgató. Tegnap Zsoltit is kifaggatta. 
– Mindenről tudok, de ne aggódj. Jobb ez így. Sajnos nem lesz új lakás, édesem…
– Nem baj, Tamás. Kit izgat az új lakás. Ilyen mocskos dolgot!!!!!! Akkor anyukád ezért sír…
– Igen, magukat okolja, hogy bajba sodortak engem a régi világot visszasíró történeteikkel. Terézkém, mennem kell, hogy ne fogjanak gyanút, bár most már mindegy, de akkor is. Nehogy megvádoljanak valamivel, amit tényleg nem követtem el. Ezektől kitelik. Kedd este érkezem a hetes vonattal. Szerintem holnap elviszik a telefont is, de majd anyáméknak üzenek, ha változás lenne.
– Csak vigyázz magadra! Ugye nem lesz ebből nagyobb bajod? 
– Nézd, van eszem, mindent elismertem, de nem ellenkeztem, nem lázadtam. Megadóan elfogadtam, hogy hazaküldenek. Igazából örülök neki, amire engem rá akartak venni…. Na mindegy, szeretlek benneteket, hamarosan látjuk egymást. 

Az asszony szinte kővé váltan tartotta a kezében a kagylót, lassan lerogyott a fotelba. Zsoltika jött be a kertből.
– Anyuci, mi történt? Miért vagy olyan szomorú? 
– Nem vagyok szomorú, csak kicsit…meglepett. Meg valahol örülök is. Képzeld, apuci a jövő héten hazajön. 
– Juhhhéééééj, akkor nemsoká lesz új autónk! Meg hozza nekem az ajándékokat!
– Valami szép ajándékot biztos hoz, de azt hiszem, az autóra még spórolnunk kell. Mivel hamarabb jön haza…
– És miért jön haza, ha nem elég a pénz egy kocsira? – tette fel a praktikus kérdést Zsolti.

Teréz elmosolyodott. Hogy vág az esze a fiának! 
– Tudod, apa már tulajdonképpen befejezte a munka egy részét, és nagyon hiányzunk neki. Hát inkább hazautazik, hogy együtt legyünk. 

Gitta hatalmas sóhajjal nyugtázta Teréz válaszát, s gyenge, de hálás mosolyt küldött felé. A fiatalasszony megsimogatta Zsolti fejét, és az apósára nézett. 
– Tamás, ha megkérném, bevinne a városba? Sürgősen el kellene intézni valamit. Addig talán Gitta vigyáz Zsoltira. Sietünk vissza. 
– Mit akarsz tenni? – kérdezte gyanakvóan az anyósa. Teréz karon fogta, és kivitte a konyhába. 
– Hová tette a zafír medált? Viszem annak, akihez tartozik. 
– Ne csinálj botrányt. Tamás már így is bajban van! 
– Gitta, Tamás annál nagyobb bajban nem lehetett, amire Münchenben rá akarták venni. Érzem, hogy rendesen megkönnyebbült, amiért hazajöhet. És ne féljen, nem csinálok jelenetet. De nem hagyhatom szó nélkül a dolgot. Gondoljon arra, hogy Buzás magukat is csak kihasználta. 
– Gondolod, hogy rólunk is jelenteni fog? Veszélyben lehet a praxisunk?
– Nem hinném. Mi csak addig voltunk fontosak, amíg Tamást sakkban tarthatták. 
– Teréz, én annyira sajnálom…. Tulajdonképpen mi vagyunk az okai. 
– Ezt most hagyjuk, akkor itt hagyhatom Zsoltit? 
– Persze, adok neki vacsorát.

Teréz kezébe vette a medált, amit anyósa az egyik csészébe ejtett, felvette a kabátját, és elszántan beült az apósa autójába. Fortyogott benne a düh. Részben maga felé is, hogy nem gyanakodott azonnal. Így utólag annyira egyértelmű és átlátszó volt Buzás minden tette, közeledése. És ő még mindig annyira naiv! Az apósa leparkolt a hotel előtt, és aggodalmaskodva nézett rá. 
– Nincs mitől tartania. Nem az a célom, hogy még nagyobb bajt csináljak, vagy bárkinek is ártsak. Öt perc és itt vagyok. 

A recepción közölték, hogy Buzás a 103-as szobában lakik, és nemrég tért vissza valahonnan. Teréz a zsebében szorongatta a medált. A medált, amit annyira szeretett hordani, úgy érezte, közelebb hozza a férjét, hogy ha viseli, hamarabb és könnyebben letelik az a néhány hét. Szegény Tamás! Mennyire nehezére eshetett, hogy a nyakába akassza, miközben ő tudta, mire szolgál. Nem tudta, és nem is akarta megtudni, hogy egész nap lehallgatták-e, vagy csak a családi beszélgetéseket, esetleg amit Jutkával meg Buzással beszélt. Mielőtt bekopogott, nagy levegőt vett. Megfogadta magában, hogy nem hagyja magát kiprovokálni. Buzás meglepődött, egy szégyenlős mosolyt festett az arcára. Teréz fakó hangon szólalt meg.

– Ne erőlködöjön, Buzás elvtárs. Felesleges az úriembert játszania. Mindent tudok. Bravó. Egész jó spicli. Mindannyian bevettük a meséjét. Biztosan kap egy újabb piros pontot a pártkönyvecskéjébe. Gratulálok hozzá. Ahhoz, hogy valaki ezt csinálja, különösen erős gyomrának és elkérgesedett lelkének kell lennie. beférkőzni jóhiszemű emberek bizalmába, alakoskodni, információkat szerezni…S mindezt miért? Hogy ártson nekünk. Mondja meg az elvtársainak, hogy ha ennyire nem bíztak meg Tamásban és bennünk, nem őt kellett volna kiválasztani. Persze, mert a burzsuj ivadék tud viselkedni és nyelvet is tanult! De tudja mit, minket ez nem érdekel. Nem fogunk kétségbeesni! Ja, és még valamit: egy kisgyereket kifaggatni a legmocskosabb húzás volt magától! Szemernyi emberség sincsa magában!

Buzás meg akart szólalni, de Teréz leintette. 
– Nem vagyok kíváncsi semmiféle újabb hazugságra, amivel ezt ki akarja magyarázni. Csak azért jöttem, hogy ezt visszaadjam. Használják egészséggel! 

Kivette a zsebéből a medált, és bedobta a szőnyegre. Aztán fejét felemelve távozott. Büszke volt magára, bár egész bensője reszketett. Szaporán szedte a lábát, hogy minél előbb beülhessen a kocsiba. S minél előbb el lehessen felejteni ezt a felháborító epizódot. Az apósa nagy meglepetésére lehúzott ablak mellett dohányzott. Ha ezt a felesége látta volna!

– Minden rendben van, – kérdezte aggódva, és sietve elnyomta a csikket – Muszáj volt rágyújtanom. Mióta tegnap Tamás felhívott, és elhadarta, mi a helyzet, görcsben van a gyomrom. Nem gondoltam, hogy képesek lesznek mindenkit megfigyelni, s még egy spiclit is ránk küldenek. Ha tudtam volna, nem biztatom a fiam, hogy menjen. Bábot akartak belőle csinálni. De az azért bánt, hogy a mi fecsegésünk juttatta bajba. Azt hittem, ebben a Buzásban is kék vér csörgedez, annyira elegáns volt, tudott viselkedni, lelkesedést mutatott a történeteim iránt, s minden megjegyzésemre, amivel a rendszert szidtam, bólogatott. Tudnunk kellett volna, hiszen Münchenbe csak úgy nem engednek ki senkit. Pláne úgy, hogy a bátyám is emigrált. És én még Hárs Janit is a nyakára küldtem. Tamás nem hívta őt, hát Jani felkereste őt, meghívta magukhoz, s nem engedte, hogy Tamás kibújjon  a meghívás alól. Hát csoda, ha hazaküldték?
– Gondoljon arra, hogy ha ez nem így történik, azt jelenti, Tamást belevitték valami disznóságba. És akkor meglehet, pénzünk lenne, de becsületünk egy szál se. Zsolti gyerekei inkább a grófi családdal barátkozó és az elismert tanár felmenőire legyenek büszkék, még akkor is, ha egy szűk panellakásban nőnek fel, mint olyan nagypapára, aki ezekkel parolázott. Nem így van?

Tamás papa megpaskolta a kezét.
– Teljes mértékben igazad van. Nagyon remélem, hogy mire megszületnek a dédunokáim, más világ lesz. A vörös csillagnak is leáldozik egyszer. De Tamás nagyon elkeseredett lesz, hogy a terveitek is elszállnak. Én még attól is tartok, hogy a munkahelyén ellehetetlenítik, és kénytelen lesz kétkezi munkát végezni. Mint az apám az 50-es években. A megye szerte híres sebész szenet lapátolt az állomáson néhány évig…
– Gondolja, hogy itthon is kikezdenék őt? – ráncolta a homlokát Teréz. Ő azt hitte, tamás leszáll a vonatról, megölelik egymást, Zsoltika kicsit sajnálja majd azt,. hogy nem lesz autójuk, de hamarosan elfelejtik az egészet.
– Rengeteg tehetséges ember életét tették már többre, tapasztaltabbakét is mint a fiam. De ha már ezt elszúrtuk, azt nem engedem, hogy még itthon is megalázzák. Kitalálok valamit.

Az asszony  most először beszélgetett az apósával feszültség nélkül. Na lám, a baj összehozza az embereket. Meg valószínűleg az is, hogy Gitta nem volt jelen. 

Másnap Teréz gépiesen végezte a dolgát, Buzás természetesen nem jelent meg a könyvtárban. Kerülte a főnöknőjét és Jutkát is, mert nem volt kedve elmesélni az egész történetet. Sőt azt se tudta, mi az, ami ebből publikus. Gyanította, hogy a könyvtár vezetője tudta, hogy Buzás spicli, akit ráállítottak, de nyilván ő sem ismerte a teljes sztorit, a végkifejletet pedig egyáltalán. Jutka pedig túlságosan locsifecsi ahhoz, hogy mindent kitálaljon neki. Úgyis elterjed a városban a szóbeszéd, természetesen kiszínezve. Jó néhány hétig ők lesznek a téma! Persze nem bujkálhatott Jutka elől, másnap ebédidőben elkapta őt.
– Mi van, banya, te kerülsz engem? Vagy ennyire bánod, hogy az okostojás visszautazott Pestre? Csak nem megkedvelted, te, szalmaözvegy?
– Egyáltalán nem. Tudod… a nagypapa kórházba került, rendetlenkedik a vérnyomása, Tamás meg…hazajön. A jövő héten.
– Micsoda? Miért jön haza? Annyira rossz a kapitalizmus?
– Nézd, úgyis el fog terjedni a városban…mondjuk úgy, hogy nem felel meg a feladatra. Bizonyos szempontból.

Jutka hunyorítva nézett rá, nem nagyon értette, mit akar mondani, aztán kezdte kapisgálni. 
– Azt hiszem, értem. Nem vagytok kellően elkötelezettek az ügy iránt, igaz? 

Teréz hanyagul megvonta a vállát. Nem akart erről beszélni. Félt, most újra szorongott, hogy Tamás visszatérte után sem élhetnek úgy, mint régen.
– Semmi új lakás, semmi kocsi meg Balcsi? – kérdezte grimaszolva Jutka. 
– Hát azt hiszem, ezektől fontosabb dolgok is vannak az életben. Eddig is megvoltunk valahogy ezután is megleszünk. Csak legyünk együtt.

A barátnője megveregette a vállát, Teréz kicsit elszégyellte magát, hogy csak részigazságot mondott el neki, de nem kockáztathatott. Zsoltikát is megkérte, iskolában csak annyit mondjon, ha kérdezik, hogy apa elvégezte a munkáját, ezért hazajött. remélte, hogy a tanító néni van olyan tapintatos, hogy nem faggatózik. 

A telefont természetesen elvitték, csak remélte, hogy egyéb lehallgató készüléket nem hagytak a lakásban. Megtapogatta a bútorok alsó felét, felmászott a lámpabúrát ellenőrizni, de semmit sem talált. Örült annak is, hogy Tamás esti vonattal érkezik, nem kell sem szabadnapot kérnie, sem az egész város szeme előtt végigvonulni az utcán. Nem érdekelte, mit suttognak majd a hátuk mögött, de nem szerette, ha a figyelem középpontjában állnak. Még akkor sem, ha össze vannak kapaszkodva. 

Nagy meglepetésére a hétvégén meglátogatták Gitta nagyiék. Almás pitével kínálta őket, kicsit zavarban volt, nem tudta elképzelni, miért jöttek. 
– Nos, Teréz, mi szeretnénk elnézést kérni, hogy olyan sokáig…nem voltunk veled szemben túl kedvesek. Hibáztunk – kezdte Tamás papa, a felesége pedig hevesen bólogatott – Szeretnénk ezt némileg jóvátenni. Tudom, hogy sokan sokkal sanyarúbb körülmények között is élnek, de miért ne lehetne nektek könnyebb, ha meg tudjuk oldani. A nagypapa velünk marad. 

Teréz azonnal közbevágott.
– Erre semmi szükség. A nagypapa ide tartozik, ebbe a lakásba. Megegyeztünk vele…
– Apámat szem előtt kell tartani, a szívével gondok vannak. És azt nem várhatom el tőled, hogy te viseld a gondját. Az én apám, s nem mellékesen én orvos vagyok – vágott közbe Gitta. 
– Először úgy gondoltuk, megfelelő segítség lesz nektek, ha a tiétek lesz az egész lakás, s tudtok önállósodni. De tapogatóztam egy kicsit, tudod, hogy sok embert ismerek, sokan a lekötelezettjeim – folytatta az apósa – Sajnos valóban arra készülnek az üzemben, hogy Tamás dolgát megnehezítsék, s lehetőleg ő maga adja be a felmondását. És vajon hol tudna a környéken megfelelő állást találni?
– Tamás megoldja, van végzettsége…
– Ez jelen esetben vajmi keveset jelent. Tudod hány diplomás végez mostanában segédmunkát? Nem a tehetség itt a legfontosabb. Sőt, inkább vétek tehetségesnek lenni. Nem akarunk beleavatkozni, csak jóvá tenni az elmúlt hét évet. Tamás büszke, sosem kérne segtíséget tőlünk, anyagit aztán végképp nem. Mi pedig szintén azt gondoltuk, majd kér, ha szüksége lesz rá. Tehát talán megkereshetném az egyik ismerősömmel, aki Pesten egy külkereskedelmi cégnél dolgozik. Valamikor még apám megmentette az ő apját, felismerte a bélcsavarodás korai jegyeit. Mindenki már epekőnek diagnosztizálta. És tőle valóban nem kell félni, nem fog pártkönyvecskét erőltetni senkire. neked is találunk egy könyvtáros állást.
– Na de Pesten lakni is kell valahol… – mondta Teréz szomorúan.
– Épp ezért eladjuk a nagypapa lakását, a bútorokat, a garázst… Abból már kis szerencsével futja lakásra, ha nem is az Oktogonon. 
– Tamás ezt nem fogja elfogadni…- vélte az asszony. Igazából ő is kétségek közt gyötrődött, mert mi van akkor, ha most már éveken keresztül ezt kell majd hallgatnia a Csémy szülőktől…
– Természetesen megbeszéljük vele, amint hazaér. Az egyetlen fiunk. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk érte, ha már eddig … – Gitta könnyes szemmel nem tudta befejezni a mondatot.
– Hát…ez nagyon jól hangzik. De messze leszünk maguktól meg anyuéktól is…
– Pestről remek a közlekedés. És ha szerencsétek van, kiutalnak egy szolgálati autót. Amíg sajátot nem tudtok venni, az is megteszi. Képzeld csak el, Zsolti is Pesten járhatna iskolába, rengeteg kulturális lehetőség…

Lehet, hogy ez a szerencsétlenül kezdődött történet végül mégiscsak jól fog végződni? Zsoltinak még nem szólt a tervekről, de ő már éjszaka álmodozott: egy kis lakás körfolyosós polgárházban, mozi, színház, koncert. Elkezdett számolgatni: ha Tamás most beadja a felmondását, augusztusban már költözhetnek. Zsolti szeptembertől ott kezdheti a második osztályt. Ő pedig egy nagy, fővárosi könyvtárban dolgozhatna…Mégiscsak itt hagyná Jutkát? Biztos volt benne, hogy ellenkező esetben Jutka is élne a lehetőséggel. A kérdés már csak az, Tamás hogy fogadja majd a felvetést. de talán ő sem akar majd tovább gúnyos tekintetek kereszttüzében és a helyi elvtársak ármánykodásai közt dolgozni. 

Izgatottan várták az érkezésének estéjét. Zsoltikát furdalta a kíváncsiság, milyen ajándékot hoz majd neki, Teréz pedig valahol félt is egy kicsit, nem tudta, a férje milyen állapotban száll majd le a vonatról. Vajon miket kellett ott átélnie? Vajon hogy viseli a kudarcot? Azt hitte, már nagyon jól ismeri, de nem volt biztos abban, hogy ugyanaz a férfi tér majd vissza hozzá. 

Természetesen a vonat késett, ezt előre le merte volna fogadni. Türelmetlenül toporogtak a peronon, aztán sétáltak az épület előtt, Zsolti már nem bírt magával az izgalomtól. Tamás papa megjelent a pályaudvar ajtajában, és hevesen integetni kezdett nekik.

– Gyere gyorsan, Zsolti,  jön a vonat.

Futólépésben tértek vissza  peronra, a pesti gyors épp akkor állt meg a síneken. Hatalmas volt a tolongás, a fel-és leszállók keveredtek egymással, őket is meg-meglökték. Aztán Zsoltika felkiáltott, az egyik távolabbi kocsi ajtajára mutatott.
– Apuuuuu!!!!!- kiszakította a kezét Teréz szorításából, s az édesapja felé futott. Tamás ballonkabátja a lezseren a börőndjére volt dobva, a másik kezében pedig egy tűzpiros távirányítós autót szorongatott. A kisfia a nyakába ugrott, az utasok mosolyogva kerülgették őket. Zsolti nem is tudta, kit szorítson magához erősebben: az apját vagy a csodakocsit. Tamás kis idő múlva a fülébe súgta: – Figyelj, anyut is szeretném üdvözölni, jó?

Zsolti fel sem nézett, csillogó szemekkel forgatta a kezében az autót, csak bólintott, és félrehúzódott. Teréz és Tamás egy darabig csak szótlanul nézték egymást, aztán az asszony elindult, és a férje nyakába borult. Szinte fájt, ahogy szorították egymást, mindketten igyekeztek lenyelni a könnyeket. A férfi a zsebébe nyúlt, és egy aprócska ékszerdobozt húzott ki belőle. 
– Soha életemben nem csináltam ilyet, de az összes pénzemet elvertem. Ha tudnád, mit éreztem, mikor a nyakdba kellett akasztanom azt a zafír medált! A könnycsepp formája nagyon találó volt… Hát most kárpótlásul…

Kinyitotta a dobozkát, és egy arany foglalatba zárt lila szív tárult Teréz szeme elé. Az asszony a szája elé kapta a kezét.
– Ez gyönyörű! Egy ametiszt szív! 

Nem törődve a bámészkodókkal szájon csókolta a férjét, aztán belekarolt, kézen fogták Zsoltit, és megindultak a nagyszülők felé. És egy új jövő felé is. A zafírkönny balszerencséje után az ametiszt szív egyértelmű üzenetet hordoz. 

The post Catalina Bianchi: Zafírkönny IV. rész – 6. fejezet appeared first on Reflex24.

Mire a vasárnapi ebédre került a sor, már minden igyekezete ellenére is közel állt a kétségbeeséshez, főleg mikor a kedélyes ebéd közben az anyósa közölte, őket Tamás felhívta, s elmesélte, milyen kellemes estét töltött az apja régi barátjának családjával. Idősebb Csémy büszkén mesélte Buzásnak, hogy a fia milyen remekül beszél németül, s biztosan nagyon jól elboldogul a nyugati nagyvárosban is. A délutáni kávé közben a két férfi behúzódott a dolgozószobába, hogy a Zoltay családról szóló történeteket Miklós lejegyezhesse. Zsoltika nagypapával kártyázott a kertben, teréz pedig az anyósának segített a konyhában.

– Jóképű fiú ez a Buzás. Na és milyen intelligens! Nem próbált meg neked udvarolni?
Teréz túl gyorsan és túl felháborodottan csattant fel.
– Ugyan Gitta! Még hogy udvarolni! Van nekem elég bajom.
– Igazán nem értem, mi bajod lehet! Büszkének kellene lenned a férjedre. Ilyen alkalom nem adatik még egyszer. Tamás ugyan nem árulta el, hogy mihez kezdetek a pénzzel, de biztosan vannak terveitek. A fiamat pedig nem kell féltened, túlságosan is ragaszkodik hozzátok.

Teréz azt hitte, rosszul hall.
– Hogy érti azt, hogy túlságosan? A felesége vagyok, s van egy közös kisfiunk.
– Persze, persze. Ő pedig példaértékűen gondoskodik rólatok. De azt neked is el kell ismerned, hogy Tamás sokkal többre vihette volna, ha nem nősül meg olyan korán.

A fiatalasszony ingerülten lecsapta a konyharuhát.
– Ezt nem hallgatom tovább. Nem szükséges, hogy holnaptól Zsoltit elhozzák az iskolából, megoldom én magam. A nagypapát gyalog nem tudom elvinni, de gondolom, őt majd hazahozzák. 
– De Terézia, én csak őszinte voltam hozzád, nem bírod elviselni az igazságot…
– Utálom, ha Teréziának hívnak. És ez merő rosszindulat magától, Gitta. Ennyi év után sem tudott megbékélni velem. 

A kertbe tartva beleütközött a dolgozószobából kifelé igyekvő Buzásba, de nem törődött vele, szó nélkül felrántotta Zsoltikát a kerti asztaltól, és szinte futólépésben elindult vele. 
– Anyuci, hova sietünk ennyire? – kérdezte a kisfiú. Az anyja nem válaszolt, csak vonszolta maga után. Kis idő múlva Buzás futva utolérte őket, s szótlanul haladz mellettük. Ahogy elértek az elegáns házakkal övezett utca végére, egy tavacska körüli parkhoz értek. Kellemes kora tavaszi idő volt, néhányan már pihengettek a padokon. 
– Nem ülünk le egy kicsit? Úgy látom, Zsolti már nem bírja az iramot…- szólalt meg a férfi bizonytalanul. Terét ismét elszégyellte magát, nincs tekintettel a fiára. Hiszen pár napja még beteg volt!

Letelepedtek egy közeli padra, Zsolti feszülten a lábát lógatta, a két felnőtt pedig a messzeségbe nézett. 
– Anyuci, az ott Attila, az osztálytársam az anyukájával. Odamehetek hozzá egy kicsit? – mutatott  Zsolti egy kisfiúra, aki kb. 30 m-re játszott tőlük, az anyukája pedig a padon ülve kötögetett. 

Teréz megsimogatta a fejét.
– Persze, menj csak, játsszatok egy kicsit. De ha hívlak, mindjárt gyere. Még sötétedés előtt haza kell érnünk. 

Néhány percig csendben ültek, a férfi szólalt meg először.
– Sajnálom, hogy megint miattam került kellemetlen helyzetbe. Gondolom, ha én nem vagyok, nem ebédelnek az anyósáéknál, és nem konfrontálódnak. Szólhatott volna, hogy nem szívesen találkozik velük…
– Tudja, a férjem jelenlétében az anyósom mindig visszafogta magát. Azt hittem, már elfogadott, hét éve vagyok a menyük, és én sose bántottam őket. Fényesebb jövőt és másfajta feleséget álmodtak meg a fiuknak. Előkelőbbet.
– Előkelőbbet? A mai világban? Az ma nem divat, elvtársnő… – Buzás hamiskásan mosolygott.
– Az anyósomék a régi világban élnek. Ez egy kisváros, nem tudom, találna-e itt egy igazi elvtársat. A legnagyobb párttagokat is megtalálja az éjféli misén.
– Azt hiszem, Teréz, túlságosan is aggódik, hogy itthon nem tud megfelelni. Miért akar mindenkinek megfelelni? Nincs abban semmi rossz, ha olykor kicsúszik a keze közül az irányítás. Semmi sem történik, ha nem esznek minden nap főtt vacsorát, ha Zsoltika esetleg nem csak kitűnőt kap…Nem gondolom, hogy a férje ezt várja el magától. Lazítson. Nem ismerem ugyan Csémy urat, de ha maga, Teréz férjhez ment hozzá, remek fickó lehet. 

Az asszony hálásan mosolygott rá vissza, a nyakában függő zafír medállal játszott. 
– Jó, hogy leültünk ide, kicsit megnyugodtam. Maga megtudott valami érdekeset az apósomtól?
– Igen, persze, Róza mama, úgy tűnik, valóban közeli kapcsolatban állt a grófnéval. Ezeket a kis családi pletykákat szeretik az olvasók. 
– Ja, egy letűnt, régi világ villan fel előttük. De megengedett ma a nemesi családokat kutatni?
– Kell találni köztük egy jó kommunistát. Zoltay Jenő már fiatal korától szimpatizált a párttal, a háború alatt titokban tagja lett a mozgalomnak. Meg az is köztudott, hogy a család a környéken nagy tiszteletnek örvendett, ugyanis nem sanyargatták a falusiakat, sokakon segítettek, mikor bajban voltak, s a háború alatt a kisváros zsidó kereskedőit is bújtatták. Van itt még néhány fel nem göngyölített szál, úgyhogy a főnököm beleegyezésével maradok egy darabig. De csak akkor fogom háborgatni, ha valóban szükségem van a segítségére. A jövő héten néhány napra visszautazom Pestre, mert még tél végi ruhatárral érkeztem, meg az egyetemi könyvtárban is utána kell néznem néhány dolognak.
– Olyan izgalmas munka ez…Nyomozni a múltban. 
– Maga pedig könyvtárosként annyit olvashat, amennyit akar…

Teréz elnevette magát.
– Persze, mindenki ezt gondolja, hogy mi ott egész nap a könyveket bújjuk. Jó is lenne! Néha arra sincs időm, hogy az újdonságokat elolvassam. Pedig hogyan ajánljak valamit az olvasóknak, ha én magam nem ismerkedtem meg vele? Rengeteg a felesleges papírmunka…
– Pont ugyanez a helyzet a kutatómunkával is. Rengeteg akadályba ütközünk, bizalmatlan emberekbe, bürokráciába. Nem szívesen nyílnak meg a levéltárak sem, de sokszor az is a gond, hogy az interjúalany nem szívesen beszél a múltról. 
– Ideje indulnunk, Zsoltinak még tanulnia kell holnapra. Elment az idő. 
– Elkísérem magukat, ne menjenek egyedül. Úgyse jártam még a városnak ezen a részén. 

Bizony Zsolti nem szívesen ült le az íróasztal mögé, s folyamatosan a nagypapát várta, hogy folytassák a kártyapartit. De a nagypapa nem érkezett meg. Csémyék nyilván megorroltak. Teréz nem is tudta, hogy szégyenkezzen, vagy épp érezzen diadalt, hogy végre kiállt saját maga mellett. Csak most Tamást hozta kellemetlen helyzetbe. Vajon melyiküknek fog igazat adni? Jutka persze megnyugtatta, hogy ha mindent őszintén elmesél a férjének, meg fogja érteni, de ő azért tartott a következő telefonhívástól. Mikor egy este megcsörrent a készülék, épp a fürdőszobában pakolt ki a mosógépből, így Zsoltika megelőzte. Mire odaért, már élénk hangon beszámolt az apukájának mindenről, persze a saját szemszögéből. Teréz mosolyogva hallgatta, mennyire jó gyerek az ő kisfia, mert végig azt hangsúlyozta, anyuci milyen szomorú, és hogy Gitta nagyi csúnyán bánt vele Aztán csicsergett az iskoláról, a barátairól, meg arról is, hogy hiányzik neki a nagypapa. Hát persze, Teréznek, ha hazaértek, a házimunkával kellett foglalkoznia. Zsoltika ugyan leült egyedül is tanulni, de aztán unatkozott. 
– Na jó, most már odaadom anyucit, itt áll a hátam mögött. Hiányzol, apuci! Vigyázz magadra! – búcsúzott kis felnőttként a fiúcska. Hát ezért is lenne jó, ha születne kistestvére. Túl sok időt tölt felnőttek társaságában, néha kisöregként viselkedik. 

Teréz átvette a kagylót, próbálta leplezni, hogy ideges, és vidám hangon szólt a férjéhez.
– Szia Tamás, ahogy hallom, Zsoltika már mindenről tájékoztatott. Én inkább azért szeretnék bocsánatot kérni, hogy a múlt héten lecsaptam a kagylót. 

Tamás hallgatott egy darabig, aztán kicsit kimért hangon szólalt meg.
– Szia Terikém! Sajnálom, hogy a nagypapa gondot okozott. Megértem, hogy ideges voltál, ha neked kellett felcipelned az emeletre. Most ezért van apáméknál?
– Nem, nem is gondoltam, hogy vasárnap ott marad. Tudod, náluk ebédeltünk, és anyád azt mondta…

A férje közbevágott.
– Kérlek, nem kell elmondanod. Ismerem anyámat, tud bántó lenni, de azért talán nem kellett volna a szemére vetned, hogy sosem szeretett.
– Te honnan tudod, mit mondtam Gittának? – kérdezte teréz ingerülten.
– Vasárnap beszéltem velük…. – Tamás hangja bizonytalanná vált.
– Tamás, már két alkalommal is őket hívtad és nem engem. Ez hogy lehet?
– Teréz, kérlek, ne kombinálj. Az első alkalommal az…ismerősök üdvözletét adtam át. Vasárnap délután pedig téged hívtalak, de otthon senki sem vette a telefont. Gondoltam, hogy anyáméknál ebédeltek és maradtatok délutánra is. Ezért oda telefonáltam. 
– Értem – Teréz hangja sírósra változott – Tomikám, én nagyon nehezen viselem azt, hogy távol vagy…
– Ti is nagyon hiányoztok nekem. És már majdnem eltelt egy hónap. Terézkém, nincs mitől tartanod. Éjjel-nappal dolgozom, hogy meg legyenek velem elégedve. Az egyetlen célom az, hogy mindannyiunknak jó legyen – Tamás hangja újra a régi volt, Teréz szeme megtelt könnyel.
– Jól van, megígérem, hogy ezt fogom a szemem előtt tartani. 
– Így, hogy a nagypapa nincs veletek, talán kicsit könnyebb. Meg tudod oldani Zsoltikát?
– Megoldom, a főnökasszony elég engedékeny velem mostanában, egy pesti doktoranduszt kell kísérgetnem és beszerezni számára az irodalmat. 
– Nocsak, új ember a mi kis poros városunkban? Valami begyöpösödött okostojás?
– Nem, egy egész kedves, intelligens fickó.

Tamás hangja újból furcsa lett.
– Érdekes… talán inkább nekem kellene idegesnek lennem….
– Ugyan már, talán anyád mondott neked valamit? – kérdezte Teréz, és újra ideges lett a gyomra. Gittából kitelik, hogy ellene hangolja Tamást, és bogarat ültessen a fülébe. Mióta határozottan leállította, Miklós csak barátságos volt hozzá, semmi egyéb. 
– Miért, mit kellett volna mondania?
– Hát csak annyit, hogy vasárnap ő is ott volt nálatok. Apukáddal beszélgetett a Zoltayakról. Őket kutatja. 

Újabb hosszú csend a telefonban. 
– És mond, Terikém, ez a …. fiatal történész nálunk is járt esetleg?

Teréz nyelt egyet. Ez nagyon kínos. Nem hazudhat a férjének.
– Amikor a nagypapát Feri bánál találtam elázva, Buzás épp utánam hozta a személyimet, amit elhagytam a buszban, mikor kimentünk a Zoltay birtokra. Ő segített felhozni a nagypapát.
– Értem, hát igazán kedves fiatalember lehet. 
– Tomi, ugye nem gondolod, hogy…
– Semmit sem gondolok. Csak arra kérlek, vigyázz magatokra, és te se kételkedj bennem. Most mennem kell, már így is sokkal tovább telefonáltam, mint megengedett. Vigyázzatok magatokra, nemsoká jelentkezem. 

Tamás anélkül letette, hogy azt mondta volna, szereti. A saját dolgairól egyáltalán nem mesélt. Teréz azt hitte, ha újra beszélnek, majd megkönnyebbül, minden a helyére billen, de most ugyanolyan zaklatott volt, mint előtte. 

Míg Buzás visszatért Pestről, újabb kiadványokat szereztek be neki, s bejuttatta a megyeszékhelyen levő levéltárba is. Nagy meglepetésére a könyvtár igazgatónője felajánlotta a könyvtár szolgálati autóját, hogy ne kelljen buszozniuk, ne veszítsenek időt. Ennek a Miklósnak tényleg jó helyen lehet valamelyik rokona, ha még az ő zord főnöknője is szelíd galambbá változik. 

Ráérősen zötyögtek a krémszín Volgával, nem volt nagy forgalom, errefelé kevesen engedhették meg maguknak, hogy kocsijuk legyen.
– Úgy látom, már megnyugodott a vasárnapi kellemetlenségek után… – szólalt meg a férfi.
– Igen, beszéltem a férjemmel telefonon, mindent megmagyaráztunk… – vagyis majdnem mindent, tette hozzá gondolatban, de ezt nem akarta Buzás orrára kötni.
– Hát ennek örülök. Lelkiismeret-furdalásom volt a dolog miatt. Már így is a terhére voltam, s akkor még ez is… Pedig igazán távol álljon tőlem, hogy ártsak önnek. Hiszen tudja, hogy…
– Miklós, kérem…ezt már megbeszéltük egyszer. Igazán kedves és hízelgő, de tudja, hogy amúgy is kényes helyzetben vagyok. 
– Csak a segítségemet szeretném felajánlani, amíg itt vagyok. De azt is tudom, ez egy kisváros, nem szerencsés, ha gyakran mutatkozunk együtt. Úgyhogy nem ajánlom fel, hogy haza cipelem a szatyrait munka után. 
– Pedig az lenne a legnagyobb segítség – nevetett Teréz, és megállapította, hogy Miklós ismét jókedvre derítette. 

A megyei levéltár épülete előtt nem volt parkoló, így kénytelenek voltak távolabb, a város főtere közelében leparkolni. Miklós udvariasan felsegítette a ballonkabátját, ő is felvette a sajátját, aztán Teréz nyakához nyúlt, hogy megigazítsa a selyemkendőjét. 
– Azt hiszem, ez kicsit félrecsúszott, ha megengedi…

Ebben a pillanatban Csémyné hangja csattant fel mögöttük. 
– Nahát, micsoda meglepetés! Kis kirándulás?

Teréz azonnal egy lépéssel hátrált Miklóstól, és udvarias mosolyt varázsolt az arcára. Igazából nem tudta, hogyan kellene viselkednie.
– Jó napot, Gitta! Valóban, micsoda meglepetés. Mi munkaügyben jöttünk, Buzás úrnak a levéltárban rendelkezésére bocsátanak néhány fontos iratot, ezért vagyunk itt. 
– Üdvözlöm, Gitta asszony! Így van, Csémy asszony pedig volt olyan kedves, hogy elkísért, mert egy ilyen nagyvárosban, ahol nem ismerem ki magam, el lennék veszve. 
– Hogyne, a kis menyem nagyon szolgálatkész, igaz? – Gitta hangjában maró gúny érződött. Teréz erőt vett magán, és igyekezett a lehető legkedvesebben reagálni.
– Gitta, sajnálom a vasárnapot. Ha a nagypapa haza szeretne jönni, hozzák csak el…
– Terézia, csak emlékeztetlek, hogy az a lakás a nagypapáé, vagyis természetesen bármikor hazavihetjük. De most ez nem lehetséges. Behoztam a megyei kórházba, rendetlenkedett a szíve.
– Jaj, csak nem valami komoly? Hirtelen lett rosszul?
– Szerintem a vérnyomása már egy ideje ingadozhatott, legalább is abból ítélve, amit mondott. Csak ugye senki nem foglalkozott vele. Más gondod volt, megértem. Elvégeznek néhány kivizsgálást, aztán beállítják a gyógyszereit, és ott marad egyelőre velünk. Nem akarok a nyakadba akasztani még egy beteg öregembert is. Na, további jó szórakozást, nekem be kell ugranom ide, a kardiológus kollégához.

Kedvetlenül néztek utána, Teréz úgy érezte, ismét lőttek a viszonylag kellemesen induló napnak.
– Rá se rántson, az anyósa igen kellemetlen nőszemély, ha szabad ilyet mondanom. Tele van rosszindulattal ön iránt. Bízom benne, hogy nem pletykálja tele a várost valamivel, ami nem igaz. 
– Azt hiszem, neki sokkal fontosabb a család hírneve, azt nem viselné el, hogy beszéljenek rólunk. Megáll az eszem, hogy szegény nagypapától is ilyen könnyen megszabadultak. És ezt is rám akarja kenni, hogy nem figyeltem rá. 
– Tudja mit, menjen, szellőztesse ki a fejét, szigorúan csak egyedül. Nehogy még egyszer kettesben lásson minket bárki is. Itt biztosan nagyobb a választék, mint maguknál odahaza. Vegyen valami szépet magának meg Zsoltikának. Nekem két óra elég lesz, vagyis délben találkozhatunk itt a parkolóban. Meg akartam hívni ebédre, de azt hiszem, jobb lesz, ha ezt a kérdést most hanyagoljuk.

Így hát Teréz bejárta a város főutcájának boltjait, vett Zsoltikának egy szép tavaszi cipőt, magának pedig egy helyes kis virágmintás anyagot. Majd Jutka varr belőle egy szép ruhát, s abban várja Tamást az állomáson, ha megérkezik. Mindjárt megvidámult a gondolattól. Betért egy élelmiszerboltba is, elámult, mennyivel tömöttebbek a polcok, mint odahaza. Ha lesz kocsijuk, szombatonként felugorhatnak a megyeszékhelyre, és megejthetnek egy nagyobb bevásárlást is. Mikor két óra múlva megjelent a Volga mellett, Buzás már várta. 
– Úgy látom, megfogadta a tanácsomat. Csak most már kénytelen leszek hazavinni, mert ennyi holmival nem cipekedhet a városon keresztül. Megállunk Zsoltiért is, mit szól?
– Azt hiszem, nem fogok tiltakozni. Most tudatosítottam, mennyire kis városban élünk. Ha a férjem hazajön, és megvesszük a kocsit, eljárhatunk hétvégente egy nagyobb bevásárlásra. 
– Szóval egy kocsit álmodtak maguknak? 
– És egy lakást. Ahol most lakunk, az a nagypapa lakása. Nincs semmilyen magánszféránk. Egy bútorunk sem, ami a miénk lenne. Arra meg nem várhatunk, hogy a nagypapa mikor hal már meg. 
– Teljesen jogos. Más világot élünk már, mint a szüleink és nagyszüleink korában. A fiatal házasoknak szükségük van az önállóságra.

Teréz felnevetett.
– Hát a mi esküvői képeink már lassan sárgulni kezdenek. Ha már itt tartunk, maga rólam talán többet is tud, mint azt illenék egy munkakapcsolat kapcsán. Én viszont magáról semmit sem tudok.

A fiatalember megrázta a fejét.
– Higgye el, rögtön elkezdene ásítozni, ha én magamról mesélnék. Nem hallotta még, milyen unalmas egy magamfajta tudós ember élete? Igazából a munka a mindenem. Sokkal jobban érzem magam könyvek és poros, régi iratok társaságában,  mint az emberekkel. Na jó, azért persze vannak kivételek.
– Budapest tele van szórakozási lehetőséggel. Ne mondja már, hogy nem jár bulizni! 
– Ha már léptem volna a lábára tánc közben, megértené, miért nem. Különben is, a beat- és rockzene nem az én világom. Néha megnézek egy jó filmet, esetleg elmegyek egy komolyzenei koncertre. 
– Moziban és koncertteremben is lehet ismerkedni…- incselkedett vele az asszony. 
– A nők bonyolultak. Komolyan mondom, sokkal könnyebb megírni a doktori disszertációt, mint megfejteni egy lány gondolatait.
– Hát ez nem túl hízelgő ránk nézve, de valahol igaza van. Néha elvárjuk a férfiaktól, hogy gondolatolvasók legyenek, holott ők sokkal inkább szóból értenek. 
– Erről beszélek. Bármennyire is szeretek valakit, sajnos nem látok a fejébe. Látom, maga érti, mire gondolok…
– Na igen, elméletben nagyon jó vagyok a megértő feleség szerepében, a gyakorlatban ez kicsit másképp néz ki, ahogy már ön is a fültanúja lehetett. 

Felszabadultan beszélgetve értek be a városba, majd megálltak Zsoltika iskolája előtt. A kisfiú ámulva ült be a hatalmas gépkocsiba, a hátsó ülésről megbűvölten nézte a műszerfalat. A főtéren Teréz a fejéhez kapott. 
– Miklós, ha megkérhetem, tehetnénk egy kis kitérőt? Már néhány napja kész a tisztítóban a kabátom, de mindig elfelejtettem érte megállni. Most könnyen haza tudnám vinni.
– Ahogy parancsolja, asszonyom – szalutált Buzás, és az asszony navigálásával megállt a tisztító előtt. 
– Anyuci, amíg te elvégzed a dolgod, előre ülhetek Miklós mellé, és megnézhetem a kormányt közelebbről?
– Hát persze, gyere ide a helyemre.

Teréz könnyedén szökdelve lépett be az épületbe. Álltak is előtte a sorban, aztán nehezen találták meg a kabátot, végül pedig nem tudtak visszaadni, az asszonynak ki kellett borítani a pénztárcájából az aprót, hogy összeszedje a megfelelő összeget. Eltelt majdnem negyedóra, mire újra beült a kocsiba. Zsoltika Buzás ölében ülve imitálta, hogy vezet. 
– Úgy látom, mire megvesszük az autót, már lesz egy jelentkező a sofőr állásra – nevetett az asszony. 

Amilyen nehéz napok voltak mögötte, a mai igazán felüdülésként hatott. Zsolti az új cipőjében parádézva ült a vacsoraasztalnál. 
– Anyu, ez a Miklós nagyon kedves bácsi. Sokat beszélgettünk, míg te a tisztítóban voltál.
– Én is kedvelem, egyetértek. Na és miről folyt a beszélgetés, ha nem titok?
– Hááát…kérdezgetett apáról, meg a nagyiékról, Gitta mamáékról. Hogy szeretnék-e az apukám után menni. Meg hogy járok -e templomba, szokta-e a nagypapa vagy bárki a Lenin bácsit meg a Kádár bácsit szidni…

Teréz kezében megállt a kanál. Ezek meg miféle kérdések egy hétéves kisgyerekhez? És miért kérdezgetett tőle ilyeket Miklós? Tőle semmi ilyesmit nem akart megtudni. Rossz érzés kerítette hatalmába. 
– Zsolti, biztos, hogy ilyen dolgokra volt kíváncsi? Nem csak te fecsegtél neki mindenfélét? – tudta, hogy a kisfia mindig felnőttek között van, szeret hallgatózni, emellett okos is, könnyen megjegyzi, amit az asztalnál vagy társaságban hall. Talán csak nagyfiúsnak akart látszani…
– Nem, anyu, én ilyesmikről nem beszéltem volna, mert mindig mondtátok, hogy amiket a nagypapa mond a kommunistákról, azt senkinek sem szabad elmondani. Se azt, hogy a nagybácsi kiszökött, de még azt se, hogy majd leszek elsőáldozó…De Miklós nem idegen, igaz?

Az asszony erőltetett mosollyal megsimogatta a fejét.
– Nem, Miklós valóban nem idegen. Semmi baj nem történt. 

Még be sem fejezte a mondatot, megcsörrent a telefon. Mindketten egyszerre ugrottak fel, de Teréz egy szempillantással visszaparancsolta a székre Zsoltit. Valami történt, ha Tamás újra jelentkezik. Vagy nem ő lesz? 
– Tessék, Csémy Teréz beszél! 
– Terézkém, itt Tamás, Nagyon rövid leszek, nincs sok időm. Kérlek, holnap 5-kor látogasd meg anyámékat, hiányolják  Zsoltikát, szeretnék látni. 

A nő azt hitte, rosszul hall. Tényleg azt kéri tőle a férje, hogy csengessen be az anyósáékhoz?
– Anyádék már a nagypapát is lepattintották a kórházba. Miért hiányozna nekik Zsoltika? Azok után, ami vasárnap…

Tamás  feszülten közbevágott.
– Tercsikém, kérlek, tedd meg ezt nekem, anyáméknak ez nagyon fontos lenne. Ja, és lenne még valami, anyám szeretné rajtad látni a tőle kapott gyöngysort. 
– Ivott a férje? Milyen gyöngysort? Tudod, anyám nem szereti azokat a bizsukat, amiket hordasz, kérlek, ne haragítsd meg ezzel is… Holnap ötkor várnak benneteket, ne késsetek, tudod, milyen fontos nekik a pontosság! Most mennem kell, köszönöm, hogy megpróbálsz velük kibékülni, Tercsikém – s már le is tette.

Mi folyik itt? Nem értette, de ha Tamás a régi becenevén szólította, akkor itt valami fontos dolognak kell lennie. Nincs más választása, holnap ötkor meg kell látogatnia a férje szüleit.

The post Catalina Bianchi: Zafírkönny IV. rész – 5. fejezet appeared first on Reflex24.