Catalina Bianchi: Zafírkönny IV. rész – 5. fejezet

Teréz
5.

Mire a vasárnapi ebédre került a sor, már minden igyekezete ellenére is közel állt a kétségbeeséshez, főleg mikor a kedélyes ebéd közben az anyósa közölte, őket Tamás felhívta, s elmesélte, milyen kellemes estét töltött az apja régi barátjának családjával. Idősebb Csémy büszkén mesélte Buzásnak, hogy a fia milyen remekül beszél németül, s biztosan nagyon jól elboldogul a nyugati nagyvárosban is. A délutáni kávé közben a két férfi behúzódott a dolgozószobába, hogy a Zoltay családról szóló történeteket Miklós lejegyezhesse. Zsoltika nagypapával kártyázott a kertben, teréz pedig az anyósának segített a konyhában.

– Jóképű fiú ez a Buzás. Na és milyen intelligens! Nem próbált meg neked udvarolni?
Teréz túl gyorsan és túl felháborodottan csattant fel.
– Ugyan Gitta! Még hogy udvarolni! Van nekem elég bajom.
– Igazán nem értem, mi bajod lehet! Büszkének kellene lenned a férjedre. Ilyen alkalom nem adatik még egyszer. Tamás ugyan nem árulta el, hogy mihez kezdetek a pénzzel, de biztosan vannak terveitek. A fiamat pedig nem kell féltened, túlságosan is ragaszkodik hozzátok.

Teréz azt hitte, rosszul hall.
– Hogy érti azt, hogy túlságosan? A felesége vagyok, s van egy közös kisfiunk.
– Persze, persze. Ő pedig példaértékűen gondoskodik rólatok. De azt neked is el kell ismerned, hogy Tamás sokkal többre vihette volna, ha nem nősül meg olyan korán.

A fiatalasszony ingerülten lecsapta a konyharuhát.
– Ezt nem hallgatom tovább. Nem szükséges, hogy holnaptól Zsoltit elhozzák az iskolából, megoldom én magam. A nagypapát gyalog nem tudom elvinni, de gondolom, őt majd hazahozzák. 
– De Terézia, én csak őszinte voltam hozzád, nem bírod elviselni az igazságot…
– Utálom, ha Teréziának hívnak. És ez merő rosszindulat magától, Gitta. Ennyi év után sem tudott megbékélni velem. 

A kertbe tartva beleütközött a dolgozószobából kifelé igyekvő Buzásba, de nem törődött vele, szó nélkül felrántotta Zsoltikát a kerti asztaltól, és szinte futólépésben elindult vele. 
– Anyuci, hova sietünk ennyire? – kérdezte a kisfiú. Az anyja nem válaszolt, csak vonszolta maga után. Kis idő múlva Buzás futva utolérte őket, s szótlanul haladz mellettük. Ahogy elértek az elegáns házakkal övezett utca végére, egy tavacska körüli parkhoz értek. Kellemes kora tavaszi idő volt, néhányan már pihengettek a padokon. 
– Nem ülünk le egy kicsit? Úgy látom, Zsolti már nem bírja az iramot…- szólalt meg a férfi bizonytalanul. Terét ismét elszégyellte magát, nincs tekintettel a fiára. Hiszen pár napja még beteg volt!

Letelepedtek egy közeli padra, Zsolti feszülten a lábát lógatta, a két felnőtt pedig a messzeségbe nézett. 
– Anyuci, az ott Attila, az osztálytársam az anyukájával. Odamehetek hozzá egy kicsit? – mutatott  Zsolti egy kisfiúra, aki kb. 30 m-re játszott tőlük, az anyukája pedig a padon ülve kötögetett. 

Teréz megsimogatta a fejét.
– Persze, menj csak, játsszatok egy kicsit. De ha hívlak, mindjárt gyere. Még sötétedés előtt haza kell érnünk. 

Néhány percig csendben ültek, a férfi szólalt meg először.
– Sajnálom, hogy megint miattam került kellemetlen helyzetbe. Gondolom, ha én nem vagyok, nem ebédelnek az anyósáéknál, és nem konfrontálódnak. Szólhatott volna, hogy nem szívesen találkozik velük…
– Tudja, a férjem jelenlétében az anyósom mindig visszafogta magát. Azt hittem, már elfogadott, hét éve vagyok a menyük, és én sose bántottam őket. Fényesebb jövőt és másfajta feleséget álmodtak meg a fiuknak. Előkelőbbet.
– Előkelőbbet? A mai világban? Az ma nem divat, elvtársnő… – Buzás hamiskásan mosolygott.
– Az anyósomék a régi világban élnek. Ez egy kisváros, nem tudom, találna-e itt egy igazi elvtársat. A legnagyobb párttagokat is megtalálja az éjféli misén.
– Azt hiszem, Teréz, túlságosan is aggódik, hogy itthon nem tud megfelelni. Miért akar mindenkinek megfelelni? Nincs abban semmi rossz, ha olykor kicsúszik a keze közül az irányítás. Semmi sem történik, ha nem esznek minden nap főtt vacsorát, ha Zsoltika esetleg nem csak kitűnőt kap…Nem gondolom, hogy a férje ezt várja el magától. Lazítson. Nem ismerem ugyan Csémy urat, de ha maga, Teréz férjhez ment hozzá, remek fickó lehet. 

Az asszony hálásan mosolygott rá vissza, a nyakában függő zafír medállal játszott. 
– Jó, hogy leültünk ide, kicsit megnyugodtam. Maga megtudott valami érdekeset az apósomtól?
– Igen, persze, Róza mama, úgy tűnik, valóban közeli kapcsolatban állt a grófnéval. Ezeket a kis családi pletykákat szeretik az olvasók. 
– Ja, egy letűnt, régi világ villan fel előttük. De megengedett ma a nemesi családokat kutatni?
– Kell találni köztük egy jó kommunistát. Zoltay Jenő már fiatal korától szimpatizált a párttal, a háború alatt titokban tagja lett a mozgalomnak. Meg az is köztudott, hogy a család a környéken nagy tiszteletnek örvendett, ugyanis nem sanyargatták a falusiakat, sokakon segítettek, mikor bajban voltak, s a háború alatt a kisváros zsidó kereskedőit is bújtatták. Van itt még néhány fel nem göngyölített szál, úgyhogy a főnököm beleegyezésével maradok egy darabig. De csak akkor fogom háborgatni, ha valóban szükségem van a segítségére. A jövő héten néhány napra visszautazom Pestre, mert még tél végi ruhatárral érkeztem, meg az egyetemi könyvtárban is utána kell néznem néhány dolognak.
– Olyan izgalmas munka ez…Nyomozni a múltban. 
– Maga pedig könyvtárosként annyit olvashat, amennyit akar…

Teréz elnevette magát.
– Persze, mindenki ezt gondolja, hogy mi ott egész nap a könyveket bújjuk. Jó is lenne! Néha arra sincs időm, hogy az újdonságokat elolvassam. Pedig hogyan ajánljak valamit az olvasóknak, ha én magam nem ismerkedtem meg vele? Rengeteg a felesleges papírmunka…
– Pont ugyanez a helyzet a kutatómunkával is. Rengeteg akadályba ütközünk, bizalmatlan emberekbe, bürokráciába. Nem szívesen nyílnak meg a levéltárak sem, de sokszor az is a gond, hogy az interjúalany nem szívesen beszél a múltról. 
– Ideje indulnunk, Zsoltinak még tanulnia kell holnapra. Elment az idő. 
– Elkísérem magukat, ne menjenek egyedül. Úgyse jártam még a városnak ezen a részén. 

Bizony Zsolti nem szívesen ült le az íróasztal mögé, s folyamatosan a nagypapát várta, hogy folytassák a kártyapartit. De a nagypapa nem érkezett meg. Csémyék nyilván megorroltak. Teréz nem is tudta, hogy szégyenkezzen, vagy épp érezzen diadalt, hogy végre kiállt saját maga mellett. Csak most Tamást hozta kellemetlen helyzetbe. Vajon melyiküknek fog igazat adni? Jutka persze megnyugtatta, hogy ha mindent őszintén elmesél a férjének, meg fogja érteni, de ő azért tartott a következő telefonhívástól. Mikor egy este megcsörrent a készülék, épp a fürdőszobában pakolt ki a mosógépből, így Zsoltika megelőzte. Mire odaért, már élénk hangon beszámolt az apukájának mindenről, persze a saját szemszögéből. Teréz mosolyogva hallgatta, mennyire jó gyerek az ő kisfia, mert végig azt hangsúlyozta, anyuci milyen szomorú, és hogy Gitta nagyi csúnyán bánt vele Aztán csicsergett az iskoláról, a barátairól, meg arról is, hogy hiányzik neki a nagypapa. Hát persze, Teréznek, ha hazaértek, a házimunkával kellett foglalkoznia. Zsoltika ugyan leült egyedül is tanulni, de aztán unatkozott. 
– Na jó, most már odaadom anyucit, itt áll a hátam mögött. Hiányzol, apuci! Vigyázz magadra! – búcsúzott kis felnőttként a fiúcska. Hát ezért is lenne jó, ha születne kistestvére. Túl sok időt tölt felnőttek társaságában, néha kisöregként viselkedik. 

Teréz átvette a kagylót, próbálta leplezni, hogy ideges, és vidám hangon szólt a férjéhez.
– Szia Tamás, ahogy hallom, Zsoltika már mindenről tájékoztatott. Én inkább azért szeretnék bocsánatot kérni, hogy a múlt héten lecsaptam a kagylót. 

Tamás hallgatott egy darabig, aztán kicsit kimért hangon szólalt meg.
– Szia Terikém! Sajnálom, hogy a nagypapa gondot okozott. Megértem, hogy ideges voltál, ha neked kellett felcipelned az emeletre. Most ezért van apáméknál?
– Nem, nem is gondoltam, hogy vasárnap ott marad. Tudod, náluk ebédeltünk, és anyád azt mondta…

A férje közbevágott.
– Kérlek, nem kell elmondanod. Ismerem anyámat, tud bántó lenni, de azért talán nem kellett volna a szemére vetned, hogy sosem szeretett.
– Te honnan tudod, mit mondtam Gittának? – kérdezte teréz ingerülten.
– Vasárnap beszéltem velük…. – Tamás hangja bizonytalanná vált.
– Tamás, már két alkalommal is őket hívtad és nem engem. Ez hogy lehet?
– Teréz, kérlek, ne kombinálj. Az első alkalommal az…ismerősök üdvözletét adtam át. Vasárnap délután pedig téged hívtalak, de otthon senki sem vette a telefont. Gondoltam, hogy anyáméknál ebédeltek és maradtatok délutánra is. Ezért oda telefonáltam. 
– Értem – Teréz hangja sírósra változott – Tomikám, én nagyon nehezen viselem azt, hogy távol vagy…
– Ti is nagyon hiányoztok nekem. És már majdnem eltelt egy hónap. Terézkém, nincs mitől tartanod. Éjjel-nappal dolgozom, hogy meg legyenek velem elégedve. Az egyetlen célom az, hogy mindannyiunknak jó legyen – Tamás hangja újra a régi volt, Teréz szeme megtelt könnyel.
– Jól van, megígérem, hogy ezt fogom a szemem előtt tartani. 
– Így, hogy a nagypapa nincs veletek, talán kicsit könnyebb. Meg tudod oldani Zsoltikát?
– Megoldom, a főnökasszony elég engedékeny velem mostanában, egy pesti doktoranduszt kell kísérgetnem és beszerezni számára az irodalmat. 
– Nocsak, új ember a mi kis poros városunkban? Valami begyöpösödött okostojás?
– Nem, egy egész kedves, intelligens fickó.

Tamás hangja újból furcsa lett.
– Érdekes… talán inkább nekem kellene idegesnek lennem….
– Ugyan már, talán anyád mondott neked valamit? – kérdezte Teréz, és újra ideges lett a gyomra. Gittából kitelik, hogy ellene hangolja Tamást, és bogarat ültessen a fülébe. Mióta határozottan leállította, Miklós csak barátságos volt hozzá, semmi egyéb. 
– Miért, mit kellett volna mondania?
– Hát csak annyit, hogy vasárnap ő is ott volt nálatok. Apukáddal beszélgetett a Zoltayakról. Őket kutatja. 

Újabb hosszú csend a telefonban. 
– És mond, Terikém, ez a …. fiatal történész nálunk is járt esetleg?

Teréz nyelt egyet. Ez nagyon kínos. Nem hazudhat a férjének.
– Amikor a nagypapát Feri bánál találtam elázva, Buzás épp utánam hozta a személyimet, amit elhagytam a buszban, mikor kimentünk a Zoltay birtokra. Ő segített felhozni a nagypapát.
– Értem, hát igazán kedves fiatalember lehet. 
– Tomi, ugye nem gondolod, hogy…
– Semmit sem gondolok. Csak arra kérlek, vigyázz magatokra, és te se kételkedj bennem. Most mennem kell, már így is sokkal tovább telefonáltam, mint megengedett. Vigyázzatok magatokra, nemsoká jelentkezem. 

Tamás anélkül letette, hogy azt mondta volna, szereti. A saját dolgairól egyáltalán nem mesélt. Teréz azt hitte, ha újra beszélnek, majd megkönnyebbül, minden a helyére billen, de most ugyanolyan zaklatott volt, mint előtte. 

Míg Buzás visszatért Pestről, újabb kiadványokat szereztek be neki, s bejuttatta a megyeszékhelyen levő levéltárba is. Nagy meglepetésére a könyvtár igazgatónője felajánlotta a könyvtár szolgálati autóját, hogy ne kelljen buszozniuk, ne veszítsenek időt. Ennek a Miklósnak tényleg jó helyen lehet valamelyik rokona, ha még az ő zord főnöknője is szelíd galambbá változik. 

Ráérősen zötyögtek a krémszín Volgával, nem volt nagy forgalom, errefelé kevesen engedhették meg maguknak, hogy kocsijuk legyen.
– Úgy látom, már megnyugodott a vasárnapi kellemetlenségek után… – szólalt meg a férfi.
– Igen, beszéltem a férjemmel telefonon, mindent megmagyaráztunk… – vagyis majdnem mindent, tette hozzá gondolatban, de ezt nem akarta Buzás orrára kötni.
– Hát ennek örülök. Lelkiismeret-furdalásom volt a dolog miatt. Már így is a terhére voltam, s akkor még ez is… Pedig igazán távol álljon tőlem, hogy ártsak önnek. Hiszen tudja, hogy…
– Miklós, kérem…ezt már megbeszéltük egyszer. Igazán kedves és hízelgő, de tudja, hogy amúgy is kényes helyzetben vagyok. 
– Csak a segítségemet szeretném felajánlani, amíg itt vagyok. De azt is tudom, ez egy kisváros, nem szerencsés, ha gyakran mutatkozunk együtt. Úgyhogy nem ajánlom fel, hogy haza cipelem a szatyrait munka után. 
– Pedig az lenne a legnagyobb segítség – nevetett Teréz, és megállapította, hogy Miklós ismét jókedvre derítette. 

A megyei levéltár épülete előtt nem volt parkoló, így kénytelenek voltak távolabb, a város főtere közelében leparkolni. Miklós udvariasan felsegítette a ballonkabátját, ő is felvette a sajátját, aztán Teréz nyakához nyúlt, hogy megigazítsa a selyemkendőjét. 
– Azt hiszem, ez kicsit félrecsúszott, ha megengedi…

Ebben a pillanatban Csémyné hangja csattant fel mögöttük. 
– Nahát, micsoda meglepetés! Kis kirándulás?

Teréz azonnal egy lépéssel hátrált Miklóstól, és udvarias mosolyt varázsolt az arcára. Igazából nem tudta, hogyan kellene viselkednie.
– Jó napot, Gitta! Valóban, micsoda meglepetés. Mi munkaügyben jöttünk, Buzás úrnak a levéltárban rendelkezésére bocsátanak néhány fontos iratot, ezért vagyunk itt. 
– Üdvözlöm, Gitta asszony! Így van, Csémy asszony pedig volt olyan kedves, hogy elkísért, mert egy ilyen nagyvárosban, ahol nem ismerem ki magam, el lennék veszve. 
– Hogyne, a kis menyem nagyon szolgálatkész, igaz? – Gitta hangjában maró gúny érződött. Teréz erőt vett magán, és igyekezett a lehető legkedvesebben reagálni.
– Gitta, sajnálom a vasárnapot. Ha a nagypapa haza szeretne jönni, hozzák csak el…
– Terézia, csak emlékeztetlek, hogy az a lakás a nagypapáé, vagyis természetesen bármikor hazavihetjük. De most ez nem lehetséges. Behoztam a megyei kórházba, rendetlenkedett a szíve.
– Jaj, csak nem valami komoly? Hirtelen lett rosszul?
– Szerintem a vérnyomása már egy ideje ingadozhatott, legalább is abból ítélve, amit mondott. Csak ugye senki nem foglalkozott vele. Más gondod volt, megértem. Elvégeznek néhány kivizsgálást, aztán beállítják a gyógyszereit, és ott marad egyelőre velünk. Nem akarok a nyakadba akasztani még egy beteg öregembert is. Na, további jó szórakozást, nekem be kell ugranom ide, a kardiológus kollégához.

Kedvetlenül néztek utána, Teréz úgy érezte, ismét lőttek a viszonylag kellemesen induló napnak.
– Rá se rántson, az anyósa igen kellemetlen nőszemély, ha szabad ilyet mondanom. Tele van rosszindulattal ön iránt. Bízom benne, hogy nem pletykálja tele a várost valamivel, ami nem igaz. 
– Azt hiszem, neki sokkal fontosabb a család hírneve, azt nem viselné el, hogy beszéljenek rólunk. Megáll az eszem, hogy szegény nagypapától is ilyen könnyen megszabadultak. És ezt is rám akarja kenni, hogy nem figyeltem rá. 
– Tudja mit, menjen, szellőztesse ki a fejét, szigorúan csak egyedül. Nehogy még egyszer kettesben lásson minket bárki is. Itt biztosan nagyobb a választék, mint maguknál odahaza. Vegyen valami szépet magának meg Zsoltikának. Nekem két óra elég lesz, vagyis délben találkozhatunk itt a parkolóban. Meg akartam hívni ebédre, de azt hiszem, jobb lesz, ha ezt a kérdést most hanyagoljuk.

Így hát Teréz bejárta a város főutcájának boltjait, vett Zsoltikának egy szép tavaszi cipőt, magának pedig egy helyes kis virágmintás anyagot. Majd Jutka varr belőle egy szép ruhát, s abban várja Tamást az állomáson, ha megérkezik. Mindjárt megvidámult a gondolattól. Betért egy élelmiszerboltba is, elámult, mennyivel tömöttebbek a polcok, mint odahaza. Ha lesz kocsijuk, szombatonként felugorhatnak a megyeszékhelyre, és megejthetnek egy nagyobb bevásárlást is. Mikor két óra múlva megjelent a Volga mellett, Buzás már várta. 
– Úgy látom, megfogadta a tanácsomat. Csak most már kénytelen leszek hazavinni, mert ennyi holmival nem cipekedhet a városon keresztül. Megállunk Zsoltiért is, mit szól?
– Azt hiszem, nem fogok tiltakozni. Most tudatosítottam, mennyire kis városban élünk. Ha a férjem hazajön, és megvesszük a kocsit, eljárhatunk hétvégente egy nagyobb bevásárlásra. 
– Szóval egy kocsit álmodtak maguknak? 
– És egy lakást. Ahol most lakunk, az a nagypapa lakása. Nincs semmilyen magánszféránk. Egy bútorunk sem, ami a miénk lenne. Arra meg nem várhatunk, hogy a nagypapa mikor hal már meg. 
– Teljesen jogos. Más világot élünk már, mint a szüleink és nagyszüleink korában. A fiatal házasoknak szükségük van az önállóságra.

Teréz felnevetett.
– Hát a mi esküvői képeink már lassan sárgulni kezdenek. Ha már itt tartunk, maga rólam talán többet is tud, mint azt illenék egy munkakapcsolat kapcsán. Én viszont magáról semmit sem tudok.

A fiatalember megrázta a fejét.
– Higgye el, rögtön elkezdene ásítozni, ha én magamról mesélnék. Nem hallotta még, milyen unalmas egy magamfajta tudós ember élete? Igazából a munka a mindenem. Sokkal jobban érzem magam könyvek és poros, régi iratok társaságában,  mint az emberekkel. Na jó, azért persze vannak kivételek.
– Budapest tele van szórakozási lehetőséggel. Ne mondja már, hogy nem jár bulizni! 
– Ha már léptem volna a lábára tánc közben, megértené, miért nem. Különben is, a beat- és rockzene nem az én világom. Néha megnézek egy jó filmet, esetleg elmegyek egy komolyzenei koncertre. 
– Moziban és koncertteremben is lehet ismerkedni…- incselkedett vele az asszony. 
– A nők bonyolultak. Komolyan mondom, sokkal könnyebb megírni a doktori disszertációt, mint megfejteni egy lány gondolatait.
– Hát ez nem túl hízelgő ránk nézve, de valahol igaza van. Néha elvárjuk a férfiaktól, hogy gondolatolvasók legyenek, holott ők sokkal inkább szóból értenek. 
– Erről beszélek. Bármennyire is szeretek valakit, sajnos nem látok a fejébe. Látom, maga érti, mire gondolok…
– Na igen, elméletben nagyon jó vagyok a megértő feleség szerepében, a gyakorlatban ez kicsit másképp néz ki, ahogy már ön is a fültanúja lehetett. 

Felszabadultan beszélgetve értek be a városba, majd megálltak Zsoltika iskolája előtt. A kisfiú ámulva ült be a hatalmas gépkocsiba, a hátsó ülésről megbűvölten nézte a műszerfalat. A főtéren Teréz a fejéhez kapott. 
– Miklós, ha megkérhetem, tehetnénk egy kis kitérőt? Már néhány napja kész a tisztítóban a kabátom, de mindig elfelejtettem érte megállni. Most könnyen haza tudnám vinni.
– Ahogy parancsolja, asszonyom – szalutált Buzás, és az asszony navigálásával megállt a tisztító előtt. 
– Anyuci, amíg te elvégzed a dolgod, előre ülhetek Miklós mellé, és megnézhetem a kormányt közelebbről?
– Hát persze, gyere ide a helyemre.

Teréz könnyedén szökdelve lépett be az épületbe. Álltak is előtte a sorban, aztán nehezen találták meg a kabátot, végül pedig nem tudtak visszaadni, az asszonynak ki kellett borítani a pénztárcájából az aprót, hogy összeszedje a megfelelő összeget. Eltelt majdnem negyedóra, mire újra beült a kocsiba. Zsoltika Buzás ölében ülve imitálta, hogy vezet. 
– Úgy látom, mire megvesszük az autót, már lesz egy jelentkező a sofőr állásra – nevetett az asszony. 

Amilyen nehéz napok voltak mögötte, a mai igazán felüdülésként hatott. Zsolti az új cipőjében parádézva ült a vacsoraasztalnál. 
– Anyu, ez a Miklós nagyon kedves bácsi. Sokat beszélgettünk, míg te a tisztítóban voltál.
– Én is kedvelem, egyetértek. Na és miről folyt a beszélgetés, ha nem titok?
– Hááát…kérdezgetett apáról, meg a nagyiékról, Gitta mamáékról. Hogy szeretnék-e az apukám után menni. Meg hogy járok -e templomba, szokta-e a nagypapa vagy bárki a Lenin bácsit meg a Kádár bácsit szidni…

Teréz kezében megállt a kanál. Ezek meg miféle kérdések egy hétéves kisgyerekhez? És miért kérdezgetett tőle ilyeket Miklós? Tőle semmi ilyesmit nem akart megtudni. Rossz érzés kerítette hatalmába. 
– Zsolti, biztos, hogy ilyen dolgokra volt kíváncsi? Nem csak te fecsegtél neki mindenfélét? – tudta, hogy a kisfia mindig felnőttek között van, szeret hallgatózni, emellett okos is, könnyen megjegyzi, amit az asztalnál vagy társaságban hall. Talán csak nagyfiúsnak akart látszani…
– Nem, anyu, én ilyesmikről nem beszéltem volna, mert mindig mondtátok, hogy amiket a nagypapa mond a kommunistákról, azt senkinek sem szabad elmondani. Se azt, hogy a nagybácsi kiszökött, de még azt se, hogy majd leszek elsőáldozó…De Miklós nem idegen, igaz?

Az asszony erőltetett mosollyal megsimogatta a fejét.
– Nem, Miklós valóban nem idegen. Semmi baj nem történt. 

Még be sem fejezte a mondatot, megcsörrent a telefon. Mindketten egyszerre ugrottak fel, de Teréz egy szempillantással visszaparancsolta a székre Zsoltit. Valami történt, ha Tamás újra jelentkezik. Vagy nem ő lesz? 
– Tessék, Csémy Teréz beszél! 
– Terézkém, itt Tamás, Nagyon rövid leszek, nincs sok időm. Kérlek, holnap 5-kor látogasd meg anyámékat, hiányolják  Zsoltikát, szeretnék látni. 

A nő azt hitte, rosszul hall. Tényleg azt kéri tőle a férje, hogy csengessen be az anyósáékhoz?
– Anyádék már a nagypapát is lepattintották a kórházba. Miért hiányozna nekik Zsoltika? Azok után, ami vasárnap…

Tamás  feszülten közbevágott.
– Tercsikém, kérlek, tedd meg ezt nekem, anyáméknak ez nagyon fontos lenne. Ja, és lenne még valami, anyám szeretné rajtad látni a tőle kapott gyöngysort. 
– Ivott a férje? Milyen gyöngysort? Tudod, anyám nem szereti azokat a bizsukat, amiket hordasz, kérlek, ne haragítsd meg ezzel is… Holnap ötkor várnak benneteket, ne késsetek, tudod, milyen fontos nekik a pontosság! Most mennem kell, köszönöm, hogy megpróbálsz velük kibékülni, Tercsikém – s már le is tette.

Mi folyik itt? Nem értette, de ha Tamás a régi becenevén szólította, akkor itt valami fontos dolognak kell lennie. Nincs más választása, holnap ötkor meg kell látogatnia a férje szüleit.

Címkék: Bolgár Katalin, Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny