Az anyaság édes és keserű pillanatai

Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, az anyaság az egyik legnehezebb hivatás a világon. Az édesanyák azt mondják, életük legszebb ajándéka a gyermekük. Egy új élet – nincs is ennél csodálatosabb, az egyszer biztos! Bár manapság már azért kicsit bátrabban az anyukák, s tán jobban ki merik mondani érzéseiket, régebben szinte teljesen tabu volt ennek a „hátrányairól” beszélni. Egy nőnek a feladata az anyaság és a család gondozása volt. Semmi mással nem kellett foglalkozniuk, jobban mondva nem foglalkozhattak semmi mással, csakis csemetéikkel, na és persze férjükkel.

Azokon az időkön viszont már túl vagyunk. Egy nő már nem csupán anya lehet. Igaz, ezzel még nehezebb dolgunk lett, hiszen most már egyensúlyozni kell a női és az anyai lét között.

Mondjuk ki bátran, az anyaság a legcsodálatosabb dolog a világon, ugyanakkor a legnehezebb is.

Még nem vagyok anya, így egyelőre csak elképzelni tudom, vajon milyen érzés lehet először a karjainkban tartani kisbabánkat. Úgy képzelem el, hogy abban a pillanatban megszűnik körülöttünk a világ, minden zaj elcsendesedik, az addig minket érő fájdalmak semmissé válnak. Csak őt látjuk. Ahogy a mellkasunkhoz öleljük, megpusziljuk a kis fejecskéjét, maga a mámoros mennyország. Mikor először megfogjuk az aprócska, akkor még ráncos kezecskéjét, boldogsággal és felelősségtudattal tölt el. Boldogsággal, hiszen kilenc hónap után végre ott van a mi kis csodánk, és felelősségtudattal, mert már akkor tudjuk, ugyanígy fogjuk fogni gyermekünk kezét akkor is, amikor fordul a kocka, s már a mi kezünk kezd ráncosodni… 

Látni az első lépéseit, hallani első szavait, vele együtt nevetni, megvigasztalni, ha sír, belenézni az őszintén ragyogó szemébe – mindez felér a varázslattal. „Kicsiben” már átélhettem mindezt. Köztem és kishúgom közt pontosan 18 év korkülönbség van. Gimnazista voltam, amikor a világra jött. Ott voltam vele szinte minden fontos pillanatában. Az első perctől kezdve imádtam őt. Mindenből szerettem volna kivenni a részem, amint lehetett cumisüvegből etettem, fürdettem, pelenkáztam, altattam, énekeltem, meséltem neki. Reggelente nehéz szívvel váltam el tőle, s az utolsó tanórán már csak arra tudtam gondolni, hogy hamarosan megint láthatom. 

Igen, tudom. A testvéri szeretet nem összehasonlítható az anyai szeretettel. De őt majdnem felnőtt fejjel láttam felcseperedni – 18 évesen azért igazán felnőttnek még nem nevezném magam. ☺ 

Az első pillanattól kezdve szerettem és óvtam őt. Úgy képzelem, ha majd egyszer anya leszek, ugyanezt fogom érezni, csak még intenzívebben. Kicsit félek is tőle, hogy mi lesz akkor, ha ez a szeretet tovább fog fokozódni, hiszen már a hugicámnak is képes lennék akár a csillagokat is lehozni az égről… 

Ugyanakkor, ahogyan azt fentebb már említettem, minden anya tudja, hogy a gyermekvállalás nem csupa móka és kacagás.

Óriási feladat ez mindenkinek. Egy új életet kapunk a kezünkbe. Egy életet, mely sorsa rajtunk múlik. Egy életet, akinek kötelesek vagyunk megadni a kellő alapokat ahhoz, hogy később érvényesülni tudjon. Egy életet, melyért csak és kizárólag mi vagyunk a felelősek. Egy életet, mely olykor majd ránk csapja az ajtót, de nekünk akkor is tudnunk kell szeretettel fordulni felé. Egy életet, mely egyedi, különleges és megismételhetetlen… 

Szlávik Cyntia

Címkék: anyaság, boldogság, élet