Tízévesen árva lett és senkinek sem kellett

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy boldog család. Akár így is kezdhetném a történetet, hiszen az eleje még mesébe illő. A vége viszont cseppet sem „boldogan éltek, míg meg nem haltak”…

A szokásos módon indult a dolog: egy fiatal fiú és lány egymásba szeretett. Összeházasodtak, majd jöttek a gyerekek. Két gyönyörű kislány: Andi és Zsuzsi. Két barnaszemű tündérke, elevenek, vidámak, boldogok voltak. Igazi családként élték az életüket. Majd jött egy tragédia, ami mindent megváltoztatott. A lányok édesanyja egy szörnyű balesetet szenvedett, melyben életét vesztette. Ez persze mindenkit megviselt. A napok csendesebbek, szomorkásak lettek. A lányok édesapjukra támaszkodtak volna, de az apa sajnos a saját szívfájdalmával is nehezen küzdött meg. Alig telt el egy év, amikor végső elkeseredettségében véget vetett az életének. A két kis csöppség így szinte egy csapásra vesztette el mindkét szülőjét.

Még az egyik veszteséget sem tudták igazán feldolgozni, máris jött a következő. Nem értették, mi történik körülöttük, csak azt látták és érezték, hogy valami nagy baj van.

Az árván maradt gyerekek már csak egymásra számíthattak. Amikor arra került a sor, hogy el kell helyezni őket valahol, minden hozzátartozó csendben lapult. Egy nagybácsi végül úgy döntött, a kisebbik lányt, Andit, aki akkor volt ötéves, befogadja. A tízéves Zsuzsiból azonban már nem kért, mondván, „ő már nagy, ki tudja, hogyan nevelte őt az apja.” Erre a mondatra Zsuzsi még ma, felnőtt fejjel is tisztán emlékszik.

Ment a huzavona, mindenki csak vitatkozott, de befogadni a két kislányt senki sem akarta. Végül Zsuzsi maga döntött úgy, ha nem kell senkinek, hát akkor árvaházba vonul.

Ez ellen nem is tiltakozott senki, nyugodt szívvel küldték őt gyermekotthonba. Andit pedig végül befogadta az említett nagybácsi.

Az ötéves Andinak idővel természetessé vált az új családja, kicsi volt még, beleszokott a dolgokba. Zsuzsit senki nem kereste. Egyedül hagyták. Mégis, mi mindenen mehetett keresztül az a kislány! Egyszerűen elképzelni sem lehet, hogy tehettek vele ilyet. Felfoghatatlan! Nem elég, hogy meg kellett küzdenie a gyásszal, még azt is el kellett fogadnia, hogy a családtagjai nem tartanak rá igényt. Mintha csak egy játék baba lett volna, úgy vitatkoztak a sorsáról. Mindezek ellenére micsoda erő volt abban a tízéves kislányban! Képes volt önszántából a gyermekotthont választani úgy, hogy még kishúgától is elszakították őt. Búcsút kellett mondania az egész addigi életének, s mindenkinek, akit kicsi szíve szeretett.

16 éves koráig élt az árvaházban, akkor aztán összebarátkozott egy korabeli társával, akinek édesanyja olyannyira megszerette Zsuzsit, hogy magához vette őt. Így 16 éves korában új családra lelt a lány, élete ismét jó irányba terelődött.

Azóta már saját családot alapított és boldogan él. A vele történt szörnyűségek azonban még ma is megbújnak lelke legeldugottabb bugyraiban.

Zsuzsi ma egy maximalista nő, kedves, odaadó és végtelenül jószívű. Bárkinek segít, és nem kér cserébe semmit. Egyfajta megfelelési kényszerrel is küzd. Előbb eleget tesz mindenki kívánalmának, csak azután foglalkozik saját magával. Ez talán annak is köszönhető, hogy korán meg kellett tapasztalnia fájó dolgokat…

Címkék: árvaház, élet, szeretet, tragédia