BEIRA-TÚRA NAGYÖLVEDRŐL

– Itt van mindenki? Indulhatunk? – nézett körbe a sofőr, miközben a fogpiszkálója átkerült a szája jobb sarkából a balba. Észrevett még néhány szabad helyet a buszon, ezért megvakarta a füle tövét, hümmögött négy sort, majd learaszolt az első lépcsőfokra. Abban a pillanatban ért az ajtóhoz egy loknis ifinő.

– No, éppen időben! Már majdnem elindultunk! – mondta a sofőr, de az ifinő laza kézmozdulatából kiderült: régóta ismerik egymást. Nem is igazán hallotta Józsi bá’ szavait, mert már a legkényelmesebbnek tűnő szék felé vette az irányt.

– Szia, leülhetek? – kérdezte aztán az egyik utastársat, a történet X.-ét. X.-től igenlő válasz érkezett, majd egy bizonytalan kéz mozdult felé. Kézfogásnak indult, de a másodperc töredékének százada alatt a szabad helyre mutató gesztussá változott.

– Te biztosan Nagyölvedi SuliOvi vagy… – tette még hozzá az ablaknál ülő utas, és közben a széke alá húzta a sötétkék kerekes kofferét.

– Hát… Igen – válaszolta SuliOvi. – Ismerjük egymást?

– Hosszan vagy röviden válaszoljak? – mosolyodott el X. – Van egy közös ismerősünk, de azt is mondhatnám, hogy a fehér blúzodból gondoltam…

SuliOvi erre visszasandított a szomszédjára, de azonnal leesett a tantusz:

– Iiigen, iiigen, a fehér blúz… Kapok érte hideget-meleget, de nem tehetek róla: számomra ez a hitelesség és a tisztelet jele. Na de halljam, mit mondott még az a bizonyos közös ismerős?

– Biztosan tudni akarod? – kérdezett vissza az ablaknál ülő, de a bal halántékja megérintéséből SuliOvi számára világos volt, hogy ez a kommunikáció nem csak néhány mondatra szűkül. Nem érte csalódás. – Azt is mondta – folytatta X. -, hogy valami új projektet tervezel…

– Ja, tervezem… Igazából már bele is vágtam… – Itt hagyott egy kis hatásszünetet, lassan a szomszédja felé fordult. A homlokon megjelenő biztató mikroráncok győzték meg arról, hogy folytassa a gondolatot. – Élményközpontú, játékos tapasztalatszerzésen alapuló blokkos oktatás…

– Hú, hát ez nem semmi, igazi mézesmadzag…

– Az lenne – vágta rá SuliOvi -, csakhogy nem szokásom a madzaghuzogatás… Belevágtam, elkezdtem, csinálom… Gyerekcipőben van még, néhol kicsit szorít is, de a jó bőr bejárható…

Nagyölvedi SuliOvi észrevette, hogy X. még közelebb húzta magához a kerekes koffert. Úgy tett, mintha nem venne erről tudomást, de pontosan regisztrálta a szomszédja matató mozdulatát. Éppen kérdésre nyitotta a száját, de a szomszéd megelőzte:

– Blokkos oktatás? Élményközpontú tapasztalatszerzés? Nem mintha nem ismerném a szavak jelentését, de…

Itt viszont Nagyölvedi SuliOvi lépett a szomszéd lélegzetébe. Elmesélte, hogy nemrég nagyon sok időt töltött két nagyon jó barátjával, Adrival és Hejnývel.  Csillogó szemmel osztotta meg a saját bőrén szerzett tapasztalatokat az elsősök utánzó – majd önálló – történetmeséléséről, a légycsapós játékról, az osztályban elrejtett képek megkereséséről…

– Nem mondod, hogy mindezt szlovákul!

– De, de – válaszolta SuliOvi -, a gyerekeim azzal mentek haza, hogy azonnal meg akarják csinálni a szlovák leckét! A szülőktől jött ez a hír…

X. lassan az ölébe csúsztatta a sálját. SuliOvi elbizonytalanodott, mert X. mikroráncai mintha méregráncba mentek volna át.

– Ne haragudj, nem akarlak untatni…

– Nem, nem, csak folytasd! Valami Hejnýt is említettél az előbb…

Mindketten féloldalt fordultak. SuliOvi elmesélte, hogy Hejnývel egy szemináriumon ismerkedett meg. Az ő szakterülete a matek. Olyan feladatokat adott SuliOvinak, amelyekhez kötelezően fel kellett állnia, a szöveges feladatok távolságait le kellett lépnie, az összeadást és kivonást előre és hátrafelé haladva le kellett ugrania…

– Na, akkor nálad igazán nincs szükség tornateremre! – csavarta meg a fejét az ablaknál ülő. – Kész tornaóra az egész délelőtt…

– Háááát, így is mondhatjuk… – nevette el magát nem kis adag élccel Nagyölvedi SuliOvi, mielőtt a tornateremhez vezető levendulasor és az iskolakert gondozásáról tett némi említést.

Aztán a 90 perces blokkok kerültek szóba. Lapbookok, hajtogatók, a tantárgyak témáinak közös nevezőre hozása, nyírás, ragasztás, minimális házi feladat és így tovább. Amikor a kis konyhácska, a műhely és a kerti tó mellett található fedett altánosztályt ecsetelte, Józsi bá’-t valami hirtelen fékezésre kényszerítette. A buszban mindenki előredőlt, sustorgástól és “mi volt ezektől” lett félhangos a járgány. Józsi bá’ megoldotta a helyzetet. Határozott karlengetéssel utasította rendre a bizonytalanságtől szenvedő bicajost, majd a főútról balra kanyarodva egy liget felé irányította a buszt. Nagyölvedi SuliOvit közben már a jobbján ülő szomszéd szólította meg:

– Bocsánat, nem mintha hallgatóznék, de hadd kérdezzem meg, hogy ez a blokkos izé pontosan melyik osztályokat érinti?

– Mindegyiket – válaszolta a fehér blúzos, de gyorsan hozzátette, hogy a kicsiket a szlovák témák mentén vezetik, a nagyokat pedig a történelmi korszakokon keresztül. Nekik témafüzeteik vannak, abban gyűjtik a – lehetőség szerint – saját kutatás által gyűjtött infókat.

– Témafüzet? Lapbook? Füzetet meg könyvet nem is használsz? – hangzott a kérdés SuliOvi háta mögül.

– Dehogynem, de igyekszem minimalizálni. Amit muszáj, azt muszáj, de minden tudásommal kísérletezésre, érvelésre, vitára ösztönzöm a kölyköket.

Erre a mondatra X. – biztosan véletlenül – nagyon rúgott a kofferébe.

– Bocsánat, elférsz? – kérdezte Nagyölvedi SuliOvi előzékenyen, majd magához szorította az ölében őrzött kis hátizsákját.

– Jaj, persze, csak megrándult a lábam – válaszolta X. – Mondd, szerinted messze vagyunk még?

– Hát, nem is tudom – mondta SuliOvi, miközben gólyaként nyújtogatta a busz szélvédője felé a nyakát. Azon gondolkodott közben, hogy kérdezzen vagy ne kérdezzen. Aztán döntött:

– Te, kérdezhetek valamit?

– Persze! – válaszolta a már ismerős gesztussal X., majd egy kicsit megköszörülte a torkát.

– Észrevettem, hogy nagyon félted a koffered. Elárulod, hogy mit hozol benne?

– Ááá, nem lényeges…

– Megérkeztünk! – hangzott ebben a pillanatban Józsi bá’ hangja, mire mindenki szedelőzködni kezdett. – Látják ott azokat az asztalokat? Oda le tudnak pakolni, a séta pedig a ligetben kezdődik! – tette még hozzá, de a buszban már mindenki a csomagjaival volt elfoglalva. Nagyölvedi SuliOvi is hátára vette a hátizsákot, kivárta a sorát és elindult a busz első ajtaja felé.

– Te mást nem is hoztál? – kérdezte X., amikor már mindketten leszálltak a buszról.

– Nem – válaszolta széles mosollyal SuliOvi -, tudod, én kérdezni és játszani jöttem.

Józsi bá’ közben végigment a buszon, megakadt a szeme a harmadik ülés alatti kék kerekes kofferen. Kivett a dobozból egy újabb fogpiszkálót, oldalra sandított, majd fejtekergetés kíséretében csak annyit mondott: tanítók…

Tóth Anikó, tanító néni

Címkék: beíratkozás, Nagyölvedi Alapiskola és Óvoda