Felvidékről is hazajárunk a Csíksomlyói Babba Mária áldásáért

A felvidéki Zselíz testvértelepülése Csíkszeredának. A legrövidebb úton is 750 kilométerre, két gúnyhatárra arrébbra sodort egymástól az élet testvéreket. Ám erre koránt se tekintünk – modern kifejezéssel élve – távkapcsolatként, a nemzeti köldökzsinór ugyanis összeköt minket bármekkora távolság, határ vagy akadály is legyen köztünk. E kötelék okán mi sem természetesebb, hogy a Garam mentéről is Pünkösd haván felkerekedünk és elzarándokolunk a csíksomlyói nyeregbe lévő búcsúmisére, mely nemcsak a székelység, illetve az erdélyiek, hanem a Kárpát-medence és az egyetemes magyarságának a legnagyobb szakrális rítusa.

Az iszlám vallás előírja híveinek, hogy mindenki élete során egyszer legalább zarándokoljon el Mohamed próféta szülőhelyére, Mekkába. Nos, valahogy így vagyunk mi is ezzel mi magyarok, keresztények is, hogy bár nem írja elő semmi és senki, a hagyományokat élő emberfiak valósággal gravitálunk a Csíki medencébe, a Szűzanya hívó szavára. Hogy megéljük hitünket, a magyarság együvé tartozásának azt a semmivel össze nem hasonlítható érzését, melyet sorsközösségnek hívunk. A búcsúba való zarándoklat rég több egy egyházi ceremóniánál, illetve azon való részvételnél. Teljesen mindegy, hogy valaki katolikus, református vagy urambocsá’ pogány, itt a nemzeti érzés szentséggé emeltetik, s ad hitet az ősi Kárpátok őrnépének, hogy van még remény a magyar feltámadásra. Azt látjuk ugyanis nap mint nap, hogy pusztulunk, veszünk, egymással acsarkodunk, és jelentéktelen viták oltárán áldozzuk fel örökségünket, hagyományainkat, gyökereinket. Hogy írta Tompa Mihály a Gólyához?

„Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…”

Azt érzem sokszor, hogy mintha szánt szándékkal vetkőznénk le egykor büszke jellemünket, sziklaként porlasszuk régi értékeinket, önmagunkat, ami lételemünket, hitünket, egyáltalán mindazt, mi voltunk, vagyunk. Sem Bábelből, sem Szodoma-Gomora esetéből nem tanulunk? Nekünk Mohács kell, ahogy Ady is kérdezte?

A nihilista materializmus világában ezért van különösen nagy jelentősége a csíksomlyói csodának, amely őrtűzként világít korunk szellemi sötétségében.

Ezekkel a kérdésekkel futok évről évre a Babba Mária oltalma alá, hogy akárcsak Szent István királyunk ezer évnek előtte, úgy én is kérjem gondviselését nemzetem felett. Hogy járjon közben értünk, ne engedje el kezünk, s bárki bármit is mondjon, továbbra is legyen oltalmazónk, segedelmünk.

Emlékszem, amikor első alkalommal álltam ott a Kis- és Nagy-Somlyó közötti domboldalon, imádkozva Himnuszunk sorait, hogy mily régóta tép minket a balsors, és vajh megbűnhődtük-e már a múltat s a jövendőt is, mikor kezd már végre szűnni az átok, s áll meg porlani a szikla, azon nyomban választ is kaptam kételyeimre. Körülnéztem nemzetem szállásterületének legkeletibb csücskében, körülöttem ott morajlott népem tengere, jobbomon egy kárpátaljai barátom, balomon anyaországiak, előttem, mögöttem székelyek, mindenütt magyar emberek, míg csak a szem ellát. Körültekintve a horizonton több felvidéki zászló lobogott…

Ekkor világosodott meg bennem, hogy az átok és a balsors valójában csak egy olyan délibáb szerű démon, ami csakis a mi kishitű képzeletünkben létezik.

Egy-egy probléma pediglen csak az abba vetett percepció, hit hiánya miatt nem oldatik fel. Ezek ellen viszont értelemszerűen csak és kizárólag mi magunk tudunk tenni. Mondjuk rá bárányvakságként ránk telepedett théodeni szemhályog levetkőzésével. Ahogy Jézus urunk is tanította: Lázár, kellj fel és járj! Ezt parafrazálva hangzik a Magyar Hiszekegyben is: Legyen hited és lészen országod! 

Úgy érzem, az az igazi varázsa a pünkösdi búcsúnak, hogy hitet ad nekünk kishitűségünk legyőzésére, mert akkor döbbenhetünk rá, hogy egy boldogabb, szebb jövő építésére valójában kezünkben van az eszköztár, mindössze használni kell, s nekilátni az apró hétköznapok szorgos munkájának. Jövőt teremtve ezzel az utánunk érkezőknek.

Dologra!

Csonka Ákos, Zselíz város önkormányzati képviselője