1,24 % … világít a szám miniszterelnökünk feje mellett a tévében…
Bevallom, kicsit meg is mosolyogtam. Eszembe jutott, hogy a régi életünkben, a korona előtt, egy-egy influenzajárvány idején 30 % alatt szóba sem álltak velünk (az iskolával) a közegészségügyi hivatalban. Az iskolát akkor zárták be, ha a tanulók legalább harminc százaléka hiányzott. Olyan hihetetlen…
Nem vagyok vírustagadó. Magam is átestem rajta, minden kellemetlen tünetével együtt. Vannak ismerőseim, akik kórházba kerültek súlyos tünetekkel, tudom, hogy baj van. De mostanában minden nap érzékelem, ahogy nő a feszültség. Az emberek idegesek, türelmetlenek, kétségbeesettek…
És akkor ott vannak a gyerekek… Bezárva hónapok óta. Én csodálom őket. Tudom, hogy rugalmasak, gyorsan képesek alkalmazkodni egy-egy új helyzethez, de akkor is! Társak, barátok, mozgás, szabad levegő, mindennapi rutin nélkül kell már létezniük hónapok óta. Szülőként velük szenvedek. Pedagógusként pedig nagyon büszke vagyok rájuk. Tudjátok nagyon érdekes átélni és látni az érem mindkét oldalát. Amikor itthon vagyok, ,,felelősségteljes,, anyaként próbálom hajtani a sajátjaimat. Főleg a kisebbet. Órarend, passcode, EduPage, leckék, prezentációk, jegyzetek, beszámolók, tartalom, János vitéz, szorgalmi feladat… Természetesen majdnem minden napunk vitával zárul. Lassan már minden napunk így is kezdődik. Pedig az iskolák előtt le a kalappal.
Nem tudok más helyekről, iskolákról nyilatkozni, nem is akarok. De kalapot emelek a kollégáim előtt. Annyi minden változott március óta! A feladatküldés helyét átvették az online órák, beszélgetések, prezentációk, videók… Holott nem ezt tanultuk, kevés közöttünk az informatikus. Minket arra tanítottak meg, hogyan álljunk ki egy osztály elé és magyarázzunk el egy tananyagot. És hirtelen mindenki azt várta tőlünk, hogy egyik napról a másikra kezeljünk programokat, tartsunk videókonferenciákat, oktassunk online és …, ami a legnehezebb egy pedagógusnak: hogy vegyünk vissza.
Évtizedekig sulykolták beléd, hogy a tanévet napokra lebontva meg kell tervezni, a tervet be kell tartani, az anyagot át kell venni! Most meg vegyél vissza… Vicces…
Nincsenek illúzióim, tudom, hogy nem mindenki elégedett az online oktatással, miért is lenne. De elégedetlenek mindig is voltak, a pedagógiához mindenki ért, tudjuk jól. Nálunk például soha nem volt kérdés, hogy az alapiskola után a helyi gimnáziumot fogjuk választani. Nagyon jó döntés volt. Minden nap megbizonyosodhattam affelől, hogy milyen komoly munka folyik a szondys online térben. Hálás vagyok a felkészültségért és az elvégzett munkáért. Az ottani kollégák hozzáállásáért és azért, hogy tudom, a gyermekem jó helyen van. Még ebben a káoszban is.
Büszke vagyok a gyerekekre. Nagyon. Ebben a zűrzavarban is létezni és teljesíteni tudnak. Nekem is szuper kis osztályom van, csupa eleven, csillogó szemű, mindenre kíváncsi gyerek. Alsó tagozaton minden munkába fektetett energiád megtérül, mindent százszorosan kapsz vissza. A kicsik olyanok, mint a szivacs. Szívják magukba a tudást, lelkesek és nagyon tudnak szeretni. Még így, online is. És akkor itt jelenik meg a kettősség, amikor pedagógusként kímélni akarod a gyerekeket (anyaként meg hajtod).
Ez a pár hónap arra tanított meg, hogy bele kell nyugodnunk, semmi nem lesz már olyan, mint volt.
A gyerekekkel sem taníthatsz meg mindent. Nem lesz rá időd. Vagy elfogadod, hogy alapozol alsó tagozaton, szelektálod a tananyagot és próbálod a készségeiket fejleszteni, vagy fogsz egy tölcsért és teletömöd a fejüket képletekkel, elmondhatatlan szlovák versekkel, szabályokkal, földrajzi nevekkel, dátumokkal. Választanunk kell majd, mi a fontosabb. Két lábon járó lexikonokat akarunk nevelni vagy életre való, talpraesett, gondolkodni tudó gyerekeket.
Ha pedig Te is szülő vagy és végig bírtad olvasni a monológomat, akkor előtted is le a kalappal. Számítógépet vettél, programokat töltesz le, otthoni tantermet rendeztél be, időpontokat tartasz észben, leckét küldesz vissza és próbálod ész érvekkel rávenni a csemetédet, hogy csinálja meg a leckét és tanulja meg a szavakat. Köszönet érte.
Tartsunk ki! Egyszer vissza kell, hogy engedjenek…
forrás: facebook.com/Bóna Nagy Tímea
Hozzászólok