Havilapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk egy páratlan személlyel, Dulai Ferenc nyugdíjas tanárral készült beszélgetésből. Az interjú teljes szövegét folytatásokban olvashatják hírportálunkon. Íme a második rész!
Bizonyára sok gyereknek örömet szerzett a kukoricatörés, meg a tollfosztás.
Egyértelműen. Napközben az összesereglett rokonság, meg a közeli ismerősök csuhéjában törték le a szántón a szárról a “csíveket”, majd zsákokba rakták, vagy mindjárt a lovaskocsira, úgy hordta apánk haza. Este aztán jöttek, akik megtehették és késő éjszakába nyúlóan, körbe ülve fejtették a rakásra leöntött tengerit. A szebb csöveken hagytak hosszabb “sústyát”, amelyet a férfiak fonták terjedelmes és nehéz koszorúkba. Azokat a padlási gerendákra akasztották, hogy minél több hely maradjon a csupaszított kukoricának, amelyet zsákokban, vagy kosárban csigán húztunk fel a padlás ajtajába.
Ilyenkor ment a viccelődés, a heccelés. A felnőttek pletykáltak, adomáztak, mi gyerekek pedig ott sündörögtünk körülöttük, hogy minél tőbbet halljunk azokból. Közben azért dolgoznunk is kellett, “vidd el a sústyát, húzd ide a csöveket, hozz kosarat, önts a pohárba” és hasonló mondatok hangottak el rendszeresen. Bizony az aprónép meg se próbált ellentmondani, vagy tétovázni a kérés, vagy a parancs teljesítésében.
A hoszú téli estéken pedig a tollfosztás volt a program. Egyszer az egyik családnál néhány napot, aztán a másodiknál, meg a harmadiknál…Ültek a nagy asztal körül a hölgyek, középre rakták a fosztatlan tollat, abba markolt bele időnként mindenki. A fosztott tollal rakták tele a vánkosokat és a dunnákat. A kezük fürgén járt, de a szájuk is mondta az érdeklődésre számot tartó történeteket, híreket. Pihenésképpen, vagy áldomásként evett, ivott ilyenkor, aki csak ott volt. Jutott mindenkinek, ha más nem, hát cukorrépával főtt morzsolt kukorica, prósza, pogácsa, jobb esetben viszont túrós, vagy lekváros batyu, rétes.
A hattagú családotok étkezéséről mi jut eszedbe?
Volt egy bizonyos rendszeresség. A téli disznóölés eltartott minket úgy húsvétig, őszi hétvégeken saját nevelésű kacsa és liba volt a legtöbbször terítéken, a hét közepén általában csibe, tyúk, galamb, esetleg nyúl került az asztalra. A keltetéseket anyánk csinálta végig. Tudta, hogyan kell összegyűjteni a tojásokat, melyikből mennyit és milyen időre kell tenni a kotlós alá, megültetni a tyúkot, kacsát, libát, vagy pulykát, mikor kell gyertya lángja előtt ellenőrizni, fiasak-e a tojások. Amikor keltek a kicsinyek, kiszedte anyjuk alól a lehető leghamarabb azokat, melegre vitte a konyhába és rongyok közé rakta őket. Erre azért volt szükség, hogy a kotlós a még ki nem kelt tojásokat ott ne hagyja az elsők kedvéért.
Főleg böjti napokon, de akár máskor is sütött, főzött anyánk hústalan ételeket is, a mákos, a túrós, a lekváros, a prézlis, a diós bukti, a batyu, a bejgli, a pite általában gyorsan elfogyott az asztalról, de ettünk smórt, núdlit, tojásos csuszát, hagymás, vagy káposztás tésztát, málét, vakarcsot, netán csak sült krrumplit, vagy éppen hagymás zsíroskenyeret.
Örömünket leltük abban is, ha anyánk ránk parancsolt, hogy készítsünk gyújtóskát, hozzuk a nagy szitát és egy kendőt. Ilyenkor az udvaron rakott tűz fölött készült a pattogatott kukorica. Örvendeztünk, ha az elején még nem takarta le a szitát és az első adagból kiugró szemeket a földről kapkodtuk össze. Annyival is több jutott a kiosztott adagon túl. Hasonlóan mesterkedtem néha a befőtt evésnél is, ha például mindannyian kaptunk tíz-tíz szem cseresznyét, bizony hogy lenyeltem néhányat magvastól, azzal érvelve, hogy én még nem kaptam meg a tíz szemet.
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok