Havilapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk egy páratlan személlyel, Dulai Ferenc nyugdíjas tanárral készült beszélgetésből. Az interjú teljes szövegét mostantól folytatásokban olvashatják hírportálunkon. Íme az első rész!
Hamarosan hetvennégy éves leszel. Az előbb kihangsúlyoztad, hogy amikor megszülettl, a te ÉLETED kezdődött.
Egy szerdai napon láttam napvilágot, Lajos és Sándor után a család harmadik fiúgyermekeként. Apám, amikor elindult a zselízi hivatalba bejelenteni születésemet, megkérdezte milyen néven anyakönyveztessen. Anyám állítólag úgy mondta neki: mindegy, csak Feri ne legyen, mert abból már a szomszédoknál van egy, akire nagyon haragszanak az utcában. Apám az irodában mondta volna a magáét, de közben kiejtette a száján a Feri nevet. A beosztott pedig nagy sietve ezt be is írta. Javítani meg már nem lehetett.
Igencsak zűrzavaros időszak volt akkoriban…
Az 1946-47-es évek eseményei a felvidéki magyarok életébe emberpróbáló, nehéz időket hoztak. Marhavagonokban hurcoltak el otthonából több ezer személyt. A módosabb nagygazdákat lakáscsere keretében Magyarországra telepítették. Persze vagyonukat nem vihették magukkal. A magunkfajtákat pedig, akik nem hagytak itt szántót, jószágot, vagy házat, Csehország azon vidékeire vitték, ahonnan már előzőleg kitelepítették a németeket.
1946 karácsonyára szüleim is megkapták az iratot: irány a messze távol.
Anyám előrehaladott, áldott állapotával érvelve apám kérte háziorvosunkat, Cirok doktort, meg az állami gazdaság intézőjét, intézzék valahogyan úgy a dolgot, hogy ne kelljen vagonba szállnunk. Szerencsére karakán emberek voltak mindketten és ők mondták a kitelepítési biztosnak, hogy ez a család bizony nem megy sehová, mert Dulai Lajosra itt szükség van, felesége pedig várandós.
Ennek „árát” apám 1949. február 14-én fizette meg, és ígérete szerint aláírta a hűségesküt.
Milyen volt a korai gyermekkorod?
Földi létem legelején igen beteg lettem. Dulai nagyanyám és szülőanyám kezeltek. Mint később emlegették, már lemondtak rólam, néha tollút tartottak az orrom alá, hogy megállapítsák, lélegzem-e még. Nagyitól örököltem apám után a Tizenhárom aradi vértanú elnevezésű képet. A vasútállomás környéki hambitos hosszú ház hátsó szobájában az ajtó fölött volt felfüggesztve. Ahogy beléptem ebbe a helyiségbe, mindjárt hátra kellett fordulnom és a magasba néznem, hogy lássam. Aztán még egyszer a család és az ismerősök velem kapcsolatban el voltak készülve a legrosszabbra. Hosszú parasztházban laktunk özvegy anyai nagyapánkkal. A telken nem volt kert, csak szérű, két nagy diófa, szalma- és szénakazal. A padlásra az udvarról lehetett feljutni a széles csepegő nyílásán át, amelynél gyakran ott hagyták a létrát. Hát erről estem én le, s kerültem nehéz helyzetbe.
Hogyan teltek a napjaitok?
Akkortájt még hétfőtől szombatig tartott a munkahét, azzal a kedvezménnyel, hogy míg az első öt napon nyolc óra volt a munkaidő, szombaton csak hat. Szombat délutánokon otthon az udvart kellett takarítanunk, ólakat tisztítottunk, rendet csináltunk a tűzifa, meg a favágató tuskó körül, megigazítottuk a széna- és szalmakazlakat. A csúcs mindig az udvar felsöprése volt. Előtte öntöző kannából csurgatott vízzel különböző ornamentumokat „festettünk” a talajra, s csak aztán söpörtünk. Ha már rend és tisztaság volt, kiültünk a házunk előtti padra beszélgetni, vagy szórakoztunk és játszottunk. Valamelyik alkalomból kaptam egy kisméretű harmonikát, amelyet úgy tettem tönkre, hogy az egyik végét lekötöttem, a másikat pedig úgy húzogattam, hogy hamarosan kiszakadt. Megtörtént, hogy némelyik horgász megkért bennünket, szedjünk nekik lótetűt. Ilyenkor vasvillával átkevertük a trágyadombot, majd dobozba, vagy befőttes üvegbe gyűjtöttük az ujjnyi csalinak valót. Azokban az években az utcában még senkinek sem volt televíziója, és nem igyekezett mindenki a négy fal közé.
folytatjuk…
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok