Arábia titkai

Sokan azt hiszik, hogy Dubajban flangálva, esetleg Jordánia turistadömpingje közepette már megismerték Arábia bájait. Nem így van, a titkokat az arab világ koronájának tekinthető Szaúd-Arábia őrzi, ami az iszlám vallás központjának is számít Mohamed próféta két ikonikus városával: Mekkával és Medinával. Bár az iszlám ma a Föld második legnépesebb vallása, ráadásul minden muzulmánnak életében legalább egyszer el kell zarándokolnia e szent helyekre, mégis Szaúd-Arábia 2019-ig a világ egyik legjobban elzárt térsége volt, s a nagy „nyitás” ellenére is némileg még mindig így van. Kétségtelen, hogy az ország meggazdagodott az olajbizniszen, ám esze ágában sem volt társadalmilag is globalizálódni, és a pénzen kívül mást is beengedni a szigorú vallási alapú szabályrendszer keretei közé szorított életébe. 

Szaúd-Arábiába 2019-ig csak speciális üzleti vízummal lehetett beutazni, amit az új koronaherceg, Mohamed bin Szalmán asz-Szaúd kezdett megváltoztatni, de akkor jött a Covid… 

A pandémia után viszont újra nekifutottak a szaúdiak a nyitás politikájának, és ma már könnyen intézhető elektronikus turistavízummal, kedvező áron beszerezhető (valószínűleg agyontámogatott) repülőjeggyel lehet meglátogatni közvetlenül Budapestről is a titokzatos sivatagi királyságot, amelyet annyi misztérium hat át. 

E titkok utáni kíváncsiság által vezérelve döntöttünk úgy, hogy expedíciót szervezünk a rejtelmek megismerésére. Akár egy vicc is kezdődhetne úgy, hogy autózik a székely, a felvidéki palóc, a szigetközi és az alföldi koma a sivatagban… de mi ezt teljesen komolyan vettük. És, hogy minden előítéletet leteszteljünk, hölgytársaságot is vittünk ebbe a vad világba.Jó közbiztonság, szigorú büntetések

Alapműnek Germanus Gyula 1936-ban írt Allah Akbar! című munkáját tekintettük, ám aztán jött a felismerés, hogy van ugyan, ami egy évszázad távlatából sem változott ebben a több ezer éves kultúrában, és vannak dolgok, amik akár egy év alatt aktualitásukat vesztették. Például, a legkülönlegesebb – és amitől mi is a legjobban tartottunk –, hogy miként viszonyulnak majd a hölgy útitársunkhoz. 

A nőknek ott nincsenek jogaik, nem szólalhatnak meg, nem mutatkozhatnak európai ruhában, csak házastárssal jöhetnek be az országba… Ilyen és hasonló megállapításokat olvastunk, amiket természetesen nem vonunk kétségbe, hogy lejegyzésükkor érvényesek lehettek, de hatnapos kalandunk során – 1600 kilométert megtéve az országban, elidőzve Rijádban, Medinában és Dzsiddában is – ilyen megkülönböztetéssel nem nagyon találkoztunk. Érezhető, hogy az ország egyébként igyekszik, és napról napra változik. Egyedül Medinában, Mohamed próféta sírjától nem messze figyelmeztetett kedvesen egy hölgy, hogy útitársunk öltözéke nem lesz jó, mert kilátszik az alsó lábszára, így sebtében vettünk egy „abayát”, hogy ne haragítsuk magunkra a helyieket. Korábban egyébként ide nem muszlimként be sem léphettünk volna, most azonban igen, akár a szent sírhelyként szolgáló mecsetbe is, természetesen csak mi, férfiak. 

Ezenkívül semmi olyannal nem találkoztunk, ami elbizonytalanította volna kis csapatunkat. A közbiztonság például kifejezetten jó. Olyannyira, hogy szinte nincs bűnözés. Hozzá kell tenni, hogy állítólag mai napig érvényben van a halálbüntetés (lefejezés) „intézménye”, a lopást pedig kézlevágással szankcionálják. Nem csoda, hogy kétszer meggondolják, elkövetnek-e valamit. 

A sztereotípiákkal ellentétben a keresztényekre egyáltalán nem tekintenek ellenségként. Jézust ugyanúgy tisztelik és szeretik, sőt Medinában, Mohamed próféta mellett a sírban neki is fenntartanak egy helyet. 

Amit viszont elvétve olvastunk és ott ért a felismerés, hogy a mesebeli országban kőkeményen ott vannak egymás mellett a párhuzamos társadalmak. Az ország lakossága közel 40 milliós, de majdnem ugyanennyi pakisztáni, afgán, indiai és egyéb muzulmán vendégmunkás él Szaúd-Arábiában, a világ 12. legnagyobb területű országában, elvégezve gyakorlatilag minden kétkezi és alacsonyabb „rangú” munkát. A társadalom csúcsát a királyi család és a hozzájuk kötődő több tízezer rokon alkotja, a középosztályt pedig az olajból nyert vagyonból különböző juttatásokat, előnyöket élvező állampolgárok. A szaúdi állampolgárok szinte kivétel nélkül magasabb presztízsű munkakörökben dolgoznak, a nők pedig csak elvétve. A „felsőbbrendűség” érzését nem is titkolják, és alsóbbrendűnek tartanak mindenkit, aki nem szaúdi, a szintén arab, muzulmán vendégmunkásokat is.  

Ami ugyancsak szembetűnő, hogy most még nagyon-nagyon kevés a turista. Utazásunk során alig egy-két tucat turistával (európaival, fehér emberrel) találkoztunk. Ugyanakkor valószínűleg nemcsak a sztereotípiákból fakadó félelmek és az eddigi bezártság miatt, hanem mert az ország idegenforgalmi infrastruktúrája egyelőre nemhogy gyerekcipőben, de talán inkább csecsemőharisnyában jár. Kevés az attrakció, és az sincs megfelelően kiépítve. 

Kevesen beszélnek jól angolul, de nincs is rá szükség, ha kérdeztünk valamit, válaszoltak, de beszélgetésbe nemigen elegyedtek velünk (persze azért volt kivétel, de nem az volt a jellemző), s a vendégszeretet se éppen olyan, mint amihez hozzászoktunk. Rijád és a többi város

Expedíciónk a fővárosba, Rjádba érkezett meg, ahol a Dubajhoz hasonló felhőkarcoló-negyed mellett a legérdekesebb látványosság a lefejező tér (Al Masmak erőd és a Deerah tér), a sárfalakból épült vár és a királyi család korábbi rezidenciájaként szolgáló hangulatos oázis (Diriyah). Medina vallási jellege miatt ugyancsak nem bővelkedik különlegességekben, ahogy a Vörös-tenger partján lévő nagyváros, Dzsidda sem. Utóbbinak azért van egy ókori hangulatú belváros része (Al Balad), ami UNESCO világörökségi helyszín, de például a 35 fokos hőséget csillapítandó, tilos a páratlan szépségű tengerparton megmártózni. Bár a Google-térkép több helyen is jelez „public beach”-et, csalódottan kellett rájönnünk, hogy az ottani értelmezés szerint ez azt jelenti, hogy a homokos tengerpartra klimatizált autóval odagurulhatunk a vízig és bámulhatjuk a hullámokat. Aki pedig bemegy legalább térdig a vízbe (mint mi, utcai ruhában), azt a vallásrendőrség azonnal kitessékeli. Egy fürdőzős hely van a városban, a központtól 37 kilométerre, egy reptér mellett, így az unayzahi szálláshelyünk medencéjében hűsöltünk. Hölgy útitársunk irigykedve nézett bennünket a napernyő alól, tetőtől talpig felöltözve…

Tapasztalatai alapján ott, ahol csak hölgyek vannak, egyfajta cinkos szolidaritás, nyitottság, barátságos hangulat uralkodik. Szívesen mesélnek életükről, leveszik az abayát, és önfeledt, pajkos csevegésbe elegyednek a számukra egzotikumnak számító nyugati hölgy-társukkal.

Az arab nők büszkék kultúrájukra és látszólag nagyon elégedettek az életükkel. Dolgozhatnak, vezethetnek autót, ami évekkel ezelőtt még teljesen elképzelhetetlen volt. Ruházatukról azt tartják, hogy saját javukat és védelmüket szolgálja. 

Autó nélkül elképzelhetetlen az élet, hatalmasak a távolságok, tömegközlekedés szinte nincs (legalábbis nem olyan, mint amit mi itt, Európában értünk alatta), ugyanakkor nagyon olcsó az üzemanyag. A 91-es benzint átszámítva alig 50, a dízelt 20-30 eurocentért tankoltuk. Rengeteg az autó, 2×6 sávosak az autóutak és kaotikus a közlekedés. A sávok és egyéb útjelzések meglehetősen hiányosak, alig használnak indexet és mindenki dudál. Csak tapasztalt sofőröknek ajánljuk. Viszont a másfél ezer kilométerünk alatt egyetlen koccanást, balesetet se láttunk, sem mentő- vagy rendőrautót.

Ami nagyon negatívan hatott ránk, az a tömérdek műanyag. Mindent külön csomagolnak, így sok szemét keletkezik, feleslegesen. Ellenben szelektív hulladékgyűjtéssel nem nagyon találkoztunk… 

További rejtély, amit mi is csak egy leírásban találtunk meg véletlenül, hogy a muszlim-arab legendárium szerint itt van az első nő, Éva sírhelye. A város neve is erre utal: Ősanya/Nagymama, vagyis Havva – Jiddah. A helyet bár megtaláltuk, megnézni sajnos nem tudtuk… Egy jellegtelen városrészben található egy betonkerítéssel körbezárt területen, amit egyenruhások őriznek, hogy senki meg ne közelíthesse. A szakirodalom szerint itt volt valaha egy emlékmű, amit a 20. század elején leromboltak a vahabiták, hogy ne legyen „bálványimádat” helyszíne. 

Magyar szempontból két ikonikus dologgal lehet találkozni: történelmi kapcsolataink jelei a múzeumokban felfedezhető 18. és 19. századi osztrák–magyar kereskedelmi valuta szerepét betöltő ún. Mária Terézia tallér példányai, a modern idők kapcsolata pedig a bazárokban megtalálható, arab számokkal ellátott Rubik-kockák, mindenféle méretben.

Teljesen véletlenül találtunk rá Unayzah és Buraydah oázisvárosaira, amelyek a leginkább elnyerték a tetszésünket az arab világban. Utóbbiban van az ország (és talán a világ) egyik legnagyobb tevepiaca, az Al Qassim. Érdekes szemlélni, ahogy naponta 5-6 ezer „sivatagi hajó” cserél gazdát. 

Eléggé idegenként hathattunk ott, de semmilyen ajánlatot nem kaptunk. Mindazonáltal, ha azt mondtuk, Szaúd-Arábiát még nem itatta át a világiság, akkor az Unayzahra hatványozottan igaz. Sokkal kevesebb a vendégmunkás, a férfiak fehérben, a nők a teljes testet és arcot elfedő fekete ruházatban vannak, példás rend és tisztaság jellemzi a várost, és abból amit mi láttunk, itt találkoztunk a legletisztultabb formájában az arab kultúrával és annak spirituális hangulatával. 

Megéri-e felfedezni Arábia gyöngyszemét? Aki kulturális kalandra vágyik, annak mindenképpen. Aki viszont a káprázatos Vörös-tenger partján szeretne napozni és fürdőzni, annak csalódást fog okozni. Alkoholt inni még a légtérben is tilos, ahogy belépett a repülő az ország légterébe, befejezték az alkoholos italok árusítását, ellenben van minden mennyiségben fehér kávé (pörköletlen) és mindenféle fenséges datolya. Bátor, felfedezni vágyó „kalandoroknak” mindenképpen ajánlott desztináció! Insallah!

Csonka Ákos

Megjelent a Magyar7 2024/21.számában.