„Reformátusságunk és magyarságunk érték”

Nemcsak „sajátjainál”, de a katolikusok körében is megbecsült és népszerű egyéniség, híveivel szoros és rendszeres kapcsolatot tart. Mindemellett folyamatosan bekapcsolódik a város kulturális-társadalmi életébe is. Révész Tibor zselízi lelkész az idei év elejétől a Barsi Református Egyházmegye esperese (a gondnoki tisztséget az ipolysági Oros Zoltán tölti be). Készségesen válaszolt kérdéseinkre.

Néhány szót magadról.

1974. szeptember 6-án születtem Királyhelmecen. Egy alig száz lelket számláló Ung-vidéki kis faluból, Iskéből származom. Feleségem, Csilla szintén lelkipásztor, aki Magyarországról költözött a Felvidékre. Négy gyermekünk van. Teológiai tanulmányainkat a Sárospataki Református Teológiai Akadémián végeztük. Segédlelkészként négy esztendőt (1998-2002) Jókán töltöttünk. Isten kegyelméből lassan húsz éve itt élünk a Garam mentén és Zselíz mellett még hat kisebb gyülekezetet pásztorolunk.

Mikor döntötted el, hogy Isten szolgálatába lépsz?

Hosszú út vezetett idáig Nem tudok pontos dátumot megjelölni, hogy mikor döntöttem Isten mellett. De azt tudom, hogy az Úr Isten Jézus Krisztusban felőlem döntött: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek”. (Jer. 1,5). Hiszem és vallom, hogy az alapok nagyon fontosak az ember életében. Ez esetemben is igaz. Otthon „természetes” volt, hogy szüleim, nagyszüleim Istenfélelemre, templomszeretetre neveltek. Jó értelemben mondva „be lettem oltva” Isten szeretetébe. Iskolai hitoktatás akkor még nem volt engedélyezve.

Általában istentiszteletek előtt, vagy után tudott velünk, gyerekekkel/fiatalokkal a lelkipásztorunk foglalkozni. Hitem megerősödése, illetve a lelkipásztori szolgálatra való felkészülés szempontjából nagyon meghatározóak voltak a sárospataki évek. Isten iránti hálával gondolok vissza az ott eltöltött hat esztendőre. Mély hitű, nagy tudású lelkipásztorok /tanárok /professzorok kezei köré kerültünk, akiket az Úr Isten eszközként használt abban, hogy az alma mater jelmondata: „Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget” (Jel. 14,7) egy életre szívünkbe vésődjön.

Váratlanul ért az esperesi megbízatás?

Az igazat megvallva, nem ért váratlanul, noha nem „tepertem” érte. Nehezen született meg bennem ezzel kapcsolatban a döntés. Elődöm és szolgatársam, Kassai Gyula lévai lelkipásztor jelezte, hogy nem kívánja újra jelöltetni magát.

Az egyházmegye területén szolgáló lelkipásztorok általi egyhangú jelölés és a gyülekezetek bizalma bátorítást, biztatást és egyben felelősséget jelent.

Napjainkban miben rejlik az esperesi tisztség ellátása?

Nehéz lenne néhány szóban összefoglalni ezt a sokrétű és szerteágazó őrállói szolgálatot. Többek között: az esperes az egyházmegyei gondnokkal együtt őrködik az egyházmegye és az egyházközségek ügyei felett, az egyházmegyéhez tartozó egyházközségek egyházi tisztviselőinek felügyelője, az egyházmegye és Zsinat határozatainak végrehajtója. Gondoskodik arról, hogy minden egyházközség jól működjön, a Szentírás alapelveinek mentén. Egyébiránt, hatályos egyházi jogszabályok hivatalos gyűjteménye pontosan meghatározza az esperes hatáskörét.

Számomra ez a tisztség szolgálatot jelent, ahogyan eddig is, ezután is lelkipásztorként igyekszem minél jobban Krisztust követni.

Hogy tud segíteni egy vallási közösség az eltévelyedett halandóknak?

Hitelesen, tisztán és barátságosan hirdeti, és éli is az evangélium szeretetüzenetét. Hiszem, hogy hagyományaink ápolásán túl, választ kell adnunk aktuális kérdésekre, krízishelyzetekre és részt kell vállalnunk magyar közösségünk részeként egymás örömeiben és bánatában is.

Az embereket nemcsak a templomban lehet megszólítani.

Úgy gondolom, ebben közösségeink, és ezen belül gyülekezeteink évek óta példaértékűen elől járnak. Egyházmegyénk előző esperesei, Kiss Pál és Kassai Gyula is nagyon sokat tettek azért, hogy „az ige ne legyen templomokba zárva”. Nyílt programjaink, táboraink, közösségi alkalmaink mindig igyekeztek megszólítani mindenkit. Zselízi gyülekezetünk eleve missziós gyülekezet, reménykedünk abban, hogy az elmúlt évek alatt sokak számára lettünk kedvessé ezen a környéken.

Ha ez által Jézushoz tudunk embereket szólítani, azért legyen Istené a dicsőség.

Mik a mostani korszellem jellemzői és ezek miképpen hatnak a kereszt(y)én egyházakra?

Soha nem látott mértékben árad felénk ennek az önmagából kifordult világunknak hamiskás, beteges, csalóka fénye. Túlontúl a saját alkotásaiban reménykedik az ember. Túlzottan bízunk a pénzben, a gazdaságban. Különböző ideológiák: gyermekek nemi identitásának megváltoztatása, azonos neműek házasságának legalizálása, a másság, amit provokatívan reklámoznak is, a szekularizáció… Ugyanakkor nagyon sokszor eszembe jut Jézus Főpapi imádságának egyik mondata: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól” (Jn 17,15). A világ lármájában, közönyében meg kell szólaljon a hangunk, el kell tudni mondani, hogy mi az, amiben hiszünk és hogy ez alapján egy adott kérdésre mi a helyes felelet.

Nem szabad meghunyászkodnunk, bocsánatot kérnünk azért, mert vagyunk, mert létezünk, mert más a véleményünk.

Miért ne lehetne kimondania a keresztyén nőnek és férfinak, hogy azért hűséges a házasságban, azért becsületes a munkában, mert ezzel Istennek akar tetszeni? Igaza van Luther Mártonnak: „Azt nem akadályozhatod meg, hogy a madár átrepüljön a fejed felett, de azt igen, hogy fészket rakjon a hajadban!”

Mi módon lehet a fiatalságot hatásosan bevonni a hitéletbe?

Sokszor ott bukik el a fiatalok missziója, hogy nagyon meg akarjuk mondani nekik, hogy kell helyesen élni és gondolkozni. Ezt persze, többnyire zsigerből elutasítják! Azt tapasztaljuk, sokkal célravezetőbb, ha hitelesen „eléjük éljük” Jézus Krisztust, s így segítünk nekik válaszaik megtalálásában. Ha emberként kezeljük őket és nem „lehajlunk” hozzájuk sok-sok tanáccsal, olyan közvetlen kapcsolat jön köztünk létre, ami még akkor is ki fog tartani, ha felnőtté válva, ők hozzák már gyermekeiket a gyülekezetbe. Istennek hála, nagyon sok ilyen örömteli tapasztalatunk van!

Hogy állnak a gyülekezetek infrastrukturális téren?

Nem tudom, hogy a cikk olvasói mennyire vannak tisztában egyházunk anyagi gazdálkodásával. Az ötvenes évektől kezdve – eltérően a magyarországi gyakorlattól- az állam és az egyház együttműködik a lelkészi állások fenntartását illetően. Azonban érdemes tudni azt, hogy ez egy alapjuttatás, amit a gyülekezetek ritkán tudnak kiegészíteni, mivel – például Zselíz esetében- a papi földek teljes mértékben be lettek építve az elmúlt rendszerben. Így gyülekezeteinkre a templom és a parókia fenntartás terhe hárul, amelyet adományokból, perselypénzből és esetleges bérletekből fedezünk. Így azonban felújításokra és fizetés kiegészítésre nincs már fedezet.

Köszönettel tartozunk Magyarország kormányának, hogy az elmúlt években támogatta egyházunk magyar gyülekezeteit. Kis közösségeink ennek a programnak köszönhetően tudták megújítani templomaikat és egyéb épületeiket. A jelen helyzetben szinte minden egyházközség komoly anyagi gondokkal küzd, de tudjuk, hogy így vannak ezzel családjaink, szeretett tagjaink is, így természetesen nem terhelünk senkit erején felül.

Marad e szabadidőd, hiszen megsokszorozódnak a teendők?

Igyekszem jól gazdálkodni az idővel, de nem mindig sikerül megtalálni az egyensúlyt. Azt gondolnánk, hogy amikor távolságot tartunk egymástól, amikor el és bezárkózunk, akkor a szabadidő is több az életünkben. Az a tapasztalatom, hogy ezt is meg kell tanulni, mivel a lelkipásztori hivatás nem nyolc órás munkaidőt jelent. Sokszor rácsodálkozom arra, milyen gyönyörű helyen élünk. Zselíztől karnyújtásnyira található a Duna kanyar, a Börzsöny és a Pilis hegység. Szeretünk ezeken a helyeken barangolni.

A mostani helyzetben sajnos ebben is akadályoztatva vagyunk, reménykedünk, hogy mihamarabb „meggyógyul a világ” és újra  utazhatunk távol élő családjainkhoz is.

Elképzelések, tervek?

A koronavírus terjedésének megfékezése érdekében hozott legújabb intézkedések újra nem teszik lehetővé, hogy hagyományos keretek között végezzük a szolgálatokat a gyülekezetekben. Templomaink zárva vannak, nyilvános istentiszteleteket nem tudunk tartani. Nincs iskolai hitoktatás, egyházi programjaink nem tarthatók meg. Tudom, hogy egyháztagjainknak, ahogy nekünk is, hiányoznak a közös lelki alkalmak, az egymás hite által való épülésnek lehetőségei. Azt remélem, hogy gyülekezeteinkben élő szóban szólhat újra Isten igéje.

Reformátusságunk és magyarságunk érték, amiről ebben az évben nyilatkozhatunk. Részt kell vállaljunk a népszámlálás jelentőségének hangsúlyozásában. A népszámlálásban lássuk meg annak a lehetőségét, hogy Istenhez és annak földi közösségéhez, a református egyházhoz tartozóknak valljuk magunkat.

A Barsi Református Egyházmegyét 19 anyaegyházközség és 22 leányegyházközség alkot, 19 lelkipásztor szolgálja be egyházmegyénk gyülekezeteket. Hálás vagyok lelkésztársaimnak, hogy hűséggel kitartanak a gyülekezetek pásztorolásában egy ilyen szórványvidéken is, mint a mi területünk. Kihívásunk egyre több, de bízom abban, hogy ahogyan eddig is, ezután is segíteni, hordozni fog minket ebben a mindenható Isten.

Fotók: Révész Csilla

Címkék: Barsi Református Egyházmegye, fiatalság, lelkész, református egyház, Révész Tibor, Zselíz