Írásom előző részében az integráció kérdéskörének pszichológiai és pedagógiai aspektusaival foglalkoztam, de ugyanilyen fontos a gyógypedagógiai pályán szerzett személyes, szakmai tapasztalat is. Ezért alább (a teljesség igénye nélkül) összegyűjtöttem az integrációval kapcsolatos személyes tapasztalataimat.
Néhány osztályfőnök példáján keresztül megtapasztalhattam, milyen a valódi értelemben vett integráció és hogy milyen nagy jelentősége van ebben az osztályfőnök személyiségének. Különösen az egyik környékbeli kis iskola második osztályát tudnám példaként felhozni, ahol egyfajta spontán integráció valósult meg: a 11 ide járó gyermekből két enyhe értelmi fogyatékos, egy beszédfogyatékos, egy hallássérült és egy kiemelten tehetséges gyermek tanult együtt a többiekkel.
A siker kulcsát a pedagógus szakmai alázata és a gyermekekkel szemben tanusított szeretete, elfogadása jelentette.
Olyan közösséget sikerült teremtenie, ahová az összes gyermek szívesen járt és mindenki tudatosította a felelősségét a társakkal szemben. A tanító néni munkájának szerves részét képezte a szülőkkel való rendszeres és előítéletmentes kommunikáció és a példaértékű differenciálás: minden gyermek a képességének, tudásának megfelelő tankönyvet, eszközöket használta.
A pedagógusok – különösen az alsó tagozatosok – és az óvodapedagógusok – többnyire érdeklődően viszonyulnak a fejlesztés lehetőségei és a gyerekek problémái iránt, szívesen együttműködnek, tanácsot kérnek.
És néhány kevésbé jó tapasztalat:
A pedagógusok egy része elsősorban a viselkedésproblémákat akarja megoldani, ezeket tartja az elsődleges problémáknak és gyors, látványos eredményeket várnak. A kisebb változásokat annak tudják be, hogy a gyermek jobban figyelt, többet gyakorolt, a szülők jobban odafigyeltek.
Erősen megoszlanak a vélemények az integrációról. Az alsó tagozatos pedagógusok közt több az elfogadó, integrációt kezdeményező tanár, míg a felső tagozatos tanárok közül már kevesebben tanúsítanak megértést a sajásot nevelési igényű gyerekek problémáival szemben. Még mindig akadnak például olyanok, akik célszerűnek tartják a hiperaktivitást pofonnal gyógyítani. A felbukkanó problémákat elsősorban nevelési hiba vagy elhanyagolás következményének tudják be.
Az iskolákban gyakori jelenség, hogy nehezen megoldható a gyermek kikérése tanórákról fejlesztés céljából, mondván, lemarad a tananyagról. (amiből azért sejtjük, mennyit képes elsajátítani egy sajátos nevelési igényű gyermek tantermi keretek közt, asszisztens nélkül…)
Inkább csak egyéni vagy kiscsoportos fejlesztések a jellemzőek (ha vannak egyáltalán), közvetlenül a tanórán közreműködő szakember vagy asszisztens ritka, mint a fehér holló
Az egyéni foglalkozásokhoz sok esetben hiányzik a megfelelően kialakított helyiség, eszközök, infrastruktúra.
Az sajátos nevelési igényű integrált tanulók osztályzását illetően gyakran találkozom bizonytalansággal (nem lehet ő is kitűnő, amikor kevesebbet tud, mint a másik).
A szülők nem minden esetben partnerek a probléma megoldásában, mivel az leginkább az iskolában jelentkezik. Vannak esetek, amikor a nem megfelelő kommunikáció hatására fújnak visszavonulót.
A pedagógusok többsége mindennemű felkészítés és képzés nélkül kénytelen megoldani a sajátos nevelési igényű gyermek együttnevelését. Az esetek többségében nincs kitől kérdeznie, így internetről, könyvekből tájékozódik vagy saját költségén végez el valamilyen témába vágó tanfolyamot.
Változást csakis összefogással érhetünk el. Szülők, szakemberek, oktatási intézmények, civil szervezetek illetve nem utolsó sorban maga a gyeremek együtműködésével.
Melecski Júlia,
okleveles gyógypedagógus,
az Artis Centrum társalapítója
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok