Napközben tűsarkúban törtető démonok, éjszaka cuki pizsiben tündöklő angyalok

Közeleg március 8-a, a nemzetközi nőnap időpontja, melyet az ENSZ is a világnapok közt tart számon. Bár manapság e napot szinte csak a „kötelező” virágajándékozással kötik össze, ez ettől sokkal többet hordoz magában.

A nemzetközi nőnap igen komoly múlttal rendelkezik. Nem csupán a véletlen műve. Ez az egyszerű, ámde történelmet alakító nők napja. Tiszteleg a női nem évszázados küzdelme előtt. Emléket állít azon nőtársainknak, akik minden nehézség ellenére kitartottak, s az utolsókig küzdöttek az egyenjogúságért.

Az első március nyolcadikához köthető esemény 1857-re tehető, amikor a textiliparban dolgozó nők az emberibb munkafeltételekért, valamint a magasabb fizetésért tüntettek New York utcáin. Eredeti munkásmozgalmi hangulatát azonban e nap már rég elvesztette. Sokan vannak, akik nem is tudják, honnan ered az egész.

A nőnap a nők iránti tisztelet és megbecsülés kifejezésének a napja – mondják oly sokan, oly sok helyen. Hangzatos, szépen csengő mondat ez.

Ugyanakkor felmerül egy kérdés: Csak ezen a napon érdemeljük meg a tiszteletet és a megbecsülést? Hasonló érzéseket kelt ez bennem, mint a nemrégiben említett Valentin-nap…

Ezt a részét a dolognak viszont most talán kicsit háttérbe szorítanám, s helyette engedtessék meg, hogy néhány szóval illessem magunkat. Azt mondják ránk, mi vagyunk a gyengébbik nem. Nos, lehet, hogy abban az esetben tényleg igaz ez az állítás, ha mondjuk épp egy hatalmas doboz könyvet kell felcipelni a negyedik emeletre. Viszont, ha a hétköznapi életet nézzük, nem tartom helyénvalónak eme állítást, vagy legalábbis nem teljesen.

Milyenek is vagyunk mi, nők? Egy kicsit komolyak, egy kicsit bohókásak. Viccesek, de olykor mogorvák. Kedvesek, mégis néha gorombák. Gondoskodók, még, ha néhanapján figyelmetlenek is. Olyannyira összeszedettek, mint amennyire szétszórtak. Biztosítjuk a nyugalmat és a békét, ámde előfordul, hogy mi magunk vagyunk az idegesítő agyrémek. Jó hallgatóság vagyunk, néhanapján viszont csak úgy ömlik belőlünk a szó. Erősek, kemények, ám a négy fal közt, ahol senki sem lát, törékenyek és érzelmesek.

Napközben tűsarkúban törtető démonok, éjszaka cuki pizsiben tündöklő angyalok.

Lehetünk szőkék, barnák vagy feketék; karcsúk vagy teltebbek; alacsonyak vagy magasak. Ami közös bennünk az az, hogy mindig, minden körülmény közt szeretjük igazán nőnek érezni magunkat. S bár a férfi társaink sokszor elmondanak minket mindenféle házisárkánynak, kibírhatatlan némbernek, az igazság az, hogy képtelenek nélkülünk élni, ahogyan mi is nélkülük.

Hiába, annakidején már Jókai is megfogalmazta: „A férfi sorsa a nő.”

Szlávik Cyntia

Címkék: megbecsülés, nőnap, virág