A minap csacsogó estet tartottunk Évi barátnőmmel. Kinyitottunk egy üveg finom bort, bekuckóztunk a nappaliba és egészen hajnalig csak úgy dőlt belőlünk a szó. Előkerült számos jópofa régi történet, sokat viccelődtünk egymás félresikerült randijain, na és persze helyet kapott némi komolyság is.
A nagy eszmecsere közben Évi hirtelen sokatmondó pillantást vetett rám. Éreztem, valamit nagyon el akar mondani, csak maga sem tudja, hogyan kezdjen bele. Némi biztatás után kibukott belőle: „Szerinted ez szerelem?” Először kérdőn néztem rá, nem igazán értettem, mire vonatkozik a kérdés. Majd vett egy nagy levegőt és belekezdett a sztoriba…
„Először tényleg csak barátok voltunk. Jól kijöttünk egymással, sokat nevettünk együtt. Aztán valahogy komolyabbra fordult a dolog. Kialakult köztünk valami, de igazából nem is tudom micsoda. Csak arra lettem figyelmes, hogy egyre jobban vágyom a társaságára, egyre jobban vonz a közelsége. Néha csak úgy néztünk egymás szemébe, szó nélkül. Majd valahogy automatikussá vált, hogy ha találkoztunk, öleléssel fogadtuk egymást, s ugyanígy búcsúztunk el. Ezek az ölelések mindig nagyon megnyugtatók voltak. Szinte elvesztem a karjaiban.
Most pedig már ott tartunk, hogy jóformán nincs nap, hogy ne gondolnék rá. Nap! Miket beszélek? Nincs olyan perc, hogy ne jutna az eszembe! Valahányszor megcsörren a telefonom, izgatottan pillantok a kijelzőjére és azt várom, hátha az ő neve lesz rajta. Az esemeseknél, sőt, még az e-maileknél is ugyanez a helyzet. Azon is rajtakaptam már magam, hogy minden lépésemnél a kezemben hurcolászom a telefont, nehogy lemaradjak egy hívásáról. Ahányszor megszólal a csengő, a szívem a torkomban dobog. Rendre abban bízom, hogy ő érkezett hozzám. És ez még nem minden! Hazafelé, a bejárat felé lépkedve abban reménykedem, hátha ott találom őt… Tiszta hülye vagyok, igaz?”
Nos, így szólt Évi története. Nyilván nem vettem fel diktafonra, így biztosan nem szóról szóra idéztem, de ez a lényegen nem változtat.
Kétségbeesetten várta tőlem a választ. Megnyugtatást akart, hogy biztosan tudja, nem őrült meg. Ebben meg tudtam őt erősíteni. Abban viszont, hogy ez nem szerelem, már kevésbé. Hiszen mi más lehetne ez, ha nem szívből jövő szerelem? Nem is igazán értettem, mi ezzel a baj, így hát megkérdeztem. Kiderült, Évi borzasztóan fél. Fél a csalódástól, fél attól, hogy egyoldalú a dolog. Talán kicsit még szégyelli is magát az érzései miatt.
Nem szabad félni, és nem szabad várni! A jelenben kell élnünk. Most kell cselekednünk! Igen, benne van a pakliban, hogy csalódunk, de ez annak a jele, hogy éltünk… Ha meg sem próbáljuk, sosem tudjuk meg, mi lett volna belőle. Évinek azt tanácsoltam, ne húzza az időt, minél előbb beszéljen azzal a bizonyos „barátjával”. Nem kell azonnal szerelmet vallania, finoman felvezetve a dolgot azonban kipuhatolhatja, hogy a másik fél is többet érez-e. Viszont ezt most kell megtennie, nem később, nem majd, hanem most!
Ez nemcsak Évire vonatkozik, hanem mindenkire! Mindig csak várunk. Várjuk, hogy történjen valami. Várjuk a megfelelő pillanatot. Pedig a megfelelő pillanat az, amit azzá teszünk. Sokszor a várakozások miatt maradunk le értékes dolgokról. Ne várjunk, inkább cselekedjünk!
Évi esetében felmerülhet bennünk a kérdés, ha a fiú is ugyanígy érez, miért nem lép ő, mégis a férfinek „illik” kezdeményeznie. Őt nem ismerem személyesen, de lehet, hogy egyszerűen csak ő is ugyanúgy fél, mint Évi…
Nyitókép: pexels.com
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok