E hét hétfőig csak várakozni tudtunk. Az idő persze lassan telt, hiszen annyira koncentráltunk minden egyes másodpercre. Beszélgetéseink nagy része a koronavírusról szólt.
Más sem járt a fejünkben csak az, hogy mi lesz, ha pozitív teszteredményt kapunk. Akkor hogyan tovább?
Nehezen, de azért elérkezett a hétfő, vagyis a mintavétel napja. Az időjárás nem kedvezett nekünk, esernyővel a kezünkben kellett közel negyven percen át sorakoznunk. Maga a művelet aztán pár pillanat alatt lezajlott. Törlet a szájból, törlet az orrból, s már jöhetett is a következő páciens. Tízéves kishúgom hősiesen kiállta a próbát, nem panaszkodott, csinálta, amit mondtak neki. Sőt, a végén megjegyezte, hogy „amit a torkomban csináltak, az egészen kellemes volt”.
Miután mindannyian végeztünk, megfagyva visszasiettünk az autóhoz, bepattantunk, s már indultunk is haza. Egy helyre mentünk mind, mivel a karantént a szüleimnél töltöm. Egyszerűbb így mindent megoldani, s legalább támogatjuk egymást lelkileg…
Nos, hát hétfőig csak várakozhattunk, de igazából hétfő után sem tudtunk mást csinálni. Ezután talán még inkább fokozódott bennünk az izgalom. Minden egyes üzenethangra ugrottunk, hátha az eredményt kaptuk meg. Bár, ehhez azért hozzátenném, anyukámnak nem kellett túl nagyot ugornia, ugyanis amióta apukám kórházba került, a telefon hozzánőtt a füléhez. Eskü, megállás nélkül csörög a mobilja. Ha lenne telefonáló-maraton, tuti biztos ő nyerné meg! 😀 Viccet félretéve, végtelenül jó érzés, hogy ilyen sokan aggódnak értünk, s érdeklődnek az állapotunkról! Az én telefonom szintén állandóan csipog: hívás, sms, messenger-üzenet – ezek váltják egymást. A sok kedves szó és támogatás miatt érzett hálámat nem is tudom szavakba önteni.
Egy jó barát felbecsülhetetlen, s most rájöttem, hogy nekem nagyon sok igaz barátom van! Ezúton is köszönöm, hogy vagytok nekem!
Persze nemcsak a barátok állnak helyt ebben a helyzetben, a család ugyanúgy, maximálisan kiveszi részét a történetből. Érzelmekkel teli pillanatokból mostanság nincs nálunk hiány. A legmeghatóbb perceket talán a tízéves keresztlányom okozta. Amikor Fanni megtudta, hogy apukám megfertőződött a koronavírussal, s ezért kórházba kell mennie, csendben elvonult. Kivette fiókjából a rózsafüzért, s kis kezeivel morzsolni kezdte. Az ima közben aztán kicsordultak a könnyei. Azt szipogta „miért történik velünk mindez?” Bár a gyerekek látszólag semmivel sem törődnek, s szívük páncéllal van körbevéve, igenis teli s tele vannak őszinte érzelmekkel! Az ilyen, s ehhez hasonló visszajelzések segítenek abban, hogy a rosszmájú emberek megjegyzései leperegjenek rólunk.
Mert igen, vannak olyanok is, akikből nem egyszerűen az empátia hiányzik, de az általános műveltség kiosztásánál sem voltak jelen. Ők azok, akik szóra sem érdemesek.
A sok izgalom közepette, hétfő este megérkezett a bátyámék eredménye. Ők három nappal korábban mehettek tesztelésre, így azt a bizonyos, várva várt üzenetet is hamarabb kapták meg. Ennek tartalma cseppet sem volt szívet melengető.
Mindkettejük tesztje pozitív lett.
Ezután már szinte biztosak voltunk abban, hogy mi sem fogunk más eredményt kapni. Na, jó, bevallom, jómagam még ekkor is bizakodtam a negatívságomban. Mert hát ugye, a remény hal meg utoljára, vagy mi fene.
Tegnap este, amikor a kijelzőn már láttam a beérkező üzenetem feladóját, félve vettem kezembe a telefonomat. POZITÍVNY – szerepelt nagy betűkkel az sms-ben. Anyukámé egyezett az enyémmel, a húgom viszont negatív eredményt produkált. Ezen eléggé meglepődtünk, hiszen vajmi nehéz elhinni, hogy a családból egyetlen embert került ki a vírus. Főképp, hogy semmivel sem érintkezett kevesebbet apuval, mint például én. A kis Nyuszikám vagy ennyire ellenálló, vagy mire mintavételre került sor, a szervezete már kitessékelte magából a koronát. Illetve fennáll az a lehetőség, miszerint téves eredményt mutatott a tesztje. Egy szó, mint száz, ő a mi kis Rambónk! 😀 A hugira így szombaton újabb teszt vár, de ebből szerencsére nem csinál nagy problémát, hiszen az első alkalom is eléggé bejött neki.
Október 22-ig vagyunk tehát bezárva. Vagyis, reméljük, hogy addig és nem tovább. Ez az akkori állapotunktól függ majd. Mindenesetre eléggé elkeserített a tény, hogy még jó pár napig nem mozdulhatok ki sehova. Még a bátyámékhoz is tilos a bemenet, pedig anyuék szomszédságában laknak. Te jó ég! Hát mire vége lesz ennek az egésznek, a kicsi unokahúgom el is felejt engem. A jövő héttel együtt egy hónapja lesz, hogy nem láttam őt…
A sok szomorúság mellett azért jó hír is érkezett hozzánk. Nem is akármilyen! A lehető legjobb hír örvendeztetett meg bennünket!
Tegnap késő délután megszólalt a csengő. Kinéztünk az ablakon. Mit gondoltok, ki állt a kapuban? Hát, a mi drága apukánk! A kis dög nem árulta el, hogy hazaengedték a kórházból, csak úgy meglepett minket. Mondanom sem kell, mekkora volt az öröm. Hiszen ez azt jelenti, hogy mostanra sokkal jobban van. A hugicám már az ajtóban a karjaiba vetette magát.
Így most már mindenki jó helyen van. Anyuék otthon, bátyámék a szomszédságukban, én pedig anyuéknál. Így, „egy rakáson” vészeljük át a karantén napjait.
Nyitókép: pexels.com
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok