Te már akkor a szívedbe zártál, mikor még csak a pocakodban voltam. Az első pillanattól kezdve vártad az érkezésemet. Bár a kilenc hónap alatt sokat szenvedtél, egy percig sem bántad, kezedet a hasadra téve éreztetted velem, kitartasz, hiszen már alig várod, hogy a karjaidban tarthass.
Kisbabaként sokat sírtam, pihenni nem hagytalak. Te mégis csendben, kedves tekintettel ringattál álomba. Őriztél, figyelted minden rezdülésem. Nem volt ez másképp később sem. Óvtál minden bajtól. Elvittél az óvodába, de szomorúságomat látva, könnyes szemmel hagytál ott. Éjszakákon át virrasztottál mellettem, fogtad a kezemet, ha arra volt szükségem.
Iskolába menet, egy-egy nehéz dolgozat, vizsga előtt megöleltél, s azt mondtad:
bármi is legyen, én akkor is szeretlek!
Ha szomorú voltam, nálad mindig vigaszra leltem. Lehetett szó tini bolondságról, vagy akár szerelmi bánatról. Minden percben érdeklődéssel figyelted a mondandómat. Így van ez még ma is. Bár a kislányból felnőtt nő lett, a karjaidban még mindig annak a két copfos kislánynak érzem magam, akit féltettél, nehogy leessen a fáról.
Annyi mindent köszönhetek neked, felsorolni nem is lehet. Megtanítottad, mi az élet. De ami a legfontosabb, megmutattad milyen az igaz, önzetlen, elvárások nélküli szeretet. A sok jót, mit tőled kaptam, meghálálni sosem tudom. Csak abban bízhatok, mindezt egyszer majd én is továbbadhatom.
Hozzászólok