Bemutatjuk a Szerencse Szombat és a Magyarország szeretlek! c. műsorok ipolyviski basszusgitárosát!

Ahogy ígértük Giovanni Vitello cimborámmal, sorban fogjuk bemutatni az Ipolymenti régió legtehetségesebb zenészeit, zenekarait. Az interjúsorozat első állomásán közelebbről megismerheti a nyájas olvasóközönség az Ipolyviskről származó Köpöncei Dánielt, aki a Szerencseszombat, a Magyarország szeretlek!  TV-műsorok stúdiózenekara, illetve az István a király c. legendás rockopera dalait játszó koncertzenekar állandó tagja és mindemellett zenetanár. Fény derül Dani eredeti álmára és sorra vesszük a profi zenei karrierhez vezető hosszú, meglepetésekkel teli és göröngyös út egyes állomásait. Ráadásul azt is megtudhatjuk, mire a legbüszkébb…  

Mindig is zenész szerettél volna lenni, vagy korábban más tervek foglalkoztattak?

Rátapintottál a lényegre, mivel nagyon sokáig a futball volt a meghatározó pont az életemben, köré építettem mindent. Aztán egyszer csak nagyot fordult velem a világ. Kezdjük az elején: 14-15 éves koromban döntött úgy az akkor második ligát játszó lévai csapat, hogy Ipolyságról leigazol.

Annak a korszaknak, amikor a fociról szólt az életem, ironikus módon éppen Léván kezdődtek a végnapjai. Ketten voltunk magyarok a csapatban és nagyon éreztük azt a fajta megkülönböztetést, amit 15 éves fejjel nagyon negatívan éltem meg. A lényeg az, hogy úgy éreztem, abszolút nem a fociról szól a világ, amibe belecsöppentem.

Hiába a heti 3-4 edzés, hiába költöztem oda és iratkoztam át a Czeglédi Péter Református Gimnáziumba. A gyerekkori álmom, amiért annyit edzettem, szívvel lélekkel küzdöttem, hónapok alatt szinte teljesen köddé vált. Elhangzott sokszor a „hülyemagyar” kifejezés is pár csapattársamtól és úgy éreztem, nincs esélyem beilleszkedni, de ami rosszabb volt, hogy elvette a kedvem a focitól.  

(Évekkel később Budapesten persze „szlovák” lettem néhányak szemében, de ez sok felvidékinek ismerős lehet…) Eljött az a pont, ahonnan kezdve a futball egyre inkább a háttérbe szorult. Utólag visszagondolva lehet, túl könnyen adtam fel, de akkoriban már egy egészen más szenvedéllyel kezdtem el szemezni…

Tehát nem egy sérülés, vagy a tehetség hiánya szakította félbe a sportkarriered.

A tehetségről ne engem kérdezz, de sérülésről szó sem volt. Visszatértem a Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskolába. Ugyan Léván fociztam még szűk fél évig, de az már nem vezetett sehova, sőt, nagyon terhes és depresszív időszakként éltem meg. Viszont zenei pályafutásom kezdetét arra az időszakra tenném, amikor visszatértem Ipolyságra, persze ekkor még csak idézőjelesen beszélhetünk pályafutásról.

Körülbelül 2009 októberében lehetett, mikor anyukámtól kikönyörögtem egy basszusgitárt. Ennek az előzménye az volt, hogy az egyik ismerősömtől kaptam egy ’97-es Metallica koncert DVD-t és megtetszett a hangszer. Ez volt a kiindulási pont, de természetesen benne voltak ebben a döntésben az osztálytársaim is, akik amúgy is zenéltek, zenét tanultak, illetve, hogy akkoriban mutált a hangom és bekerültem az iskola énekkarába. Úgy döntöttünk, alapítunk egy bandát és én leszek a basszusgitáros. Ehhez természetesen hangszer kellett, innentől számolom a kezdetet. Vagyis ősszel volt tíz éve, hogy egészen más irányt vett az életem és búcsút intettem a focinak.

Van zenész a családban? Ki tanított meg gitározni?

Senki sem hivatásos zenész, viszont a nagyapám legbelül mindig is muzsikusnak érezte magát, azt hiszem. Tulajdonképpen amatőr zenésznek mondanám, autodidakta módon tanult különböző hangszereken, mostanában harmonikán kíséri az ipolysági nyugdíjas klub énekkarát. Ő volt az első inspirációm és talán az első ember is, akit hallottam élőben gitározni…

Hozzá hasonlóan, én is tanári segítség nélkül tanultam meg az alapokat. Semmilyen zenei előképzéssel nem rendelkeztem, amikor belevágtam. Eleinte az iskolai zenekar léte motivált. Első alkalommal Százdon léptünk fel, s ha jól emlékszem a Honfoglalás című film betétdalát játszottuk. Onnantól kezdve körülbelül két évig tartott ez a hobbiszintű, de szívből jövő zenélés. Az igazgató úr rendelkezésünkre bocsátott egy raktártermet a gimnázium épületén belül, amit mi szépen kitakarítottunk. Elkezdődött a gimis zenekari élet: hetente kétszer próbáltunk, évente párszor felléptünk, a tagok pedig jöttek-mentek, még az egyik kedves tanárunk is csatlakozott. Kihasználtunk minden lehetőséget, amit az iskola kínált. Felléptünk a közös ünnepségeken, március 15-én, a diákbálokon és hasonló iskolai rendezvényeken.

Mikor kezdett el komolyabban foglalkoztatni a zenélés?

Éppen a feljebb leírt kétéves időszakot követően. Édesapám megbeszélte az egyik ismerősével, hogy jelen lehetek a zenekara próbáin. Az elgondolás az volt, hogy ha hallgatom a lelkes hobbi-zenészeket, tanulhatok tőlük ezt-azt. Körülbelül 16-17 éves lehettem akkor, s már körülbelül két éve volt a kezemben hangszer. Arról viszont nem tudtam, hogy ez egy éppen alakuló zenekar, melynek még nincs hivatalos basszusgitárosa. A többi tag végül úgy döntött, hogy ha szakmai szempontból nagyon a körmömre néznek, enyém lehet a megtisztelő poszt.

Ez volt a következő lépcsőfok: egy helyi szinten nagyon színvonalasan működő zenekarba sikerült bekerülnöm. Zöldfülűként tapasztalt zenészek között rengeteget tanultam és fejlődtem is. Ez volt az igazi dobbantó.

Már csak azért is a történetem kihagyhatatlan része ez az időszak, mert a zenekar akkori gitárosa, Pölhös Vendel ajánlotta figyelmembe a budapesti Kőbányai Zenei Stúdiót. Ha nem hívja fel a figyelmem erre az intézményre (amiért azóta is hálás vagyok neki), a szemesztert valószínűleg az ELTE tanárképző szakán kezdem, ma pedig nem hivatásos zenész, hanem töritanár lennék…

Tehát a következő fejezet címe: a Kőbányai Zenei Stúdióba vezető út. Szűkebb értelemben persze, de jól mondom?

Így van. Említettem, hogy autodidakta módon tanultam zenélni. A célegyenesben, vagyis a felvételi előtt pár hónappal viszont Wollent Andrea tanárnő segített az alap zeneelmélet elsajátításában és kéthetente Budapestre jártam Vargha Róbert gitártanárhoz. Zeneelméleti alapokat, kottaolvasást és szolfézst tanultam. Ez viszont tényleg csak a lehető legkezdetlegesebb szintű elméleti tudás elsajátítására volt elég. Félreértés ne essék, a tanáraim mindent megtettek, ahogy én is, de hónapok alatt, főleg az érettségi előtt állva, nem lehet éveket pótolni.

Tisztában voltam a Kőbányai Zenei Stúdió felvételi követelményeivel és azzal is, hogy az én elméleti tudásom csak csodával határos módon lehet elegendő. Viszont azt is tudtam, hogy nem akarok ennél jobban semmit. Kemény időszak volt, de amennyi munkát bírtam, belefektettem. Végül is megérte.

Mi történt a felvételin?

Előtte néhány szót a Kőbányai suliról, hogy értsd a helyzet súlyát. Először is fontos tisztázni: nem egyetem, nem felsőfokú képzés. Ami a papírt és a képesítést illeti, tulajdonképpen egy szakiskolának felel meg. Ettől függetlenül bátran merem állítani, hogy a jelenlegi magyar könnyűzenei élet aktív tagjainak legalább kétharmada odajárt, vagy valamilyen kapcsolata van velük. Ebből már nem nehéz kikövetkeztetni, az ott tanító tanárok szakmai kvalitását, illetve az iskola kapcsolati tőkéjét.

Rátérve a felvételire: az írásbeli érettségi időszakában, 17 éves voltam, két és fél éve zenéltem, tehát volt valamennyi gyakorlati tapasztalatom, ehhez társult egy kevés színpadi rutin, és még kevesebb elméleti tudás. Ez utóbbi része a felvételinek, s ahogyan gondoltam, egészen más szintű volt az elvárás, mint ahol én épp tartottam. Szerencsére az összképen nem rontott annyit, hogy minden odavesszen. A felvételi gyakorlati része is maradandó élmény volt, nehéz szavakba önteni. Összességében teljesen be voltam „rezelve”. Kellett kottából játszani, vinni két szabadon választott dalt és jammelni a tanári zenekarral, ha jól emlékszem.

Képzeld el azt a helyzetet, hogy bemész egy 30 négyzetméteres zenekari terembe, ahol bent ül nyolc tanár. A nyolcból nyolc ember az utóbbi harminc-negyven év meghatározó hangszeres alakja és néznek rád, a 17 éves ipolyviski srácra, hogy akkor tessék: dugd az erősítőbe a hangszert és kezdj játszani. Ezen kívül volt egy interjú, ahol a hozzáállásomról kérdeztek, mennyire gondolom komolyan a jelentkezést és a pályaválasztást.

Tehát ebből a három részből adódott össze a felvételi eredménye, ami ugye a helyszínen nem derült ki. Teljesen letörve mentem haza. Azt tudtam, hogy az elméleti rész nagyon gyengén sikerült, de a gyakorlatit sem éreztem túl jónak. Emlékszem, kisétáltam a Margit-szigetre és azon gondolkoztam, mi lesz velem. A tizenévesek életében, nem kell magyaráznom, ez egyébként is egy kételyekkel teli időszak.

Egy hónappal később megjött az eredmény. Azonnal felvettek. Anyukámnak poénból azóta is fel szoktam róni, hogy nem hitte el, arra gyanakodott, valamit elírtak az értesítő levélben…

Egészen mélyen belemegyünk a személyes történetedbe, de ha már eddig eljutottunk, nem csapjuk össze. Mesélj a zenesuliban eltöltött éveidről!

Először is az intézmény fő irányvonalát tegyük tisztába: nem hangszereseket vagy szólistákat nevelnek, hanem zenészeket. Ez egyrészt azt jelenti, hogy több hangszert kell ismerni, legalább alapszinten, például azért, hogy egy zenekari próbán el tudd mondani, mit szeretnél hallani a társaidtól. Másrészt pedig azt, hogy a zenét a maga komplexitásában értelmezzük, és ne csak egy adott hangszeren keresztül. Az első pillanattól belénk nevelték, ugyanúgy, ahogy az éneklés szükségességét is. Természetes, hogy a hangszeresek nem elsősorban azért mennek oda, hogy nagy énekesekké váljanak, de volt kórus, belső hallást fejlesztő gyakorlatok stb.

Foglaljuk össze konkrétan, mi mindenen játszol!

Természetesen basszusgitáron, de zongorán és gitáron is kiismerem magam. Az éneklést is ide sorolom, nyilván nem szólista szerepkörben, de úgy tartják, egészen megnő annak a hangszeresnek az értéke egy zenekarban, aki énekel is. Ez egy hatalmas plusz.

Milyen zenét játszol, illetve milyen műfajok dominálnak a Kőbányai Zenesuliban?

Abszolút könnyűzenei a vonal, 95 százalékban az dominál. Persze vannak klasszikus énekórák is az énekeseknek, zenetörténelem, de a nagyja kommersz és fogyasztható könnyűzene. Azon belül viszont – és ez egy másik sajátossága az iskolának – arra nevelnek, hogy minden stílusban megálld a helyed.

Soha ne forduljon az elő, hogy egy adott helyzetben azt kelljen mondanod: ezt én nem tudom. A popzenétől a jazzen keresztül, a rockon át egészen a szalon zenéig, mindenre azt kell reagálnia egy ott kinevelt zenésznek, hogy igen, ezt is meg tudom csinálni, ha kell.

Befejezted a zenei tanulmányaid. Onnantól kezdve, egészen a jelenig, foglald össze, mi történt, hogy teljesen kirajzolódhasson a portréd!

A hivatalos karrierem kezdetét egészen pontosan hat évvel ezelőttre datálom. 2014-ben jött egy felkérés, hogy egy úgynevezett houseband-nek legyek a tagja egy luxushajón. Másodéves voltam akkor. Két hónapom volt megtanulni egy elég bő repertoárt – még szinte pályakezdőként –, de végül valahogy megoldottam. A sokemeletes luxuskomp Svédország és Finnország közt ingázott, mi pedig minden nap játszottunk. Tulajdonképpen ez volt az első nagyobb szerződésem. „Zenei katonaságnak” is hívják a hajós melót muzsikus körökben.

Nagyon gyorsan kiderül, hogy mennyire fekszik ez az életmód az embernek. Nekem sajnos nem jött be, bezárva éreztem magam, nem találtam a helyem, nem tudtam rendesen felkészülni és ez frusztrált, úgy éreztem túl nagy a nyomás, így a tour végén kiléptem.

Nem kellett sokat várnom a következő lehetőségre. 2015 júniusában a semmiből jött egy felkérés, miszerint a TV-ben kellene muzsikálni hosszú távon. Jókor voltunk jó helyen, természetesen azonnal rábólintottunk, ráadásul kiderült, hogy mindjárt két műsorról van szó. Az első a Szerencseszombat című élő lottó sorsolás, újabban hetente változó sztárvendéggel, a második pedig a Magyarország Szeretlek! című vetélkedő, amelyben a zenei feladványokról és betétekről gondoskodunk. Előbbi elő, utóbbi pedig előre felvett adásokból áll.

Ha ilyen gyakorisággal váltakoznak a sztárvendégek, akkor nincs is Magyarországon énekes, akivel ne dolgoztál volna.

Nagyon szerencsésnek tartom magam, amiért rengeteg előadóval dolgozhattam együtt, de természetesen nem mindenkivel. A teljesség igénye nélkül, néhány csodálatos énekes, akikkel muzsikálhattam: Tóth Vera, Király Viktor, Freddie, Keresztes Ildikó, Pély Barna, Lola, Dér Heni, Vastag Csaba, Király Linda, Veres Mónika, Szandi, Wolf Kati, Kovács Kati, Kökény Attila, Feke Pál, Galambos Dorina, Janicsák Veca, Oláh Gergő, Péter Szabó Szilvi.

Hol tart most a zenei pályád?

Jókora szeletét a két televíziós műsorban való zenélés teszi ki jelenleg. Emellett még két másik része van az életemnek, ahol szintén a zene játssza a főszerepet. Feke Pali álmodta meg az István a király című rockopera koncert verzióját és a zenészek közé engem is beválogatott. Tavaly játszottunk például Gombaszögön is.

Nagyon sokat jelent számomra, hogy részese lehetek ennek a projektnek, mert az István a király mindig is a szívem csücske volt. Kiskoromban rengeteget hallgatták a szüleim, így én is ezen nőttem fel.

Ez egy nagyobb volumenű dolog, ami most természetesen zárójelben van. Nem tudni még, mi lesz az idei koncertekkel, de sajnos benne van a pakliban, hogy az összes elmarad.

A koronavírus a zenészeket különösen nehéz helyzetbe kényszeríti.

Így van. A koncerteket augusztusig biztosan törlik, júniusi és júliusi programokat már hivatalosan is lemondták. Augusztusról még nem kaptunk hírt, de szerintem az is ki lesz húzva. Szerencsére a harmadik pillérem továbbra is stabil, egy magán zeneiskolában dolgozom a belvárosban. A jelenlegi helyzet miatt online, de teljes mértékben működik. Basszusgitár, zeneelmélet és szolfézs órákat tartok, egyénre szabva és csoportosan is. Rengeteg munkám van abban, hogy az elméleti hiányosságaim behozzam, de nagyon jó tanáraim voltak és végül annyira megszerettem, hogy úgy éreztem tovább kell adnom a megszerzett tudást azzal a módszerrel, ahogy én is tanultam.

Összesítve az említett dolgok teszik ki a hetem nagy részét. Koncertek nincsenek, a Magyarország szeretlek!-et egyelőre jegelték, viszont a Szerencseszombat és az online óráim egyelőre működnek.

Jelenleg Budapesten élsz. Gondolom, hiányzik az Ipolymente. Békeidőben milyen gyakran jársz haza?

Ha a vírushelyzetet zárójelbe tesszük, amikor csak tehetem, de kéthetente biztosan hazamegyek. Ez egy folyamatos belső harcot jelent egyébként. Itt van a munkahelyem Budapesten és milliónyi lehetőség. Ezt a szakmát otthonról valószínűleg nem tudnám csinálni, de legalábbis az itt felépített kapcsolati tőkémet nem tudom hazavinni, ahogy a munkahelyeimet sem. Ettől függetlenül rettenetesen hiányzik a szűkebb értelemben vett szülőföldem, és ha tehetem, minél többet vagyok otthon. Szinte minden az Ipolymentéhez köt. A menyasszonyom is felvidéki, így hatványozottan igaz ez, azonban szerencsés is vagyok, amiért relatíve közel van Ipolyság és nem kell órákat utaznunk. A hosszú távú tervem egy szó szerint vett köztes megoldás, vagyis letelepedés félúton Budapest és Ipolyság között.  

Az, hogy Felvidékről indultál, előnyt jelentett, vagy inkább hátrányt?

Először azt mondanám, hogy nincs különösebb jelentősége, de jobban belegondolva a kétnyelvű régió abszolút előnyt jelent. Budapesten értelemszerűen otthon tudom magam érezni a magyar anyanyelv miatt, de Szlovákiában sem veszek el. Nagyon sok szlovákiai koncert is a hátam mögött van már az Elán Forever emlékzenekarral, amiről még nem esett szó. A régióhoz köt például a velük való közös zenélés is, biztos vagyok benne, hogy a felvidéki olvasók egy részének ismerősen cseng a zenekar neve. Persze jelenleg úgy néz ki, ezen a vonalon is minden koncert elmarad. Azt pedig mondanom sem kell, fizikailag átjutni a határ másik oldalára eleve eléggé nehézkes.

Visszatérve az eredeti kérdésre, mindenképp előny, de egyfajta teher is, hogy az ember a határ mindkét oldalán helyt álljon.

Mire vagy a legbüszkébb a karriered során és mi az, amit még mindenképpen el szeretnél érni?

A karrierem kezdetére vagyok a legbüszkébb, mikor közvetlenül az eredeti tervem és gyerekkori álmom meghiúsulása után egy olyan hobbinak szenteltem az időm, amiből szenvedély és végül hivatás lett.

Akkor ez csak egy döntés volt, de az idő egyre inkább azt igazolja, hogy jónak bizonyult. Kitartottam, véghez vittem, amit elterveztem, akkor sem adtam fel, amikor mások próbáltak lebeszélni róla. A szívem mélyén valahol éreztem, hogy ha minden tőlem telhetőt megteszek, egy kis szerencsével elérhetem, amit szeretnék.

Függetlenül a jelenlegi helyzettől jól érzem magam, mert továbbra is azt csinálhatom, amit szeretek. Ha a hobbid a szenvedélyed, a szenvedélyed pedig egyben a szakmád, sosem lesz teher a munka és ez minden erőfeszítést megér. A hosszú távú terveim között elsőként szerepel az, hogy ezt a gondolatot továbbadjam az utánam jövő generációnak, köztük a saját gyerekeimnek is…

fotók: facebook, Köpöncei Dániel

Címkék: fiatal, Magyarország szeretlek!, Szerencse Szombat, tehetség, zene