A címben említett fogalmak a felvidéki magyarok máig fel nem dolgozott traumái, melyeket súlyosbít az a tény is, hogy a Beneš-dekrétumok a mai napig nem kerültek eltörlésre. A magyar Országgyűlés 2012 decemberében a 86/2012 (XII. 7.) számú határozatával nyilvánította emléknappá április 12-ét, azóta ezen a napon emlékezünk meg a Felvidékről kitelepített magyarok tízezreire. Azért ezt a dátumot választották, mert 1947-ben ezen a napon kezdődött a felvidéki magyar lakosság embertelen kitelepítése. Felvidéken talán nincs is olyan család, akit a kitelepítés borzalmai és annak máig sújtó fájdalmai ne érintenének.
Néhány számadat a csehszlovák hatóságok magyarellenes intézkedéseiről 1945 – 1949 között:
1945-ben a csehszlovák hatóságok 75 000 csehszlovákiai magyart, nemzetiségi hovatartozásuk miatt „háborús bűnösnek” nyilvánított. A háborús bűnösök nagy részét és az 1938-tól visszacsatolt felvidéki részekre visszatelepülő magyarokat elűzték az országból.
Az 1946-ban aláírt lakosságcsere egyezmény keretében 76 000 magyart telepítettek ki szülőföldjükről Magyarországra.
A magyar családok deportálása embertelen körülmények között zajlott. A kegyetlen akciók miatt sok magyar magától szökött át az anyaországba, megrettenve a csehszlovák terrortól. (Ennek létszámát nem ismerjük.)
Az őslakos magyarságot szinte minden eszközzel arra próbálták rávenni, hogy szlováknak vallják magukat. A fenyegetően fellépő hatóságok felajánlották a magyaroknak, hogy kihúzzák őket a deportálandók listájáról, ha szlováknak mondják magukat. Az agitáció hatására csaknem 327 000 felvidéki magyart nyilvánítottak szlováknak.
Az adatok szerint a deportálások (közel százhetvenezer) és az erőszakos asszimilálás, a „reszlovákizáció” keretében (több mint háromszázhúszezer), összesítve közel fél millió felvidéki magyart érintettek közvetlenül.
Siralmas számadatok a régiónkból
Lévai járás nemzetiségi összetétele az etnikai térképén gyökeresen átalakult. 1910-ben a járás összlakosságának 73,5 %-át, 1930-ban pedig még mindig 50,4 %-át, tehát abszolút többségét kitevő magyarság részaránya 1961-re 35,1 %-ra süllyedt, majd folyamatosan tovább csökkenve 2001-re 27,9 % lett. 2011-es adatokból kiindulva a járás lakosságának már csak 24,3%-a azaz 28 085 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek. Az idei eredmények még nem lettek nyilvánosságra hozva.
A jelenlegi Lévai járás területén 55 községből 7 741 személyt telepítettek át Magyarországra, a magyar lakosság 13,9%-át, közülük 2094 főt a korabeli Lévai, 4566-ot a Zselízi, 940-et az Ipolysági, 115-öt a Verebélyi, 26-ot pedig a Párkányi járáshoz tartozó településekről. A Zselízi és a Lévai járásban különösen magas volt a kitelepítettek aránya: a kitelepítés a Zselízi járás magyarságának 18,9%-át, a Lévaiénak pedig 17,2%-át sújtotta. A két Garam menti járás „magyartalanítására“ a telepítést irányító szervek különösen nagy hangsúlyt fektettek, ami abban is megmutatkozott, hogy a kitelepítéseket itt nagyrészt már 1947-ben végrehajtották.
Kiskoszmály – Csata – Hontfüzesgyarmat háromszög magyar falvait a lakosságcsere valósággal megtizedelte. A térségben 2 olyan község található, Alsószecse és Kisóvár, amelyek magyar lakosságának több mint a felét áttelepítették Magyarországra, ill. további 14 olyan község: Nemesoroszi, Tergenye, Garamvezekény, Szodó, Hölvény, Garamdamásd, Nagysalló, Hontfüzesgyarmat, Újbars, Bajka, Garammikola, Kiskoszmály, Marosfalva és Garamszentgyörgy, amelyek magyar lakosságuk több mint egynegyedét elveszítették.
Léva kivételével – úgyszintén elkerülte, vagy alig érintette a nyelvhatáron fekvő szlovák többségű, a magyar többségű, de erősen vegyes lakosságú, ill. szlovák falvakkal körülvett magyar településeket (pl. Töhöl, Barsbese, Felsőpél, Hontkiskér), mivel a már amúgy is jelentős számú szlovák lakosság jelenléte miatt ezek elszlovákosításához nem tartották szükségesnek magyar lakosságuk kitelepítését.
A Garam menti nagy beékelődés mellett volt a mai Lévai járásnak egy másik régiója is, amelyet a kitelepítések ugyancsak fokozottabban érintettek. Ez Ipolyságot, valamint a várost körülölelő 5 települést (Pereszlényt, Gyerket, Horvátit, Középtúrt és Tesmagot) foglalja magában, amelyekből magyar lakosságuk egyharmadát-egynegyedét telepítették át Magyarországra.
Sikerült megbontani a két világháború között még nagyrészt homogén magyar etnikai terület egységét.
Nagyrészt a ki- és betelepítés, kisebb mértékben pedig a reszlovakizáció korábban soha nem tapasztalt mértékben átszínezte számos község etnikai arculatát. Nem csak a kétnyelvű, kettős identitású lakossággal rendelkező, s korábban hol magyar, hol szlovák többségűként kimutatott községek, valamint az 1930-as csehszlovák népszámlálás során már ugyancsak relatív szlovák többségű Léva városa váltak ezúttal már általában színtiszta szlovákká, hanem elveszítette magyar többségét további 25, az összes korábbi magyar és csehszlovák népszámlálás tanúsága szerint is magyar település.
A magyar többségét elveszítő 25 község közül a magyar lakosság részaránya legnagyobb mértékben általában a Mohi – Csata – Hontfüzesgyarmat közötti térségben esett vissza (pl. Nagykálnán, Garamlökön, Felsőszecsén). Az etnikai ék magyar többségét elveszített további 9, községében Nagysallóban, Hontfüzesgyarmaton, Kétfegyverneken, a Tergenye és Nagypeszek egyesítésével létrehozott Sikenicán; Szodóban, Garammikolán; valamint Garamvezekényben, Lekéren és Garamdamásdon, amelyeket a lakosságcsere egyaránt súlyosan érintett, a magyar elem csökkenése némileg mérsékeltebb volt, s általában megőrizte 40 % fölötti arányát. Az előzőekkel szemben nyilvánvalóan a reszlovakizáció volt az oka a lakosságcsere által nem érintett, azonban általában a nyelvhatáron fekvő, ill. részben egykori szlovák telepítésű, s már 1930-ban is meglehetősen vegyes lakosságú falvak: Töhöl, Barsbese, Barsendréd, Málas és Hontkiskér, Deménd és Kistompa nemzetiségváltásának.
Mohi, Barsvárad, Vámosladány, Garamszentgyörgy, Sáró, Nemesoroszi, Kispeszek, Zselíz, Ágónyír, Hölvény, Csata megőrizte ugyan magyar többségét, de valamennyi erősen vegyes lakosságúvá vált, s egyesekben a magyarság részaránya 1961-ben már alig haladta meg az összlakosság 50%-át. Ugyancsak magyar többségűek maradtak: Nagyod, Tőre, Oroszka és Kissalló, a járás nyugati peremén fekvő Felsőpél, valamint a telepítések ellenére a nyelvszigetet képező Bori.
Homogén magyar jellegüket leginkább a járás délnyugati sarkának a lakosságcsere által nem érintett települései: Farnad, Nagyölved és Érsekkéty, valamint a lakosságcsere által szintén nem, vagy csak csekély mértékben érintett délkeleti államhatár menti települései: Zalaba, Ipolypásztó, Kisölved, Ipolybél, Ipolyszakállos és Garamsalló őrizték meg.
A magyarellenesség azóta sem veszett el, csak átalakult.
Néhány példa a sok közül: Tiltják a kettős állampolgárságot, Korlátozzák a magyar zászló használatát, magyar fiatalokat, szurkolókat hurcolnak meg állami jóváhagyással, és még hosszasan lehetne sorolni a gaztetteket…
A szlovák parlament 2007. szeptember 20-án határozatban szögezte le, hogy a dekrétumokból eredő jogi- és tulajdonviszonyok „megkérdőjelezhetetlenek, érinthetetlenek és megváltoztathatatlanok”.
Tavalyi évben az állam a Beneš-dekrétumokra hivatkozva akart elkobozni több millió euró értékű telket, melyek az épülő pozsonyi körgyűrű, a D4-es autópálya alatt vannak. A vagyonelkobzás jogi alapja, hogy a tulajdonosok felmenői magyarok voltak.
Napjainkban éppen külügyminisztérium második embere, a külügyi államtitkár biztonsági kockázatnak nevezte a magyar közösséget.
Uraim itt az ideje a bocsánatkérésnek!
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok