Csata nem felejt

Hetvennégy évvel ezelőtt történt, hogy a II. világháború után felvidéki családok ezreit fosztották meg emberi jogaiktól. Fűtetlen marhavagonokba toloncolva, negyven kilós csomagokkal kellett elhagyniuk szeretett otthonaikat, mindezt egyik napról a másikra.

A nagyvilágnak egy szava nem volt, ahogy a magyarral bánnak. Mint bárányt farkasok közé, úgy vitték őket csehek közé. Akadtak azonban, akiket véglegesen Magyarországra telepítettek lakosságcsere címszó alatt. Ily módon családokat szakítottak szét, embereket fosztottak meg otthonaiktól, vagyonuktól, mindezt pedig azért, hogy eleget tegyenek a Beneš- és a Husák-féle eszméknek, egy egységes-homogén csehszlovák nemzetállam létrehozását célozva.

Az 1945. április 5-én kihirdetett kassai kormányprogram deklarálta a németek és a magyarok kollektív bűnösségét, a program kihirdetését számos magyarellenes megnyilvánulás, munkából való elbocsátások, utcai atrocitások, internálások követték. Májustól egymást érték a két kisebbség teljes jogfosztásáról intézkedő köztársasági elnöki rendeletek, az úgynevezett Beneš-dekrétumok. A dekrétumok lehetővé tették a magyar közalkalmazottak elbocsátását, nyugdíjuk, szociális segélyük, egészségügyi ellátásuk megvonását, a magyar nyelvhasználat betiltását a közhivatalokban és az egyházi szertartásokon, a magyar hallgatók kizárását az egyetemekről, a magyar kulturális és társadalmi egyesületek feloszlatását, a magyar nyelvű könyvek, újságok kiadásának megtiltását, magyar nemzetiségű személy még polgári pert sem indíthatott.

Ezek után elkezdődött az úgynevezett reszlovakizáció, amely lehetőséget adott „az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak a visszatérésre az anyanemzethez”, gyakorlatilag a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől való mentesítésre és az állampolgári jogok megszerzésére.

Ezzel a „nyomásgyakorlással” sikerült megegyezésre kényszeríteni a budapesti kormányt a magyarellenes politikát betetőző lakosságcseréről.

Sajnos Csata községet is sújtotta ez a történelmi gaztett, 383 személyt deportáltak szerte Csehországba, többek között Kerhartice, Litomyšl városába is. Vagyonukat kártalanítás nélkül elkobozták. Mai napig az anyagi kárpótlás a szlovák fél részéről elmaradt, de még egy hivatalos bocsánatkérés is várat magára. Az ő hátrahagyott birtokukra önkéntesen Csabacsűd, illetve Szarvas és környékéről érkeztek az új szlovák lakosok számukra a Kánaán földjébe, hiszen elsősorban a jómódú, értelmiségi családokat deportálták, akiknek házát örökségül kapták.

E borzalmas, tragikus történelmi eseményre a szigorú járványügyi intézkedéseket betartva néhányan megemlékeztek a falu temploma előtti zöld gyepen, a 2007-ben  állíttatott emléktábla közelségében. A magyar himnusz eléneklése után Török Adrián tanár úr szívmelengetően szavalta a szomszéd községben gyermekorvosként tevékenykedő, a magyarságot mélyen szívén viselő Mészáros Sándor -Üldözöttek című 1947-ben megírt versét. Ezt követően Csákvári Marian polgármester úr szólt néhány szót a kevés, de annál értékesebb megjelenthez.

Az egybegyűltek néma főhajtással és koszorúzással tisztelegtek mind a 383 meghurcoltatott előtt. A Magyar Közösség Pártja Helyi Szervezete nevében Farkas Margit, a helyi Baross Gábor alapiskola nevében Sztruhár Péter, a Csemadok képviseletében Antal Piroska, a Sólyom Gyermekei Polgári Társulás elnökeként pedig Okos Csaba helyezte el az emlékezés koszorúját.

A legvégén Rácz István plébános úr megszólaltatta egy perc erejéig a templomtorony harangjait, és a közös imádság után áldást adta a megemlékezőkre.

Zárszóként Antal Piroska ragadta meg a szót, aki saját maga 1 éves korában megtapasztalta az üldözöttek sorsát. Könnyes szemmel köszönte meg minden emlékezőnek a részvételt.

Bár jeleneg kihalófélben vagyunk szerte a Felvidéken, mi kitartóak továbbra se felejtsük Hunyadi János szavait:

„Isten félelme, s a hazaszeretet az egyedüli örökség”

Címkék: Beneš-dekrétumok, Csata, deportálás, kitelepítés