Antal Piroska azon csatai deportált polgárok egyike, aki csecsemőként élte át a felvidéki magyarság máig feldolgozhatatlan fájdalmát. Piroska néni annyi eltelt év után még most is könnyes szemmel emlékezik vissza az emberi ésszel felfoghatatlan traumákra. Terror, kegyetlenség, embertelenség a mindennapok története iszonyatos emlékekké változott az elmúlt hetvennégy évben. A Beneš-dekrétumok könyörtelen eseményeit egy melankolikus hangulatú beszélgetéssel idézzük fel.

Antal Piroska a Csatai tájházban a kitelepítettek névsorát lapozva.

Gyermekkor meghatározó tényezője életünknek. Mutassa be kérem élete első történéseit.

Szegény, nehéz sorsú édesapám 1945-ben tért haza besszarábiai szovjet tábor foglyaként olyan csontsoványan, olyannyira meggyötörten, hogy édesanyám találkozásukkor megkérdezte, kit keres házunknál. Ekkor még nem sejtették, hogy bizony túl korai a viszontlátás öröme. Szüleim nagy boldogságára 1946 november 6-án makkegészségesen láttam meg a napvilágot.

A jókedv azonban nagyon hamar szertefoszlott, ugyanis néhány nap elteltével komisszárok, politikai biztosok kopogtattak ablakunk alatt, akiket a belügyminisztérium besztercebányai kirendeltsége nevezett ki községünkbe. Ők hajszoltak bennünket a vonatállomásra, ahol már várt a „hovädo“ feliratú marhavagon, amely a kitelepített magyar családokat szállította az idegen földre. Így hát szüleim és egyetlen bátyám minden vagyonunkat hátrahagyva, 40 kilós csomaggal a kézben, és velem a karjukban kilátástalanul ballagtak a fűtetlen szerelvények irányába.

Valami iszonyatos, borzalmas körülmények közt utaztunk mindenféle higiéniai eszközök hiányában, összezsúfolva, átfagyva és a félelemtől vacogva vittek minket csehek közé, mint bárányt farkasok közé.

Korabeli szlovák propaganda.

Csehországi megérkezésünkkor a vonat elé sorakoztattak és az ottani parasztgazdák szégyenszemre úgy válogattak közülünk, mint mi az üzletekben felkínált  termékek közül. Állatokként kezeltek bennünket, egytől egyig mind csak a rabszolgamunkást látta bennünk. A mi családunk senkinek nem kellett, hiszen csecsemőként teher voltam mindenki számára. Ez okból kifolyólag három hétig éltünk a holtvágányon, ahol szüleim csodával határos módon életben tudtak tartani a kegyetlen hideg időjárási tényezők ellenére.

A marhavagon sarkában lévő kályhát édesapám és testvérem nem engedték kialudni, mindenféle összegyűjtött tüzelőanyagot égettek, és szülőanyám a kályha fölé tartva nem hagyott eltávozni az élők sorából. Három hét eltelte után a „hovädo“ feliratú fűtetlen marhavagon tovább indult Kerharticébe, ahol szerencsénkre az egyik gazda befogadott, méghozzá az állatok mellé a hátsó istálló egyikébe kaptuk a szállásunkat.

Hónapokig éltünk csóványlevesen és korpán.

Mikor érkeztek vissza szeretett otthonukba?

A gazda akinek a tulajdonát képeztük nagyon nem szívesen engedett el bennünket, mivel elégedettek voltak fogvatartott szüleim munkájával. Az elvégzett munkáért cserébe kaptunk élelmet és később az istálló helyett egy hátsó szobát biztosítottak számunkra, amelyen még egy elüldözött csatai családdal közösködtünk. Négy éves koromban tértünk haza szülőfalumba, de sajnos nem a családi házunkba, hiszen az már új jövevényektől volt hangos, ugyanis tirpák családok lepték el szeretett otthonainkat, és e hely szokásait nem tisztelve rossz szemmel nézték visszatérésünket.

Szlovák propaganda magyar nyelven.

Nagynéném Garam-part közelségében lévő zsúpfedeles házikójában megosztott velünk egy szobát, amelyben az egész család szűkös körülmények közt próbált jobb sorsra jutni. Nénikém néhány éven belül férjhez ment a házat pedig örökségül kaptuk, mint a kemény munkával felépített otthonunkat a tirpák bevándorlók.

Édesapám Pozsonyban volt kénytelen munkát vállalni, így ritkán látogatott haza. Sajnos korán, pontosabban 58 éves korában vissza adta a lelkét a teremtőnek.

Ma csupán egyetlen érme őrzi emlékét, amely Szűz Máriát ábrázolja, amelyet az orosz fogságban mindvégig a nyelve alatt rejtegette, bár elmondása alapján nem volt olyan testrész ahol ne bújtatta volna.

Az idő alatt annyira megkopott, hogy nagy szívfájdalmamra a rekonstruálását senki nem vállalja el környékünkön. Testvérem a szomszéd faluban, Oroszkán kapott állást, ahol édesanyám is szezonmunkásként dolgozott azokkal a személyekkel, akiknek köszönhető volt az  emberi jogaink megfosztása is. Tudniillik, az oroszkai cukorgyár már 1893-tól üzemelt. Ennek köszönhetően sok szlovák leköltözött környékünkre a jobb élet reményében. A befogadást később ekképpen hálálták meg, hogy járták az utcákat és kijelölték melyik házra lesz szükségük, és melyik magyar családok lesznek likvidálva szülőhazájukból. Nem véletlenül találták ki őseink a következő közmondást “Adj a tótnak szállást, kiver a házadból”.

Viszont a legelszomorítóbb az egészben, hogy a komisszárok között reszlovakizált magyar hazaáruló besúgók is tevékenykedtek, akiknek névsorát napjainkig őrzöm.

A bizonyos komisszárok névsora.

A Csemadokot 1949. március 5-én alapították Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete néven (innen ered a Csemadok mozaikszó). Felvidéken mindig is jellemző volt, hogy a magyarok ragaszkodtak kultúrájukhoz, szokásaikhoz, szülőföldjükhöz, ezért különböző szervezeteket hoztak létre. Ha jól tudom ma Ön a helyi alapszervezet elnöke.

Őseim iránti tiszteletből, és a saját magam  lelkiismeretének nyugtatásáért már hosszú évek óta igyekszem becsületesen betölteni ezt a tisztséget. Tevékenységeinket megemlítve visszatérnék egészen a 2007-es évig, amikor is a templom előtti zöld gyepen a deportált személyek emlékére állíttattunk emléktáblát.

Hosszú út vezetett az ünnepségig?

Csatáról összesen 383 személyt deportáltak szerte Csehországba, de akadtak azonban, akiket véglegesen Magyarországra telepítettek lakosságcsere címszó alatt. Ily módon családokat szakítottak szét, embereket fosztottak meg otthonaiktól, vagyonuktól, mindezt pedig azért, hogy eleget tegyenek a Beneš- és a Husák-féle eszméknek, egy egységes, homogén csehszlovák nemzetállam létrehozását célozva. Községünkben megtalálható volt az I., illetve II. világháborúban elesett hősök tiszteletét hirdető emléktábla, csak éppen a kitelepítést kezelték tabutémaként, amelyről még beszélni sem volt szerencsés, ugyanis a történelmi múlt felelevenítése nem nyerte el a tirpák polgártársaink tetszését, és a polgármesteri hivatalban dolgozó egyéneknek sem voltam a szíve csücske. (Mondván: miért kell feleslegesen a konfliktust szítani a szlovákság és a magyarság közt, ez okból kifolyólag nem szívesen támogatták az emléktábla megvalósítását).

Ez volt az egyik vers, mely az ünnepségen elhangzott.

Az emlékmű azonban mai napig áll .

Meglátogattam községünkben élő idősebb testvéreinket, hogy meséljenek az átélt traumákról és emlékezzenek vissza mikor,  kit, hova hurcoltak el. Elsődleges célként elérhetőséget próbáltam szerezni.  Néhány helyen sikerrel jártam, és tovább folytattam a felkeresést időt és energiát nem sajnálva az összes kitelepített személy lakóhelyét, vagy azok leszármazottjait megszólítottam. Két és fél évig leveleztem, telefonáltam különféle önkormányzatokkal, magánszemélyekkel, társaságokkal. Mezőberénytől kezdve Csabacsűdig át egészen Kosdig mindenhonnan érkeztek pozitív visszajelzések. Mindenkit nagyon szépen arra kértem, ha tud, tájékoztassa a többi kitelepített sorstársunkat is, vagy adja meg nekem elérhetőségeiket.

Az egyik visszajelzés.

2007-ben a Csemadok segítségével, és nem utolsó sorban annak a néhány csatai magyar összetartó közösségnek köszönhetően sikerült az emléktábla felavatását 280 visszatért személy körében ünnepi műsorral megünnepelni.

Hogyan zajlott az ünnepség?

Egyszerűen nem tudom szavakkal leírni azt a napot, ezt csupán érezni lehet. Még most sem tudom szavakba önteni az érzéseim volt bánat, öröm, ölelés, sírás, de mindez újra otthon, újra a szülőfaluban, újfent Csatán.

Volt olyan száműzött, aki azóta először tért vissza szülőfalujába, hát mondanom sem kell, milyen reakciókat váltott ez ki az idős, szerencsétlen bácsikában, de akadt olyan leszármazott, akit a történelem viharai egészen Texas államba sodortak, és onnan repült haza az ünnepségre.

Konkrétan a ceremónián 280 személyt láttunk vendégül. Az ünnepi műsor keretén belül beszédet mondott többek közt Tajnay Mária brüsszeli magyar MVSZ- képviselő. A vendéglátást követően órák hosszúságát nosztalgiáztak az idősebb generáció tagjai.

Időigényes munkával kiharcolva, és a csatai magyar testvéreimnek köszönhetően azóta is  minden évben méltó módon tudunk megemlékezni a kitelepített családok sokaságáról.


forrás: Első Kézből

Címkék: , ,

Hozzászólok
Olvasta már?
2021.09.15.

Egy zselízi magyar kissrác hódította meg a csehszlovák tehetségkutató TV-műsort

Kép: JOJ Videó Szimpatikus jelenet játszódott le a JOJ TV-csatornán futó Česko Slovensko má talent (CsehSzlovákia tehetségei) szombati…

2021.09.16.

A Sacher-gasztrokultúráról tartottak műhelymunkát Zselízen

A Gasztrokulturális örökségi helyszínek az NSKI és SACHER PT célterületein elnevezésű Interreg projekt részeként került sor arra a…

2021.09.14.

Potápi Árpád János adta át a zselízi Magyar Ház történelmi pincéjét

(Fotó: Botta Anikó) Ünnepélyes keretek között került átadásra a zselízi Magyar Ház történelmi, Sacher-pincéje 2021. szeptember 10-én. A…

2021.09.17.

Ilyen volt a XXXIX. Honti Kulturális Napok (képgaléria)

A múlt héten rendezték meg a XXXIX. Honti Kulturális Napokat Ipolyságon. A szlovák kormány és a Közegészségügyi Hivatal…

Iratkozzon fel hírlevelünkreés küldjük az aktuális REflex lapszámot.

Iratkozzon fel hírlevelünkre

Kérem várjon...

Köszönjük a feliratkozást!

Ipolyság Szlovákia
Legolvasottabb