Az üvegdrótozás utolsó Ipoly menti mohikánja

Emlékszünk-e, milyen jólesett a papa borát, vagy kisüstijét felhörpinteni a helyi JRD (TSZ) által kiadott jó vastag falú boros/stampedlis pohárból, amibe az üdítő nedűt egy „buzsírkás-drótos” fonatú flaskából öntöttük? Hát, még ha ezeken egy-egy népi motívumot, vagy a magyar címert is felfedezni véltünk. Ugye máshogy ízlett, mint steril palackból, száras pohárba, eltartott kisujjal?

Egy-egy ilyen üveg láttán sokan bele se gondoltunk, milyen értékkel is van dolgunk, s annak készítője hány munkaórát bíbelődött a művel. Mára viszont egyre ritkábban találkozunk ilyesmivel és már valódi kuriózumnak számít. Az Ipoly és Garam mentén, de megkockáztatható, hogy szélesebb körben sem igen tudni másról, mint az ipolypásztói Németh Lászlóról, hogy foglalkozna ezzel a régi, népi mesterséggel.

Az Ipoly mentén a seprű- és kosárkötésnek volt igazán nagy hagyománya. Németh László saját elmondása szerint az ipolybéli Baka Zoli bácsitól tanulta meg a fűzfavesszőből kötött kosarak készítését, de figyelemmel kísérte a szintén helyi cirokseprű-készítő mesternek, Sipos András bácsinak a tevékenységét is. „Nem sokkal halála előtt sikerült felvételeket készítenünk az általa végzett munkafolyamatokról. Örült, hogy ilyen módon is át tudta adni a tudását. Rendkívül megható volt, amikor nekem ajándékozta a felszerelését” – nyilatkozta a Múzsa.sk-nak korábban Németh László.

„Villanyszerelő révén volt némi közöm a drótokhoz, így adódott az alapkapcsolat ezzel a műfajjal. 17 évesen az Ipolyszakállos–Zselíz közötti vonaton odaültem egy palackokat fonó ember mellé, aki megmutatta a palackfonás alapjait. Meglehetősen sok gyakorlás, türelem és a technika fejlesztése kellett hozzá, hogy belejöjjek, de aztán magával ragadott a dolog. Felkerestem az öreg szakikat, akik átadták tudásukat, tapasztalatukat. Próbáltam ellesni az ipolyszakállosi Ozsvald Sándor bácsinak a ritkaságszámba menő technikáját is, aki akár neveket és különböző képeket is bele tudott kreálni az üveg drótfonatba” 

– magyarázta Németh László.

Készít kosarakat, tálakat, fogasokat, gyűrűket, nyakékeket, de virágokat, valamint állat- és növényfigurákat is. Húsvét táján pedig szívesen foglalkozik a tojásdrótozással, a korbácsfonással vagy éppen a fűzfasíp-készítéssel is.

Az üvegdrótozást eredetileg bányászok találták ki több mint 100 éve, amikor a robbantási technológia miatt rengeteg volt a robbantó zsinór. Ezt használták fel. Az elmondások szerint kedveseiknek készítették először ezeket az üvegeket.

Az igazsághoz tartozik, hogy a népművészet valójában nem is tekinti sajátjának, ugyanis abban nem használnak egyáltalán műanyagot. Egyes kézművesek pedig egyenesen úgy tekintenek rá, hogy sok népi mesterség éppen a műanyagok miatt veszett ki, ezért mondhatni haragszanak is ezekre az alternatív mesterségekre. 

„Nekem meggyőződésem, hogy ennek is megvan a maga varázsa, a maga művészete, így szerintem mindenképpen helye van a népi mesterségek között. Ráadásul rohamosan veszik ki, olyannyira, hogy rajtam kívül nem is tudok másról, aki Felvidéken vagy Magyarországon foglalkozna a témával. Nemrégiben egy magyarországi 70 éves úr jelentkezett, hogy szívesen megtanulná, illetve a fiaimnak igyekszem átadni a tudást” 

– tette hozzá.

Alapító tagja a 2015-ben létrehozott Ipolypásztói Kézművesek polgári társulásnak, ahol intézményes keretek közt igyekszik éltetni és továbbadni ezt a mesterséget. Ennek keretében más kézművesekkel együtt különböző időközönként tartanak csoportos foglalkozásokat egymásnak, vagy éppen érdeklődőknek, iskolásoknak.

Rámutat, hogy a piacra egyáltalán nem dolgozik, kizárólag magának, illetve ajándék gyanánt. 

„Minél több írás és motívum van az üvegre drótozva, annál több időbe telik az elkészítése. Mindenki a saját órabérére gondolva számolja ki, hogy mennyit érhet egy üveg, aminek a drótozásával 100-130 órát dolgoztam. És az anyagot még nem is számoltuk. Ennek inkább művészeti, eszmei értéke van” 

– ecsetelte a mester.

Mint mondja, két egyforma munka nincsen. Mindegyik egyedi. Minden munkát személyre szabottan, ajándékba készíti. Mindegyik darabra büszke. Ugyanis mindegyik munka másnak szól.

Pár alkalommal tartott kiállítást is a munkáiból, viszont nem szívesen teszi, ugyanis, a darabokat mivel ajándékba készíti, így kiállításhoz ezeket vissza kell kérni kölcsön. Mivel pedig mégiscsak üvegről van szó, így könnyen előfordulhat, hogy eltörik, ami kellemetlenséget okoz. Legutóbb éppen az ipolypásztói falunapon állította ki munkáit. 

„Van rá érdeklődés, de egy kiállításon a nézelődők szeretik kézbe is fogni a darabokat, és fennáll a veszélye, hogy leesik, összetörik véletlenül. Ezért nem nagyon tervezek kiállításokra járni. Törötten ugyanis azt már nem lehet újra csinálni, teljesen tönkremegy” 

– magyarázza.

Mint látható, gyakorlatilag Németh László a műfaj ’’utolsó mohikánja’’, amit nagyon fájlal, hiszen nem lenne jó, ha kihalna ez a mesterség. Fontos lenne, ha valamilyen úton-módon fennmaradna ez is, hiszen mégiscsak a kultúránk részévé vált. 

„Örülnék, ha a népművészet felkarolná, nem utasítaná el. Lehet például újrahasznosításnak is tekinteni, hiszen hulladék anyagból is lehet dolgozni. A szerszámok egy cipős dobozban elférnek. Nem igényel különösen nagy technikát, gyakorlatilag a keresztszemes hímzés mintáin alapul. Csak szabadidő és elkötelezettség kell hozzá. Feliratokat. főleg színeseket ráadásul nem is lehet vesszőből sem üvegre, sem kosárra készíteni, ugyanis sokkal nagyobb felületet igényelne” 

– zárta gondolatait.

(Csonka Ákos/Felvidék.ma)