Ma van a magyar kultúra napja

Szívhez szóló és égbe kiáltó fohász, egy nép közös könyörgése: Isten, áldd meg a magyart… A Himnusz, Kölcsey Ferenc költeménye 201 évvel ezelőtt készült el, azóta dobogtatja meg népünk minden gyermekének szívét, melengeti lelkét, soraival pedig egy emberként kérjük a Teremtőt, hogy áldja meg a magyart.

Hosszú út vezetett odáig, hogy hazánk 2012. január 1-jén életbe lépő alaptörvénye e szavakkal kezdődjön: 

„Isten, áldd meg a magyart!”

Január 22-e azért lett a magyar kultúra napja, mert Kölcsey Ferenc 201 évvel ezelőtt, 1823-ban Szatmárcsekén ezen a napon fejezte be a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című ódájának megírását, melyet az ország azt követően ismert meg, hogy a korszak pesti irodalmi életét meghatározó Kisfaludy Károly 1829-ben az általa szerkesztett Auróra című szépirodalmi közlönyben lehozta.

Annak ellenére, hogy Kölcsey versét az első pillanattól kezdve szívükbe zárták a magyar emberek, Erkel Ferenc pedig 1844-ben gyönyörű muzsikába ágyazta, mégsem lett egyből nemzeti imánk. Már csak azért sem, mert valami hasonló már létezett akkor tájt. Ma inkább néphimnusznak mondanánk, sem mint nemzeti himnusznak, mindenesetre tény, hogy ezt a szerepet a 16. századtól kezdve a katolikusok körében a Boldogasszony Anyánk című egyházi ének töltötte be, mely így kezdődik:

„Boldogasszony anyánk, égi nagy pátrónánk! // Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: // Magyarországról, édes hazánkról, // Ne feledkezzél meg szegény magyarokról!”

Amit Kölcsey magyar szívvel írt, Erkel Ferenc magyar lélekkel ágyazott muzsikába, e kettő szintézisét pedig a nagyközönség 1844. július 2-án a pesti Nemzeti Színházban ismerhetett meg. Ettől a pillanattól kezdve

a magyarok nemzeti himnusza lett, még akkor is, ha csak a szívben válhatott azzá, hiszen a hivatalos, állami álláspont továbbra is ragaszkodott a Gott erhalte-hoz.

Igaz, a kiegyezéshez vezető tárgyalások alkalmából Ferenc József 1865. december 14-én nem a Gott erhalte, hanem a Himnusz hangjaira vonult be a budapesti parlamentbe, hogy megnyissa az országgyűlést, de részéről ez csak gesztus volt.

Amikor 1896-ban Athénban, az első újkori olimpiai játékokon Hajós Alfréd megszerezte az első magyar olimpiai bajnoki címet, az éremátadó ceremónián először a császári himnuszt kezdték el játszani. A magyar küldöttség tagjai azonnal leintették a zenekart és kérték, hogy Kölcsey versét és Erkel zenéjét játsszák le a magyar bajnok tiszteletére. Ez egyébként azóta sem változott, így

a világ azóta 184-szer hallgathatta meg, ahogy az olimpiákon sportolóinknak eljátsszák a Himnuszt.

A Himnusz tehát a Monarchia idején a nemzeti ellenállás és a szabadságvágy jelképe lett. Jól példázza mindezt, hogy amikor 1903 márciusában Ferenc József Pécsre látogatott, s a zenekar a protokollnak megfelelően rázendített a Gott erhalte-ra, a közönség teli torokból kezdte a Himnuszt énekelni, hangjuk pedig elnyomta a császári himnuszt játszó katonazenekart.

Hivatalos állami rendezvényen első alkalommal az utolsó magyar király, IV. Károly koronázásakor csendült fel a Himnusz, aki erre a dallamra vonult be a Mátyás-templomba.

Kölcsey Ferenc 201 évvel ezelőtt a mai napon fejezte be a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című ódáját. Lánglelkű verse a mögöttünk hagyott zivataros századokat is túlélte, még akkor is, ha Erkel muzsikájával hivatalos nemzeti himnuszunkká csak 1989-ben vált azzal, hogy a Magyar Alkotmány 75. §-a kimondta: „A Magyar Köztársaság himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével.”

hiardo.hu