Havilapunk szeptemberi számában részleteket közöltünk egy páratlan személlyel, Dulai Ferenc nyugdíjas tanárral készült beszélgetésből. Az interjú teljes szövegét folytatásokban olvashatják hírportálunkon. Íme a hetedik rész!
Á. G.: Bizonyára a főiskolán is rengeteg élménnyel gazdagodtál.
1965 szeptemberének utolsó napjain Nyitrára kellett mennünk, takarítani és berendezni új lakhelyünket, a volt kerületi hivatal irodaházaiban. Megkaptuk szobáinkat az internátuson. Két három emeletes ágy volt egy-egy szobán. A magyar tagozat testnevelés szakos fiúi egy szobában voltunk, Gyürky Béla Ipolyszakállosról, Bodonyi András Ipolyságról, Horváth Ferenc és Rajkovics Gábor Nagymegyerről, no meg én. A csoporthoz tartozott még két leány, Benő Jutka Rimaszombatból és Lojda Rozália Hontfüzesgyarmatról. Mi ahányan kezdtünk, ugyanannyian fejeztük is be államvizsgával a tanulmányainkat a magyar tagozat 1-5/testnevelés szakán. A szlovák részlegen elsőben voltak 113-an, sikeresen a két tagozaton mindössze harmincan végeztünk.
Nyitrára úgy utaztunk, hogy Léváig vonattal, onnan pedig autóbusszal Verebélyen keresztül. Hetente mentünk vasárnap délután, vagy ha az órarendünk megengedte, hétfőn a délelőtti órákban. Haza pénteken jöttünk, mivel ekkor már ötnapos volt a munkahét.
A negyedik osztályban a két utolsó szemeszterben már dörzsölt véndiákoknak számítottunk, lazább volt a fegyelem, néha elvicceltünk egy órát, vagy kettőt is. Diákjeggyel aránylag olcsón megúsztuk a költségeket, sőt én akkor már a felnőtt csapatban fociztam otthon, így a klub térítette az útiköltségemet. Az autóbuszon legtöbbször Boďa Öcsivel utaztam együtt. Ő is zselízi volt, már az ifjúsági csapatban is együtt fociztunk, ő kapus volt, én meg hátvéd, vagy fedezet. Foci után sokszor hallgattuk náluk magnóról Zorántól a Mi fáj, gyere mesélj slágert. Szintén Nyitrára járt iskolába, de ő a mezőgazdasági egyetemre.
Amennyiben kalóriapénzt kaptunk a sportklubtól, vagy jutalmat az elért eredményért, be-betértünk a végállomástól nem messze lévő magyar restibe, ahol ettünk egy jó fatányérost. Szűkösebb időkben esetleg egy káposztalevest, kiflivel. Magunkkal persze otthonról leggyakrabban hoztunk elemózsiát, de hát a testnevelés szakosok mindig éhesek voltak. A hét második felében előfordult nem is egyszer, hogy végigkujtorogtuk az ismerősöket a kollégiumban egy kevés zsírt kunyerálva, vagy legalább száraz kenyeret, mert ha azt a rezsón zsírban megsütöttük, mennyei lakomának számított nekünk.
Azt, hogy jószívűek voltak a társaink velünk szemben, azzal viszonoztuk, hogy a mi szobánkon sűrűn lehetett egy jót mulatni. Bodonyi András, akit mindnyájan csak Edének szólítottunk, roppant ügyesen tudta forgatni a szárazfát. Olykor-olykor úgy muzsikált, hogy zengett az internárus, így a hegedű hangjára csődület sereglett be hozzánk, vagy ha már be sem fértünk a szobába, akkor még a folyosón is énekelt néhány sorstársunk. Ha olyan kedvünk volt, valamelyikünk elkiáltotta magát: Ede asztalra! Ő persze rögvest fel is ugrott és húzta a Monti csárdást. Mi meg ordítottunk vele. A mulatás legvégén mindig elénekeltük legszentebb nemzeti imánkat, a Himnuszt.
Annyiból könnyebb volt valamicskét a dolgom Nyitrán, hogy fölöttem eggyel tanult Szilva Jóska, aki szintén Zselízre járt gimnáziumba. Természetesen ismert és pártfogásába vett. Sőt … Az iskola magyar tagozata rendszeresen kiadott egy kézi tekerős géppel sokszorosított újságot Fórum címmel. Szilva Jóska és Janiga Jóska illusztrálták, többen írtak cikket bele, irodalmi próbálkozásokat, kisebb novellákat, elbeszélést, mint például Megyeri Andrea, Bereck Jóska, vagy mint Batta György verseket. Annyira belemerültem a munkába, hogy én is szerkesztőségi tag lettem és írásaim jelentek meg a kiadványokban. Csoporttársaim el is neveztek „fórumnak”. Batta Gyuri és Bereck Jóska a felvidéki irodalom ismert alakjai lettek. Ha nagyon szűkében voltunk az anyagiaknak, Nyitrán is előfordult, hogy a vasútra mentünk dolgozni, szenet lapátolni, vagy zsákokat kirakni a vagonokból.
Az első szemeszter matematikája a szöveges feladatok megoldásának módszere volt László Béla tanár úr irányításával. Az órákat úgy ötvenen látogattuk, köztük az ipolyszakállosi Gáspár Rudi. Hamar bebizonyosodott, hogy mi ketten alighanem jobban tudjuk a matekot, mint a többiek. Történt ugyanis, hogy a megoldásaink egyeztek és jók is voltak. Rövidesen jöttek is csőstől a többiek, hogy segítsünk már nekik, vagy egyenesen hagyjuk nekik lemásolni a mi munkánkat. A szemeszter végén vizsga volt belőle. Eleinte nem csináltam abból problémát, hogy a vizsga végén László tanár úr bejegyzés nélkül visszaadta az indexemet azzal a megjegyzéssel, hogy jöjjek újra két, vagy három nap múlva. Mikor ez már hatodszor és hetedszer is így ment, hazajövetelem után a sarokba hajítottam az aktatáskám, hogy többet nem megyek Nyitrára. Apám csak azt mondta higgadtan: „Nem én küldtelek oda. Ha te ezt választottad magadnak, csináld is végig!”
Nyolcadik alkalommal pedig kaptam egy egyest. Belenéztem az indexembe, s bizonyosan furcsa képet vághattam, mert a tanár úr megjegyezte: „Csodálkozik, Dulai? Láttam én, hogy ki tudja a matematikát és azt is észrevettem, hogy a legtöbbnek úgy segít, hogy magyaráz, vagy csak hagyja, hogy lemásolják a magáét”. És ebben benne volt minden elismerése. Mi lett volna, ha a harmadik, vagy negyedik próbálkozás után föladom az egészet? Hivatalosan csak két javítóvizsgára volt jogom, esetleg egy dékáni külön engedélyes lehetőségre.
Amikor negyedikesek lettünk, képzőművészeten új előadót kaptunk Besztercebányáról. Szlovák nyelven tartotta az előadásait, de érezni lehetett a kiejtésén, hogy nem született szlovák. A szünetben szándékosan úgy álltunk a folyosón, hogy amikor jön vissza, hallja meg, hogy mi magyarul beszélünk egymással. Úgy is történt, s ahogy elhaladt mellettünk odafordult hozzánk: “Maguk magyarok?- kérdezte halkan, s odaállt közénk. Szó szót követett és megegyeztünk, hogy a következő szünetben bővebben elbeszélgetünk. Persze a szünet hamar elszállt, így egy kötetlen, hosszabb találkozót beszéltünk meg vele. A kérdés csak az volt, hogy hol valósuljon meg az. Kitaláltuk, hogy hétfőn elbuszozunk Nyitragerencsérre, az ottani kocsmába, mivel az magyar falu.
Arról azonban megfeledkeztünk, hogy hétfőn a kocsmák zárva vannak. Körbejártuk az épületet, s észrevettük, hogy valaki odabent mozgolódik. Kis ideig várakoztunk, majd szerencsénk lett, mert a kocsmáros kijött az autójához. Elmondtuk neki, kik vagyunk, honnan jöttünk és mi a szándékunk. Először szabadkozott, de végül azt megengedte, hogy a kinti asztalokhoz leüljünk és együnk valamit a magunk hozta vasárnapiból. Ede természetesen hozta a hegedűjét, s beszélgetés közben nótázgatni kezdtünk. Hallották ezt a helybeliek és mindig több bámészkodó vett körül minket. Még a kocsmárosnak is tetszett a dolog és végzéskor megkérdeztük tőle, hogy jövő hétfőn is jöhetünk, mert nekünk más napon nem felel meg az ilyen összejövetel. Nem mondott nemet. A következő alkalommal már merészebbek voltunk. Suttyomban bort is rendeltünk az asztalra, hangosabbak is lettünk. Több lett a bámészkodó is. Sőt, néhány falubeli a nótázásba is bekapcsolódott. Legközelebb már kis csoport várt ránk. Elértük azt, hogy majd fél falu mulatott néha a kocsma körül.
Zene… Énekelni mindig szerettem. Borozgatások alkalmával szoktam is mondani, hogy minden magyar szóra van egy magyar nóta. Sose voltam nótafa, de azért nem kellett társaságban szégyenkeznem, hogy csak ülök, mint a kuka. A főiskolán, még vizsgám is volt zenei nevelésből, elméleti és gyakorlati részből is. Zsakay tanárnőnél úgy vizsgáztam, hogy imitáltam a vonóval a muzsikálást. Ede meg húzta mögöttem.
Ezen a nyáron ismertem meg Sebo Líviát. Én készültem az atlétikai vizsgákra, hát sokat lejártam Zselízen a Garam mellé gerelyt hajítani, diszkoszt vetni, súlyt lökni. Lívia a barátnőjével napozni, meg fürödni járt oda. Beszédbe elegyedtünk és mi lett belőle? Egy későbbi házasság.
Az államvizsgám utánig tartottam a kapcsolatot régi ismerősömmel, Cirok doktorra. Mikor arról beszélgettünk, hogyan képzelem el a jövőmet, győzködött, hogy maradjak Nyitrán, munkahelyem biztos lesz. Elmondtam neki, hogy nyáron nősülök és egy rehabilitációs nővér lesz a nejem. Még jobban rá akart beszélni Nyitrára, Lívia mehetett volna hozzá dolgozni. Ám Zselízen Sykora doktor, aki egyben a sportegyesület elnöke is volt, elintézte, hogy Lívia a zselízi kórház rehabilitációs osztályának főnővére legyen. Nekem pedig az volt a célom, hogy Zselízre kerüljek, mert olyan nagy iskolában nem volt testnevelő tanár.
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok