Catalina Bianchi: Zafírkönny I. rész – 3. fejezet

3.

48 márciusának elején nyugtalanító hírek érkeztek Európa minden részéről, forrongtak a nemzetek mindenfelé. Pest és Buda is olyan volt, akár egy méhkas. Mária arra gondolt, amit Sándor mondott a látogatása alkalmával: nagy változások vannak készülőben. Annyira szeretett volna mindennek a részese vagy legalább szemlélője lenni! De reményei szertefoszlottak, mikor édesapja egy szűkszavú levélben visszaparancsolta őket a vidéki birtokra. Sajnálta, hogy ott kell hagyja a várost, de reménykedett, hogy majd láthatja Koroknayt. Ez alatt a bő fél év alatt egyetlen szóval sem emlegette egyikőjük sem, látszólag azt a napot kitörölték az emlékezetükből. Magdolna asszony is csalódott volt, szerette volna, ha a húsvét utáni vigadalmak és bálok még Budán érik őket, mert a barátnője megígérte, segít megfelelő férjet keríteni Mária számára. Tudta, otthon ez esélytelen, ha csak egy helyi özvegyembernek eszébe nem jut Thúry báró hajadon lánya. Ha másért nem, a hozományáért… De nem volt mit tenni, a férje levele parancsként hangzott. Féltette családja nőtagjait a bizonytalan eseményektől. 

Mária nagyon megörült, mikor a kúria elé gördülve meglátta  Zsuzsikát, aki a hintó elé futott. Nagyon hiányzott neki a cserfes cselédlány. 
– Kisasszonyka, de jó, hogy haza tetszettek jönni! Olyan kihalt, szomorú és unalmas volt itt maguk nélkül!
– Zsuzsika, hogy te mennyire megszépültél! Te vagy a kisasszony. Én már lassan vénlánynak számítok ebben a házban! – humorizált Mária, s tudta, nem jár messze az igazságtól. A maga 23 évével már nem tartozott a harmatos virágszálak közé.

Zsigmond báró láthatóan örült felesége és lánya hazaérkezésének, a következő néhány nap jó hangulatban telt, Mária talán sosem élt meg kellemesebb családi együttléteket. Fellélegzett, hogy Fräuleine Bettina valóban eltűnt a házból, igazán nem volt szüksége nevelőnőre. Nagyon kíváncsi volt arra, hogy vajon Koroknay Sándor járt-e erre, érdeklődött-e felőle, míg nem volt idehaza. De nem merte az édesapját megkérdezni, azonnal rájönne, hogy még mindig gondol rá. Sokat gondol rá. Esti fésülködéskor Zsuzsika szemébe nézett a tükörben.

– Mondd csak, Zsuzsika, a fiatal Koroknay báró járt-e nálunk, míg mi utazgattunk anyuskával?
Zsuzsika huncutul elmosolyodott.
– Jaj, kisasszonyka, hogy az milyen fess úr! Háromszor is járt itt látogatóban, de sosem maradt tovább 10 percnél. Mondta is a Pista, aki mindig bevezette, hogy ritka ridegen bánt vele a báró úr. Nyájasabb szokott lenni a környékbeli urakkal. 

Mária elkomorodott. Apuska nem fogja megengedni, hogy Sándor meglátogassa. S ki tudja, lehet, Sándort már azóta régen nem érdekli. Minden ujjára juthat 10 lány, hiszen dúsgazdag és jóképű. Egyetlen hibája lehet a környék nemesei szemében: a túlzott hazafiassága. De nem mindenki édesapja olyan maradi és szűk látókörű, mint az övé. Biztosan van legalább húsz hely, ahol szívesen fogadják kérőként. És szép lányból nincs hiány a megyében. Akadnak, szebbek, jobbak és főleg fiatalabbak nála. 

Néhány napon belül minden visszatért a régi kerékvágásba, anyuska belevetette magát a háztartás dolgaiba, hiszen sokáig voltak távol. Mária pedig unatkozott. Apuska szerencsére elfeledkezett arról, hogy annak idején megtiltotta a regényolvasást, hát szinte minden idejét olvasással, sétával és lovaglással töltötte. Anyuska néha próbálta bevonni a háztartásvezetés dolgaiba, nem nagy sikerrel. Vágyott arra, hogy majd egyszer saját háza, családja legyen, de azt is tudta, akkor a világ legtermészetesebb dolgaként gondoskodik majd a mindennapi teendőkről. Nem értette, miért csinálnak ebből akkora tudományt. 

Teltek-múltak a napok, hiába volt március, a tavasz valahogy késett, hűvös, esős napok peregtek egymás után. Aztán egy pénteki napon Pista hajdú 14 éves fia, Miska lélekszakadva, egy hatalmas papírlapot lobogtatva rohant be a kúria udvarára.
– Megszületett a magyar szabadság! Megalakult az első magyar kormány. Talpra magyar, hí a haza…

A ház népe köréje sereglett, Mária szoknyáját felfogva sietett a cselédek közé.
– Miről beszélsz, Miska, mi történt? Mi az a kezedben?
Miska alázatosan levette a sapkáját, csak ömlött belőle a szó.
– Hát én nem tudom, mi ez, amit a Koroknay fiatalúr a kezembe nyomott, de az biztos, hogy nem vagyunk többé rabok. Ezt ő mondta nekem. Pestről érkezett haza, azt mondta, világrengető dolgok történtek arrafelé. Hogy most már minden másképpen lesz, nem csak ott, errefelé is. Mert törvények vonatkoznak majd mindenkire, az uraságokra is. Azt is mondta, hogy hamarosan megyegyűlést hívnak majd össze. És ő fog szónokolni arról, ami Pesten és Bécsben történt. Ő a szabadság hírnöke nálunk, győzött a forradalom egy csepp vér nélkül…

Mária elvette a fiútól a hatalmas papírlapot. Egek, ezt a verset Petőfi írta. A címe Nemzeti dal. Maga sem tudta miért, hangosan olvasni kezdte, a ház népe szájtátva hallgatta, s a negyedik versszaknál már vele együtt ismételték: “Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk”.  Csillogó szemmel nézett körbe, közben a szíve hevesen dobogott. Sándor visszatért, itt van a közelében.

 Még végére sem ért a gondolatnak, amikor egy óriási kéz nyúlt előre, kikapta a kezéből a lapot, és apró darabokra szaggatta.
– Majd adok én nektek verselni dologidőben. Mária, te azonnal menj be a házba! Hol láttok itt rabokat? A jobbágyaim vagytok valamennyien. – dörögte fenyegető hangon Zsigmond báró. Így volt ez, mióta világ a világ. A földesúrnak jobbágyai vannak. Én adok ételt a szátokba, én gondoskodom rólatok. Hát mi alól akartok ti szabadulni? Semmitek sincs. Éhen haltok, ha nem dolgoztok a földeimen és a házamban.

Miska bátortalanul megszólalt.
– Koroknay báró úr azt mondta, mától fizetséget ad minden embernek, aki a földjein dolgozik. 
Zsigmond báró egy hatalmas nyaklevest kevert le a megszeppent fiúnak.
– Már megint ez a Koroknay. Hát egy perc nyugtom se lehet tőle? Majd adok én nektek fizetséget, huszonötőt mindegyiktek talpára, aki ellenszegül. Dologra, éhenkórászok.

A cselédség sietős léptekkel indult a dolgára, nem mertek ellenszegülni a birtok urának. Mária a szalonba sietett édesapja haragja elől, s közben a fejében kavarogtak a gondolatok. Nem, ez most nem csak valami kis zűrzavar, ez forradalom. Magyar minisztérium alakult? Beszélnie kell Sándorral, ő mindent elmesél majd részletesen. 

A szalonban az édesanyja a kereveten ült halálsápadtan, a zsebkendőjével legyezgette magát. 

– Kislányom, mi lesz velünk? Felkoncolnak, lefejeznek, mint annak idején a királyt és szegény királynét Franciaországban. Végünk van. Hová menekülhetnénk? Külföldre kéne mennünk.
– Na de anyuska, most, amikor megszületett a magyar szabadság? Jó világ jön, higgye el. 
– Jó világ, ugyan már! – hangzott fel édesapja gunyoros megjegyzése a hátuk mögött – Semmi sem fog változni, néhány habókos fiatal nem fog évszázados törvényeken és hagyományokon változtatni. Magdolna, maga pedig ne beszéljen butaságokat. Még hogy lefejezés! Különben is, maga nem királyné! Ide figyelj, Mária, ha még egyszer meglátom, hogy a parasztjaim között mindenféle irományokat olvasgatsz nekik, vagy megtudom, hogy a pártjukra álltál… – fenyegetően felemelte az ujját.
– Nem, apuska, ne aggódjon. Most is csak azért olvastam, mert nem tudtam, mi az, és közülük senki sem tud olvasni.

Zsigmond báró elnevette magát.
– Na ez az, még olvasni sem tudnak, de forradalmat akarnak, szabadok lenni…ejhhhhh- legyintett egyet, és kiment a szobából.

Mária aludni sem tudott az izgalomtól, de mindent lepleznie kellett, mert a szülei nem lelkesedtek a forradalom iránt. Magdolna asszony néhány nap múlva ágynak dőlt az izgalmak miatt, rémálmok gyötörték, hogy a vesztőhelyre viszik, felment a láza, mindannyian aggódtak érte. Az édesapja elutazott a megyeszékhelyre a megyegyűlésre, s mikor visszatért, komorabb volt, mint előtte. Hozott néhány újságot is, de amint kiolvasta, a kandallóban elégette őket. Máriának fogalma sem volt, hogyan folytatódtak az események. Biztos volt benne, hogy a cselédség többet tud az országban zajló eseményekről, de nem mert kérdezősködni, nehogy az édesapja gyanút fogjon. Amilyen maradi, még beváltja az ígéretét, és kolostorba küldi. Sokat vívódott, hogyan is léphetne kapcsolatba Koroknay Sándorral. Nem keresheti fel őt, az kizárt. Sőt látogatóba se hívhatja. De muszáj beszélnie vele, hogy megtudja, hogyan is zajlott a forradalom. Biztos volt benne, hogy a férfi ott volt az események központjában. Talán levelet kéne írni neki. De ki az, aki anélkül viszi el Sándornak, hogy elárulja az édesapja előtt? És különben is, írhat egy hajadon lány levelet egy férfinak? Elhessegette a félelmeit: hiszen nem szerelmes levelet akar írni, csak az országban történtekről érdeklődni. Miska! Ő lesz a kis postás, ha vállalja. Eszes, talpraesett fiú, és még a kapott pofon után sem félt a bárótól. 

Míg az édesanyja aludt, sebtében papírra vetett néhány sort. Aztán eltépte és újra kezdte. És újra eltépte. Mikor végre elkészült a szerinte megfelelően tárgyilagos, érdeklődő rövid kis levélkével, körbenézett a házban. Az édesapját sehol sem találta. Most kell kihasználnia az alkalmat! 
– Zsuzsika, hívd ide nekem Miskát, szükségem van rá, beküldöm a faluba…

A fiú kalapját a kezében szorongatva megilletődötten állt meg a kisasszony szobájának ajtajában. Mária kedvesen rámosolygott.
– Hallod-e Miska, szeretnél-e nagyon fontos ügyben, a haza dolgában részt vállalni?

Miskának felcsillant a szeme.
– Hát hogyne szeretnék, kisasszonyka!
– Figyelj, itt ez a levél. Meg akarom tudni, mi történik az országban. Az apám, a  báró úr semmit nem árul el nekem. Átviszed ezt a levelet a Koroknay birtokra, csak és kizárólag a fiatal báró kezébe adhatod. Értetted? Megmondod neki, hogy holnap ugyanilyen időben elmész a válaszért. Bárki más kérdezi, a faluba küldtelek Horváthnéhoz, hogy megtudd, lesz-e eladó sonka húsvéthoz. Nézd csak, itt ez a borravaló a postásnak. Jól rejtsd el a levelet, senki sem találhatja meg nálad.

A fiú cinkos mosollyal zsebre vágta a pénzt, a levelet a kalapjába rejtette, aztán szó nélkül  elszaladt. Mária szíve nyugtalan volt. Mi lesz, ha az édesapja elkapja a fiút? Vagy a levelet egyenest az apjának viszi? Vagy a Koroknay apjának kezébe kerül? Csak akkor nyugodott meg, mikor látta, hogy az almafák közt megjelenik a félrecsapott kalapos alakja, vidáman fütyörészve közelített a házhoz. A lány lélekszakadva rohant le az udvarra, s magához intette.
– Nos, Miska, mit üzent Horváthné, lesz sonka húsvétra?
– Holnap ad választ, Mária kisaszzony, majd ilyentájt leszaladok a faluba megint, most nem ért rá. 

Mária elmosolyodott. Ügyes ez a fiú, úgy csavarja a szót, hogy jó legyen. Tehát Koroknay holnap egy levélben mindent leír. Alig várta már a választ! 

De csalódnia kellett. Sándor levele igen kurtára sikeredett. Azt írta, regényt lehetne írni a márciusi és az azóta történt eseményekről, amire sajnos nincs sem ideje, sem tehetsége, de szóban nagyon szívesen elmesél mindent, amit átélt. Tudja, hogy a házukban nem szívesen látják, nem akar alkalmatlankodni, de bárhol, ahol Mária megjelöli, szívesen találkozik vele. Természetesen úriember módjára fog viselkedni. 

A levelet azonnal apró fecnikre tépte, s elégette. Isten mentsen, hogy valaki kezébe kerüljön! Még félreértelmeznék! Bár ő maga sem volt benne biztos, hogy Koroknay miért akar találkozni vele. Talán az, hogy ő megszólította, méghozzá egy titkos levéllel, téves következtetésekre juttatta. Na jó, nagyon szeretné látni, de elsősorban a pesti események érdeklik. De hogyan beszélgethetnének kettesben? És hol? Bárki meglátná őket, máris hírbe hoznák. Nem mintha érdekelné őt. De anyuskát nem lehet felzaklatni. És azt el sem tudta képzelni, mit tenne vele apuska, ha a fülébe jutna, hogy egy férfival, méghozzá Koroknay Sándorral találkozott garde nélkül. 

A kíváncsisága azonban néhány nap múlva legyőzte a félelmeit. Miskán kívül beavatja Zsuzsikát is, ő fogja elkísérni. Amúgy is gyanús lenne, ha bárhová is egyedül indulna el. Közeleg virágvasárnap, majd azt mondja, zöld ágakat keresnek a körmenethez. És még hazudni sem fog, hazafelé vágnak barkát meg zsenge ágacskákat, s a templomhoz küldi majd. Ha véletlenül valaki mégis meglátná őket, majd azt mondják, véletlenül találkoztak a báróval. Hiszen az erdő és mező mindenkié, honnan tudhatná, ki jön majd szembe az ösvényen?

Az előző alkalomhoz hasonlóan megírta a bárónak, hogy jó idő esetén másnap háromkor várja az erdőben a Szarvas-kútnál. Hosszabb gondolkodás után azt is hozzátette, hogy a szolgálólányát is magával hozza. Miskát azzal az utasítással eresztette útnak, hogy most várja meg a választ. Ha a bárónak hátsó szándékai lettek volna, most biztosan kibúvót keres majd. Mikor Miska visszaérkezett, épp a szakácsnővel tárgyalta a másnapi menüt. Míg anyuska betegeskedett, át kellett vennie a szerepét. S nem is esett olyan nehezére. Szinte szuggerálta a fiút, nehogy elszólja magát Julcsa előtt, de Miska észnél volt, csak egy bólintással jelezte a báró válaszát. 

Másnap mintha egész nap tűkön ült volna, nem tudott magával mit kezdeni. Anyuska teljesen kizárta a külvilágot, az álom és félálom közt lebegett, minden nagyobb zajra sírni kezdett. Nem is értette, hogy a forradalom híre hogyan érinthette ilyen módon. Ebéd közben megköszörülte a torkát, és a legártatlanabb hangján megkérdezte:

– Apuska, megengedi, hogy délután Zsuzsikával kimenjünk az erdőszélre zöld ágakat keresni a virágvasárnapi körmenethez? Tudja, hogy mindig anyuska szokta küldeni a templomba…
– Nagyon örülök, Mária, hogy erre is odafigyelsz. Ez egy asszony dolga a háznál. Látom, hogy minden idődet anyuska mellett töltötted az utóbbi napokban, menjetek sétáljatok egyet. De nagyon vigyázzatok! Zűrzavaros a világ manapság. Ha idegent láttok, azonnal gyertek haza. Sőt jobb lesz, ha két hajdú veletek megy.
– Nem, nem, erre semmi szükség. Hiszen ez egy békés környék, nem igaz? Azóta…tudja, a Miska híre óta semmi sem történt errefelé. Úgy van minden, mint ezelőtt. Szeretnénk Zsuzsikával élvezni a tavaszt, kérem, apuska, semmi szükség a díszkíséretre. 

Mária maga is meglepődött, milyen játszi könnyedséggel alakoskodik. Résen kell majd lenniük, mert előfordulhat, hogy apuska titkon utánuk küld valakit, hogy távolból kövesse őket. Most nem vesztheti el a bizalmát. De a sors a segítségére sietett, az ebéd végeztével apuskához küldönc érkezett, hogy a főispán rendkívüli megyegyűlést hívott össze. Oda pedig Thúry báró nem érkezhet a hajdúi nélkül. 

Viszont az is lehet, Koroknay is a megyeszékhelyre siet majd. Lehet, nem jön el a találkára. Mindegy, ők Zsuzsikával kisétálnak az erdőszélre, a többit majd meglátják. Az ágakra úgyis szükség van, már megígérte. 

Zsuzsikával csak indulás előtt közölte, miért és hová is indulnak. A lány hűséges volt hozzá, talán egy kicsit csodálta is, úgy érezte, akár a pokolba is vele tartana. Az meg, hogy tartja a száját, csak természetes, hiszen ő maga is  pórul járna, ha kiderülne az igazság. Kevéssel három óra előtt magára vette köpenyét, Zsuzsika kiszaladt két erős késért a konyhába, és elindultak az erdő felé. Mária élvezte a mozgást a szabadban, az első igazi tavaszi napsugarak jólesően simogatták a bőrét. A szíve a torkában dobogott, maga sem tudta, miért. Vajon amiatt, hogy újra láthatja Koroknayt, vagy azért, hogy végre töviről hegyire megtudhatja, hogyan is zajlott a forradalom Pesten, s mit jelent az, hogy kivívtuk a szabadságot. 

A báró már várt rájuk az ösvény rejtekében, szemmel láthatóan tudatában volt annak, hogy ennek a találkozásnak titokban kell maradnia. Mária Zsuzsikához fordult.
– Zsuzsika, mi leülünk oda a Szarvas-kúthoz. Te maradj itt az ösvény elején, s azonnal figyelmeztess, ha valaki közeledne. 
– Ne féljen semmit, kisasszonyka, én addig lenyesem az ágakat a körmenethez. A fák között biztonságban vannak, a kökénybokrok eltakarják magukat. 

Mária igyekezett méltóságteljesnek látszani, biccentett a bárónak, aki a lováról leugorva kezet csókolt neki.

– Ne haragudjon, kisasszony, hogy ilyen titkos találkát kezdeményeztem, de az az igazság, azon kívül, hogy boldogan mesélem el a dicső napok eseményeit, ahogy az azóta történteket is, végtelenül boldoggá tesz, hogy láthatom. Azt hittem, a báró úr örökre távol tartja tőlem. Mert nem tévedek, ugye, miattam küldte olyan hosszú országjáró körútra. Mint Bánk bán…
– Bánk bán? – nézett rá értetlenül Mária.
– Ejnye, miféle honleány maga? Francia regényeket olvas, miközben nem ismeri a magyar nemzeti drámát? Március 15-én este díszelőadást tartottak a Nemzeti Színházban.
– És kölcsön tudja nekem adni a Bánk bánt,  báró úr? Restellem magam, hogy nem ismerem. 
– Boldogan, kisasszony. Legalább lesz módom még két alkalommal találkozni önnel: amikor átadom, s amikor ön visszaadja. Majd eldiskurálunk arról, mit gondol róla. 
– Valóban érdekli önt egy nő véleménye?
– Ön nem akármilyen nő, Mária. Az igazat megvallva, még külföldön sem találkoztam magához hasonlóval, pedig jártam művelt hölgyek irodalmi szalonjaiban. Csak belőlük hiányzik a magyar virtus.

Mária elmosolyodott. Virtus, ezt a szót használta ő is, amikor az első csárdásukra gondolt. Egy pillanatra ellenőrizte, megvan-e Zsuzsika, aztán türelmetlenül a férfi felé fordult.
– De most már valóban mindent tudni akarok azokról a napokról. A legapróbb részletekig mindent meséljen el nekem.

És Sándor beszélni kezdett, arca kipirult, széles gesztusokkal kísérte a részletes beszámolót, Mária néha egészen elfeledkezett arról, mit hall, lenyűgözte a férfi elbeszélésmódja. Megmutatta, hogy állt petőfi a Nemzeti Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt szavalva, hogyan szabadította ki a tömeg Táncsics Mihályt a fogságból, a zsebéből elővett egy szalagokból varrt kokárdát, melynek első darabját maga Szendrey Júlia készítette. A lány szivacsként itta magába a szavait, feje szinte szédült a sok névtől és eseménytől: Pilvax,  szabad sajtó, nemzetőrség, Kossuth, kormány, kinevezett miniszterek, Batthyányi Lajos, áprilisi törvények…És ő el van zárva erre az Isten háta mögötti helyre, a vármegye legeldugottabb részébe. Hatalmas tervekről beszélt neki Sándor, ha ez mind megvalósul…csodálatos élet vár a hazára. Persze addig még sok munka is…

– Sosem volt még ilyen odaadó hallgatóságom, kisasszony. Dupla öröm volt épp önnek elmesélni és újra átélni ezeket a napokat. 
– Nagyon bánom, hogy nem születtem férfinak. Így kénytelen vagyok itthonról, tétlenül figyelni az eseményeket. Apuska elzár előlünk minden hírt, az újságokat azonnal elégeti. 

A báró felnevetett, azzal a harsogó, jóízű nevetéssel, mellyel a bálban mindenki figyelmét felhívta kettejükre.
– Megmondom őszintén, hogy én igazán örülök annak, hogy nem férfi. Megígérem, hogy rendszeresen elmondom a legújabb híreket, élénk levelezésben állok a pesti barátaimmal, szinte naponta jönnek és mennek a levelek. Nekem most itt az a feladatom, hogy a megyében is elindulhassanak a változások.
– És akkor miért nincs most a megyegyűlésen?

Sándor összeráncolta a homlokát.
– Miféle megyegyűlésen?
– Ebédidőben érkezett egy küldönc, hogy a főispán összehívta a nemesurakat. Apuskám is sietve távozott. 
– Hm, úgy tűnik, a vármegye nagyságos urai ki akarnak valamiből hagyni. Igazából hízelgő, hogy ekkora fenyegetésnek számítok a szemükben… Nem beszélve arról, hogy így legalább találkozhattam önnel.

Mária elpirult. Nagyszerűen érezte magát a báróval, fogalma sem volt, mennyi idő telt el a sétájuk kezdetétől, de sejtette, hogy ideje indulniuk.

– Nagyon köszönöm, hogy megosztotta velem ezeket a csodálatos híreket. Most már értem, apuska miért aggódik annyira. 
– Én köszönöm ezt a kellemes sétát. Tudja, igazán elbűvölt engem a tavalyi megyebálon, s azt hiszem egy díszmagyar báli ruhában egyszerűen ellenállhatatlan lenne.
– Anyuska sajnos mindig csak bécsi módi alapján varrat nekem ruhákat, szerinte felesleges magyarkodni, a magyaros ruhát hordják a parasztok. 
– Nagyon nem értek egyet édesanyjával, igazából azt hiszem, csak mi ketten értenénk meg egymást. Ha majd a feleségem lesz, a magáé lesz a legpompásabb díszruha az országban.

Máriának elakadt a lélegzete. 
– Báró úr, miket beszél, ne akarja, hogy megbánjam, hogy elfogadtam a meghívást erre a találkozóra.
– Szerintem egy házasság igazán tisztességes ajánlat, úriemberhez méltó – látva a lány egyre nagyobb zavarát a báró témát váltott – Na majd meglátja… Remélhetem, hogy a jövő héten alkalmam lesz önnek elhozni a Bánk bán egy példányát? Az húsvét hete, az ünnepi áhitatban nem akarnám zavarni, mondjuk szerdán ugyanilyen időben?

Mária azonnal rábólintott. hazafelé menet azzal nyugtatta magát, hogy csakis a Bánk bán miatt. Meg hogy valaki olyannal beszéljen, aki hozzá hasonlatos. 

A regény előző fejezetei:
I. fejezet
II. fejezet

Címkék: Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny