Catalina Bianchi: Zafírkönny I. rész- 1. fejezet

Kedves Olvasóim!

Utolsó regényem megjelenése óta eltelt csaknem három év.   Számtalanszor kérdezik, mikorra várható az új történet, van-e valami készülőben nálam. 

A tavalyi nyári szünidő utolsó heteit írással töltöttem, aztán egy váratlan technikai malőr folytán hetekig számítógép nélkül maradtam, s mire újra elkezdhettem volna írni, elszállt az ihlet. Viszont a történetből már csak néhány fejezet hiányzott-legalábbis az akkori elgondolás szerint.

Most, hogy a vírushelyzet engem is a négy fal közé zárt, újból eszembe jutott a regény. Hátha most jött el az ideje hogy befejezzem. S miért ne oszthatnám meg az eddig megírt részeket azokkal, akik már nagyon várják…

Az elkövetkező hetekben vasárnaponként a Zafírkönny című befejezésre váró regényem fejezeteit olvashatják majd a Reflex24 oldalain. A cselekmény középpontjában egy ékszer áll, amely a történelem sodrásának köszönhetően időről időre más-más gazdára talál. Az 1848-ban kezdődő történet egész napjainkig kíséri végig hőseink és a zafírmedál sorsát.

Szeretettel várom a visszajelzéseket, s mire elfogynak a már kész fejezetek, talán az újak is megszületnek…

                                                                           Catalina Bianchi (Bolgár Katalin)

                                          
Mária

1.

Milyen szép este is ez a mai! Mária elgondolkodva állt a falusi kúria tornácán, a naplementében gyönyörködött. Olyan jó lenne egész este kinn üldögélni, figyelni a csillagokat, ábrándozni hatalmas érzelmekről, távoli tájakról, melyekről a regényekben lehet olvasni. Fräuleine Bettina, nevelőnője és társalkodónője egyetlen szerethető vonása, hogy bőségesen ellátta növendékét olvasnivalóval, a külföldi regények legjavát rendelte számára Bécsből és Berlinből.  

– Kislányom, miért álldogálsz még mindig a tornácon? Nemsokára indulnunk kell a megyebálba. És te még a délutáni ruhádban vagy, a hajad akár egy szalmakazal…Egy-kettő, befelé.

Nem volt mit tenni, Magdolna asszony erélyes szavaira felsóhajtott, majd lassú léptekkel a szobája felé ballagott. Semmi kedve nem volt a megyebálba menni! Persze tudta, szó sem lehet arról, hogy itthon maradjon, kár lenne tiltakozni. Anyuska biztos benne, hogy épp ma este jelenik meg az életében a megfelelő kérő. A vármegye legkiválóbb gavallérjai és eladó leányai gyűlnek ma össze. A báli ruháját meglátva mókás grimaszt vágott. A világoskék selyemmel nem volt semmi gond, de az a sok cicoma rajta! Anyuska megint túlzásokba esett, fidres-fodros, bájos kisasszonykának akarja beállítani a társaság előtt, holott ettől igen távol állt. Épp ez okozta szüleinek a legnagyobb fejtörést. Öntörvényű és zabolátlan volt, aki nem átallotta kifigurázni a kérőit, csípős nyelvével nem egy grófot és bárót elriasztott már a háztól. Magdolna asszony és Zsigmond báró kezdtek aggódni, hogy lassan kicsúszik abból a korból, amikor még eladó sorban levőnek számít, s nem találnak neki megfelelő férjet. Az édesapja már azzal is megfenyegette, hogy ha két éven belül nem kötik be a fejét, kolostorba kell vonulnia. Még csak azt kéne! De mit tegyen, ha egyik udvarlója se dobogtatta meg eddig a szívét? Utálta, amikor édes kis bárókisasszonynak nézték, akivel csak a valcerről, a társasági pletykákról és egyéb csacskaságokról lehet beszélgetni. Őt olyan sok minden érdekelte, például a költészet, a távoli országok, a történelem. Apuska mindig azt mondta, ezek férfiaknak való dolgok, csak tanuljon meg háztartást vezetni, hímezni, táncolni, zongorázni….Ezek közül a tánc volt az egyetlen, amit szívesen művelt.  

– Zsuzsika – szólt a kis, barna cselédlányhoz, aki az öltözésben segédkezett – hozz egy ollót, és segíts nekem ezt a sok csecsebecsét lenyírni a ruhámról.  
– De kisasszonyka, mit fog szólni a bárónő? Nagyon megszid majd engem, még édesanyámnak is elmondja majd, hogy megint nem jól szolgáltam…
Mária megsimogatta a bakfislány arcát.  
– Jól van, ne sírj. Te csak keríts egy ollót, majd én csinálom. Te addig feltűzheted a hajam, hogy véletlenül el ne késsünk.

Míg Zsuzsika hetyke kis csigákba rendezte Mária hajfürtjeit, a lány a ruhájára varrt fodrok és virágok nagy részét eltávolította, csak a vállánál hagyott fenn kettőt, illetve a szoknya legalsó fodrát nem fejtette le, mert a ruha túl rövidnek bizonyult volna. Apuska el is süllyedne szégyenében, ha bárki is látná a lánya tánc közben kivillanó bokáját.

Zsuzsika nem merte kikísérni a hintóhoz, mert félt, hogy belőle is cinkost csinál a nagyságos asszony. Így Mária magára terítette vaníliaszín báli köpenyét, kezébe vette tarsókáját és legyezőjét, és feltartott fejjel kisétált a hintóhoz. A szülei és a Fräuleine már vártak rá, édesanyja szemrehányó pillantással illette, de nem szólt semmit. 

Csaknem egy órát zötykölődtek a poros országúton, anyuska és a kisasszony élénken latolgatták, kik lesznek jelen a bálon, a nevelőnő szokatlanul elevennek tűnt. Mária megdicsérte a Fräuleine fahéjszín báli ruháját, ami talán túl hivalkodó volt a vidéki megyebálra. De ki tudja, talán Bettina kisasszony is kérőre pályázik. Ezen jót kuncogott magában. Na szép is lenne, anyuska bele is betegedne, hogy a család nevelőnője előbb talál férjet magának, mint a nagyságos bárókisasszony. 

A megyeháza bálterme fényárban úszott, száz meg száz gyertya világította meg a bálozók izgalomtól kipirult orcáját. Talán csak ő nem túl lelkes. Nem akarja sem az üresfejű gavallérok, sem a pletykás, vőlegényvadász kortársai fecsegését hallgatni. Anyuska megígértette vele, hogy senkit sem utasít majd vissza, aki felkéri táncolni, de nem volt benne biztos, hogy ezt be is tartja. Bár elég nagy megrökönyödést okozott a ruhájával, anyuska és a Fräuleine csak hápogtak, mint Feri bácsi hálójában a halak, de számonkérésről szó sem lehetett, hiszen kíváncsi szemek és fülek garmadája vette őket körül. Persze abban nem kételkedett, hogy amint hazaérnek, lesz következménye annak, hogy önkényesen átalakította a habos ruháját. 

Körülnézett a teremben, csupa ismerős arc, felcicomázott kisasszonyok, peckesen sétálgató ifiurak. Na és a közönség, a szüleik, akik alig várják, hogy elkezdődjék az előadás. Ki kivel és hányszor táncol, kinek suttognak a fülébe, ki vétette el a lépést, na és persze ki az, aki netán egy ablakmélyedésbe húzódott táncosával. Árgus szemek kísérték minden mozdulatukat, hogy a másnapi uzsonna alkalmával aztán mindenkit jól kibeszéljenek, majd latolgassák az esélyeket, hogy ki az, akinek farsangban az esküvőjét ülik majd. Talán majd Bettina kisasszonyét. A gondolatra elmosolyodott, észre sem vette a körülötte sündörgő Berzeviczy Miklóst. Minden leány álma. Apja egyetlen örököse, bejárta Európát, mindezek felett jóképű, nagyszerű táncos… Mária visszagondolt a legutóbbi sétájukra. A farsang végén, egy jól sikerült bál után látogatta meg őket, sétálni hívta a kertbe, s bár a Fräuleine távolról követte őket, romantikus lélekként teret akart engedni az udvarlásnak, így hallótávolságon kívül sétált. Miklós pedig hevesen egy apró csókocskát követelt a gesztenyefák árnyékában. Máriának sehogy sem volt ínyére a dolog, viszolygott a férfi émelyítő parfümjétől, nem különben pedig egész lényétől. Mikor sehogy sem akart kötélnek állni, egyszer csak a karjára tette a kezét, és megszorította, napokig látszottak az ujjai nyomai az alkarján. Ő pedig ösztönből cselekedett, összecsukott napernyőjével rácsapott a férfi lábikrájára. Azóta se tudja, melyik érzés volt erősebb: az iszony, amit iránta érzett, vagy a káröröm, amikor meglepődött arcát látta. Úgy látszik, nincs hozzászokva ilyen bánásmódhoz. Nem gondolta volna, hogy még egyszer közeledik majd feléje.  

– Mária kisasszony, gyönyörűbb, mint a farsangban. Akár egy harmatos virágszál, egy nefelejcs a tavaszi réten. Remélhetem, hogy velem nyitja meg a bált?

Mária gyomra összeszorult. Az anyjára pillantott, aki szigorú pillantással figyelte az eseményeket, tekintete azt sugározta, ne merj neki kosarat adni. Tudta, a bál valamennyi lánya, Bettina kisasszonyt is beleértve sokszorosan adna hálát az égnek, hogy ilyen szerencse érte, de ő nem osztotta a véleményüket. Viszont ezt a táncot most nem utasíthatja el. Nincs indoka a viszolygáson kívül. Csak egy táncról van szó, amit száz ember előtt lejtenek majd. Szerencsére a pacsuli illatot ma nem permetezte magára, vagy talán a hosszú ide felé úton elillant a bőréről. Egy gyenge mosollyal nyújtotta a kezét, és beálltak a táncolók közé. A sort az elsőbálozók vezették hófehér ruhában, zavartan, mégis boldogan. Visszaemlékezve saját első báljára, cseppet sem volt boldog. Szorította az új cipő és a fűző, a keze izzadt, mivel hatalmas volt a hőség, néhány percen belül mesteri frizurája ernyedten lógott. És gyűlölte a fiatalemberek kíváncsi pillantását. 

Mikor felhangzottak a négyes első taktusai, az illem szabályai szerint bókolt a fiatalember felé, de innentől kezdve igyekezett a tekintetét kerülni. Még jó, hogy a négyesre kérte fel, így nem kettesben táncoltak, hanem egy másik párral lépegettek a zene hangjaira. Szó szerint csak lépegettek, ez nem az a tánc, amely közben az ember elveszti az eszét és széttáncolja a báli cipellőjét.  

– Úgy látom, még mindig haragszik, Mária. Hát egy cseppet sem hízeleg magának, hogy olyan hatással van rám, hogy elvesztem a fejem maga mellett? Nem akartam megsérteni, és külön elnézést kérek azért, hogy elragadtattam magam, és megszorítottam a karját. A szenvedély heve… 
– Én a maga helyében nem hoznám ezt szóba, Miklós – felelte gúnyos mosollyal Mária – Nem vall gavallérra az efféle viselkedés. Sem az, amelyre az imént visszatért. Hagyjuk ezt a témát.  
– Akkor remélhetem, hogy szívesen lát a Thúry kúriában uzsonnára a napokban? Nem fog kidobni, Mária?  
– Kidobni, én? Az apám háza. Sosem vetemednék ilyesmire. De azt hiszem, az elkövetkező napokban nem tartózkodom otthon uzsonna idején. Valószínűleg gyengélkedni fogok.

Berzeviczy mosolya lehervadt. Ilyen módon még soha nem adták a tudtára, hogy nem veszik szívesen az udvarlását. Sőt, egyáltalán soha nem akadt még senki, aki elutasította volna a közeledését.  

– Ebben az esetben természetesen nem fogom zaklatni a jövőben. Szerettem volna magamnak egy ilyen tűzről pattant, helyre feleséget.  
– Kérem, azt hiszem, ön tévedésben él. A felesége nem a tulajdona, nem egy tárgy, amivel villoghat a társaságban.

Szerencsére a négyes véget ért, Berzeviczy az asztalhoz kísérte, udvariasan beszélgetett néhány szót az édesanyjával, majd odébbállt. 
Magdolna asszony izgatottan kérdezte meg a lányától:  

– Nos, mikor vizitel nálunk Miklós? Ugye meghívtad holnapra uzsonnára? Esetleg ki is lovagolhattok majd, persze csak Fräuleine Bettina társaságában.  
– Sajnálom, anyuska, nem lesz se uzsonna, se lovaglás. Látni se bírom ezt az embert.  
– Na de Mária, hiszen téged kért az első táncra, le sem vette rólad a szemét…nem szalaszthatod el a lehetőséget… 
– Ugyan már, ő nekem nem lehetőség, egy erőszakos fráter…. 
– Cssss, csendesebben kislányom. Mindenki más örülne, ha a szalonjában fogadhatná Miklóst. A vármegye legjobb partija. Te pedig elutasítod…Mi lesz így veled? Az lesz a vége, apád valóban elküld egy zárdába. Majd ott tanulsz alázatot. 

Mária szó nélkül hagyta édesanyja sirámait, szeme sarkából látta, hogy Berzeviczy egy csapat fiatalemberrel társalog, nyilván innentől kezdve ő ma petrezselymet árul, mert nem fogják felkérni táncolni. Jobb is, legalább nem kell úgy tennie, mintha érdekelné az, amiről beszélgetni akarnak vele. Szórakozott mosollyal figyelte, ahogy Bettina kisasszonyt táncba viszi özvegy birtokszomszédjuk, titokban jót nevetett édesanyja pillantásán, ami azt üzente felé: Na látod, ő is okosabb nálad, pedig csak egy elszegényedett bécsi nemeskisasszony. A végén még tényleg elkel a nevelőnője is, méghozzá őelőtte, s állhat a templomban koszorúslányként, rózsaszín ruhában. A gondolatra elmosolyodott. Miért is ne? Legalább történne ezen a környéken valami.

Végigkóstolta a bál menüjét, beszélgetett egy távoli rokonukkal, de néhány óra múlva már nagyon unatkozott. Apuska a férfiakkal együtt régen eltűnt a szivarszobában, a nagyságos asszonyok a táncolókat figyelték, unatkozott. Most már megelégedett volna egy gyenge táncossal is, akivel fordulhat egyet-kettőt a táncteremben. sajnos nem voltak fiú rokonai, sőt szinte egyáltalán nem voltak rokonai. Az is lehet, hogy voltak, csak apuska mogorva természete mindenkit távol tartott a háztól. Persze, ha egy kérő bukkant fel, apuska is tudott nyájas lenni. 

Épp egy bécsi valcer hangjaira forogtak a párok a teremben, mikor kintről hangoskodás hallatszott, még a zenét is túlharsogta a zaj. Felpattant az ajtó, és 5-6 díszmagyarba öltözött fiatalember vonult be rajta peckesen. Élükön egy magas, barna, kis körszakállas, átható tekintetű férfi. Mária sosem látta, igaz, jó tíz évvel idősebb lehetett nála. A teremben suttogás támadt.  
– Koroknay Sándor és a pesti barátai. Még ilyet, mit akarhatnak? Botrány lesz!
Mária hevesen kutatott az emlékezetében. Igen, hallotta már ezt a nevet, a Koroknayak büszke, magyar nemesek, akik inkább eltörnek, mintsem megalkudjanak. A környéken az öreg bárót megátalkodott rebellisnek tartották, aki elhatárolódott mindenkitől és mindentől, aki és ami az elveivel szemben állt. A fiát Párizsban taníttatta, majd Pestre küldte. Rebellis, ezt a szót ismételgették vele kapcsolatban. 

Mária felhúzta a szemöldökét. Talán mégsem lesz olyan unalmas ez a bál. A fiatal Koroknay határozott léptekkel a valcert húzó zenekar elé állt, s egy mozdulattal leintette őket. És ők engedelmesen letették a vonót. Ezután a társaság felé fordult.  
– Hölgyeim és uraim, nagyérdemű és tisztelt megyei társaság! Elnézést kérek, hogy csak úgy betörtem ide a barátaimmal, hogy részt vegyünk ezen a bálon. A megyebálon. Nem tudom, talán eltévedtünk. Melyik magyar vármegye az, ahol francia és német zenére francia és angol táncot táncolnak? Talán Bécsben vagyunk? Vagy Párizsban? Eleget éltünk külföldön, eleget táncoltunk négyest és valcert. Csárdást akarunk!

Mária elégedetten mosolygott. Na ebből tényleg botrány lesz. A vármegye nemeseinek többsége amolyan langyos hazafi, nem akar magának problémát. Nem magyarkodik feleslegesen. A főispán el is indult a fiatalember felé.  
– Sándor fiam, bár nem kaptál meghívást, se te, sem a barátaid, de isten hozott. Viszont megkérlek, ne akadályozd a bál folyását. A csárdás a csárdába való.
Sándor nem hagyta magát.  
– Jól mondja, főispán uram, nem kaptam meghívást. Amit nem is értek. Hiszen a vármegye leggazdagabb földbirtokosának fia vagyok. És hogy felvilágosítsam a díszes társaságot, Pesten és Budán néhány éve a csárdás a módi, na meg a díszmagyar. Igaz-e, fiúk?

A társai hevesen bólogattak, a báltermen izgatott moraj futott át. Egyesek helyeslően bólogattak, mások úgy tettek, mintha nem vennének tudomást az újonnan érkező jövevényekről, míg a bálozók egy része elutasító arckifejezést vett fel. Mária a szeme sarkából látta, hogy a férfiak is előkerültek a szivarszobából, s feszülten figyelték a fejleményeket.  
– Hölgyeim és uraim, semmi különleges dolgot nem szeretnénk, csak magyar módi szerint mulatni. Mi rossz van ebben? 

A nézelődők közül kivált az alispán, és a főispán fülébe súgott valamit, aki végül beleegyezően bólintott.  
– Legyen úgy, ahogy a báró úr és barátai szeretnék, egy tánc erejéig. Ha már ilyen becses vendégeink akadtak…
Koroknay Sándor győzedelmesen nézett körül, bólintott barátai felé, és valamennyien elindultak, hogy táncpartnert keressenek maguknak. A kisasszonyok többségét a szüleik szigorú tekintettel arra kényszerítették, hogy a helyükön maradjanak. De azért akadt néhány rejtett hazafi, akik megengedték a lányaiknak, hogy csárdást táncoljanak. Már csak Koroknay állt magányosan a táncterem közepén. Ő még senkit sem kért fel, tekintetével a lányokat fürkészte. Külsejének sötét színei szinte fenyegető jelleget adtak neki. Mária érdeklődve figyelte, hogy alakulnak az események. Szó mi szó, ez a a Koroknay impozáns jelenség. Nincs benne semmi mesterkéltség, s mindezek ellenére a tartása, a viselkedése messziről jelzi, hogy nemesemberről van szó. Észre sem vette, hogy a férfi elindult feléje. Érezte, ahogy az édesanyja megmerevedik a jobbján.  

– Kisasszony, a nevem báró Koroknay Sándor. Megengedi, hogy ezt a csárdást önnel táncoljam?
Mária azonnal talpra ugrott, de az édesanyja visszarántotta.  
– Báró úr, a leányt az édesanyjától kell táncra kérnie. És én nem adok engedélyt.  
– De anyuska…
A báró elmosolyodott.  
– Nagyságos asszonyom, a lányát nem feleségül kértem, csupán egy táncra. És úgy látom, a kisasszony mutat hajlandóságot. Megjegyzem, Párizsban és Bécsben már régen túlléptek ezeken a régimódi szokásokon. 

Mária kihasználta, hogy az édesanyja a megfelelő választ keresi, elfogadta a báró feléje nyújtott kezét, és engedte, hogy a többiek közé vezesse. Mikor felcsendült a csárdás első taktusa, a férfi szorosan átfogta a derekát, s felemelt fejjel egyenesen a szemébe nézett. Biztos kézzel vezette a zenére, forgatta, hajladoztatta, egyre gyorsabb tempóban. Mikor már teljesen egymásra éreztek a táncban, csak ezután szólalt meg.  

– Remélem, az édesanyja megbocsátja majd ezt a táncot önnek. Vagyis nekem. De láttam a tekintetében, hogy tele van élettel.  
– Ami azt illeti, eddig eléggé unatkoztam a bálon. Mivel sikerült a bál elején megsértenem Berzeviczy Miklóst, kiestem a gavallérok kegyeiből.
Koroknay hangosan felnevetett, minden szem rájuk szegeződött, most hátrafelé kezdte pörgetni, Máriának meg kellett emelnie a szoknyáját. Talán még a bokája is kilátszik… 
– Kisasszony, úgy látom, az emberismeretem most sem hagyott cserben. Sikerült a vármegye egyetlen életre való lányát kiválasztanom. De ne haragudjon, kit is tisztelhetek kegyedben? 

Mária elmosolyodott, hagyta, hogy Sándor az egyik oldaláról a másikra perdítse. Szinte repült a levegőben.  
– Thúry Mária vagyok, uram. Még nem mutattak be minket egymásnak a társaságban – mondta tettetett sértődöttséggel, mire Koroknay ismét hangos nevetéssel válaszolt.  
– Szavamra mondom, kegyed még Petőfi Juliskájánál is helyrébb leányka. 
A lány szinte eltátotta a száját.  
– Ön ismeri Petőfit és Szendrey Júliát? Micsoda szerencsés ember!  
– Igaza van, kisasszony, van szerencsém ismerni Európa, ha nem a világ legnagyobb költőjét és a feleségek feleségét is.  
– És valóban olyan gyönyörű? Ugye csodálatosan szép? Hogy is lehetne másképp.
Koroknay elgondolkozott egy pillanatra.  
– Hát nem is tudom. Druszám számára  nyilván ő a világ legszebb asszonya, az én ízlésemnek kicsit…férfias. Bizton állíthatom, hogy ön, Mária, százszor vonzóbb nála. 

Na még csak ez hiányzik, hogy üres bókokat kezdjen el puffogtatni. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy végre egy igazi férfi áll velem szemben, gondolta Mária.  
– Mégis Júliához írnak verseket, nem hozzám – mondta nem kis éllel.  
– Nem hiszem, hogy önhöz még nem írtak verset. Sőt abban is biztos vagyok, hogy éjjelente nem tud aludni a sok szerenádtól.  
– Na még csak az kéne, hogy valaki éjjel az ablakom alatt nyivákoljon. Jól nyakon önteném egy vödör vízzel.

Sándor jóízű nevetés közben elkapta a derekát, és szédítő ritmusban forogtak tovább, míg a zene véget nem ért. Mária szédült, forgott vele a díszes táncterem, muszáj volt Sándor karjába kapaszkodnia, hogy meg ne tántorodjon.  
– Egy kis frissítő talán jót tenne önnek. Jöjjön, igyunk valamit. 
Mária a világ legtermészetesebb módján fonta a karját Sándoréba, hagyta, hogy a büféasztalhoz vezesse, s ott tovább folytatták az élvezetes beszélgetést, Csak néhány perc múlva döbbent rá, hogy a táncoló hölgyek közül mindenkit a helyére vezettek, senki sem maradt  az urak társaságában. Mikor az édesanyjára nézett, látta, nagyon mérges, a Fräuleine is dühös pillantásokat vetett rá.  
– Báró úr, nem illendő, hogy még mindig az ön társaságában vagyok. Megtenné, hogy a helyemre vezet?

A férfi meglepetten nézett körül, majd fejcsóválva a karját nyújtotta.  
– Tudja, Mária kisasszony, ezek a poros szokások már csak itt, ezen a régimódi Magyarországon tartják magukat. De eljön az idő, amikor leszámolunk a maradisággal. Előre kell haladni, csak úgy lehet fejlődni. Tudta, hogy Szendrey Júlia gyakran hord nadrágot és előszeretettel dohányzik? Na jó, persze nem feltétlenül ez jelenti a fejlődést – tette hozzá a lány hitetlenkedő arckifejezését látva.  
– Asszonyom, remélem nem haragszik, amiért elraboltam a kedves leányát. Csodálatos lánya van, büszke lehet rá. Köszönöm a táncot és a remek társaságot, Mária kisasszony! – mindkettejüknek kezet csókolt, aztán elvegyült a barátai között.

Mária tudta, hogy az édesanyja fortyog a dühtől, csak udvariasságból nem utasította rendre a fiatalembert. Holnap nehéz napja lesz, de mindegy. Ez az egy tánc ért annyit, hogy végig hallgassa a szülői intéseket. 

(A következő fejezet április 12-én várható)

Címkék: Bolgár Katalin, Catalina Bianchi, regény, szabadságharc, Zafírkönny