Bontják az oroszkai cukorgyárat

Az oroszkai Garamvölgyi Cukorgyár története szorosan összenőtt Zselízzel, hiszen az ott feldolgozott cukorrépát jelentős részben a zselízi Esterházy Uradalom földjei biztosították a gyár számára. De ahogy a hajdan Bars vármegye második legnagyobbjaként a Zselízi Uradalom és a cukorgyárat is kiszolgáló kisvasút is sajnos már a múlté, úgy az oroszkai cukorgyár is 1993-ban befejezte működését, most pedig végleg eltűnik a föld színéről.

A patinás monarchista iparlétesítmény 30 évnyi pusztulás után a múlt homályába vész és nem maradnak csak a szép emlékek egy dicső kor vívmányáról, amely a régió egyik legkiemelkedőbb húzógépezete volt. Lebontására környezetvédelmi okokból, a gyár egykori mazutszennyezése (fűtőolaj, magyarul pakura) felszámolása miatt kerül sor, amelyre az Európai Unió több mint 1,6 millió eurós támogatást nyújtott.

Miután 1887-ben megépült a Párkány–Csata–Léva közötti vasútvonal, megnyílt a lehetőség az ipar fejlődése előtt ebben a térségben is. A Garamvölgyi Czukorgyárat 1893-ban alapította – többek közt három lévai – lovag Schoeller Pál és Fülöp, Benics Mihály, Benics Henrik, Ludvig Gusztáv, Kniep Gyula, hatvani Deutsch Sándor és József, Leidenfrost László.

A gyár területe létrejöttekor több mint 50 hektárra terjedt ki, amelynek központi részén H alakban épült meg maga a gyárüzem. De tartozott hozzá irodaépület, igazgatói lakás, tiszti lakások, istálló, vendégfogadó, kaszinóépület (kantin), kórház és munkásotthon is.

A technológia fejlődése és az egyre növekvő termelés szükségessé tette egy kisvasúthálózat kiépítését is. A zselíziek emlékében oly kedvesen élő kisvasút nemcsak Zselízt és Oroszkát kötötte össze pókhálószerűen a környező településekkel, Lekérrel, Nyírágóval, Málassal, Nagypusztával, Karolina-, Rozina-, Albert majorokkal, de a Garamot átívelő Ernestina-vashíd megépülte után a folyón túli területeket is bekapcsolták, amelyek már az akkori Hont vármegyéhez tartoztak: Nemesoroszi, Kis- és Nagy Peszek, Ágotamajor, Lontó, de egészen Szete, Százd, Ipolyvisk és Alsószemeréd is. A 760 milliméteres keskeny nyomtávú, gőzüzemű iparvasút tervezését és kivitelezését a budapesti Orenstein&Koppel cég végezte.

A tervek között szerepelt állítólag a hálózat egészen Szőgyénig való bővítése is, ám ezt az 1929-es gazdasági világválság megakadályozta. Első ütemben 10 kilométernyi pálya épült, ami később 42 kilométernyire bővült.

1913-ban a gyár mellé nagy kapacitású – máig működő – malmot, később konzervgyárat is építettek.

Az 1940-es években a gyár igazgatótanácsát olyan személyek alkották, mint gr. Esterházy János, felvidéki mártír politikus, akinek boldoggá avatási eljárása éppen zajlik; illetve gr. Khuen-Héderváry Károly, korábbi miniszterelnök, vagy éppen báró Majthényi László lévai országgyűlési képviselő, miniszteri biztos.

A második világháború végén a fő csarnok tetőszerkezete leégett, de a gyárat kiemelt jelentősége miatt a nehéz körülmények ellenére is helyreállították. A szocializmus időszakában a gyár további átépítéseken, fejlesztéseken ment keresztül, mígnem a rendszerváltást már alig élte túl.

A kisvasút már korábban, fokozatosan vesztette el jelentőségét, 1981-ben felfüggesztették használatát. Sínjei eltűntek, jobb esetben másodlagos felhasználást nyertek építkezések során áthidalások gyanánt, így máig kerülnek elő itt-ott darabjai. A figyelmes szemek megtalálják még a nyomvonalak egykori töltéseit, illetve az állami vasutak fölüljáróinak maradványait. Ilyen apróságok maradnak meg az egykori cukorgyárból is.

Egy-egy pecsétes tégla, megsárgult fényképek, emberemlékezetekben sok szép emlék. Juhász Gábor lekéri helytörténész és Zsákovics László jóvoltából pedig az alapítókő is megmenekült, amely az oroszkai Hadtörténeti Múzeumban kerül kiállításra, illetve a gyár több köbméternyi dokumentációja, ami a Lévai Levéltár anyagát gyarapítja.

A helytörténész elképzelése, hogy a témát a lehető legrészletesebben dolgozza fel és tanulmány vagy könyv formában publikálja a jövőben.

A 19. század előkelő, elegáns építményeihez a 20. század nem volt kegyes vidékünkön (sem). A II. világháború borzalmai megviselték, a szocializmus ormótlan kockásító stílusa átalakította, a kommunista és csehszlovakista ideológia lebontotta ezen objektumokat (ahogy az Internacionáléban is hangzik: „a múltat végképp eltörölni”).

A rendszerváltást sokan reménykedve várták, ám a ’90-es évek vadkapitalizmusa ismét a pusztulását eredményezte megannyi árván maradt, régi épületnek. Végül pedig az új idők, új dalai és építészeti stílusai, új, kevésbé esztétikus építmények helyigénye „dézsmálja” a több száz éves homlokzatok oromzatait, falait, íveit, tetőit.

Pedig ha végiglapozzuk a régi szépiás képeslapokat, megelevenedik a történelem. Szinte látjuk ahogy hintókon vendégek érkeznek Pestbudáról, Bécsből, Prágából, halljuk, ahogy a kantin kaszinójában nagy ívű beszédek hangzanak el és elegáns körülmények között dorbézolnak az urak és úrhölgyek.

Mindazonáltal érezzük sok ezernyi napszámos, gyármunkás verejtékét, ahogy megteremtik az élet édesítőszerét. Az ipari fejlődés természetesen kulturális fejlődést is vont maga után, amit méltatlanul hasított keresztbe a történelem kereke.

A romokat, a pusztult falakat és a régmúlt dicsőséget mutató fényképeket áthatja a gondolat, hogy amit látunk, valójában nemcsak a múltunk, hanem egy elszalasztott lehetőség gyásza, hogy egy ilyen vagy erre épülő igényes, kulturális és elegáns jövőt teremtsünk…

(Csonka Ákos/Felvidék.ma)