Petrežil Richard (22) Tesmagon (Ipolyság településrésze) nevelkedett, elektrotechnikát tanult Komáromban, majd dolgozott belföldön, Németországban, illetve Ausztriában. Körülbelül egy éve kezdte el az utazgatást, eleinte turistacsoportok tagjaként. Első önálló kalandja 2020 elején kezdődött: egy hátizsáknyi felszereléssel vágott bele az Arab-félsziget felfedezésébe. Beszélgetésünkből kiderül, milyen nehézkes a Közel-Keleten stoppolni, hogyan lehet a legtöbbet spórolni egy ilyen út során, és miért számít különleges dolognak, ha Szaúd-Arábiában turistáskodik az ember…
Mi késztetett arra, hogy belevágj első önálló utazásodba?
Nem tudom, hogy ismered-e Vándorboyt. A valódi neve Csonka Gábor, budapesti világutazó, több mint 158 országban járt már. Tavaly áprilisban csatlakoztam hozzá először és nagyon megtetszett az egész. Korábban szinte nem is utaztam, egyszer voltam Horvátországban és Közép-Európa egyes helyen is eltöltöttem 1-2 napot, de nagyjából ennyi.
Decemberben a Fülöp-szigetekre is eljutottam Vándorboy csoportjával és akkor döntöttem úgy, hogy ezt én önállóan el akarom kezdeni. Valójában nem volt semmi konkrét elképzelésem sem a helyszínt, sem az időtartamot illetően. Úgy jött ez az ötlet, mintha csak találomra ráböktem volna a térképre, hogy akkor Közel-Kelet.
A lényeg, hogy januárban alig értem haza a Fülöp-szigetekről, máris mentem tovább. Két hét alatt elkészítettem az útitervem, felkészültem testben, lélekben. Eredetileg Libanonban akartam kezdeni, de az év elején ott még nagy a hideg és zavargások voltak mindenfelé, ezért Budapestről egyenesen Dubajba repültem.
A szüleid és a barátaid hogyan reagáltak, amikor meghallották a terved?
Én az otthoniaknak azt mondtam, hogy fél évig leszek távol. Valójában sokkal tovább terveztem három hónapnál, de jött a járvány. A szüleimnek már régebben elkezdtem mondogatni, hogy nekem ez lenne az álmom. Megismerni magam és a határaim az utazás által, felfedezni, meddig tart a tűrőképességem.
Amikor meghallották a konkrét tervet, azt mondták, nem biztos, hogy ez a legjobb desztináció a kezdéshez. Ez az általános vélekedés egyébként a Közel-Kelettel kapcsolatban, de immár tapasztalatból is mondhatom, hogy teljesen téves. Persze előtte beszéltem jó pár olyan utazóval, aki már járt azon a vidéken. Mindenki biztosított, hogy nagyon kedvesek az emberek és az idő is jó, tehát egy hátizsák bőven elég.
Végül mindenki jól fogadta. A barátaim és a szüleim is bíztattak, azt mondták, ha ez az álmom, akkor valósítsam meg.
Milyen országokban jártál?
Erről majd mellékelek egy tértképet. Nagy vonalakban: Egyesült Arab Emírségek, Omán, Szaúd-Arábia és Bahrein. Egyébként a maps.me applikáció segítségével rögzíteni tudtam, merre járok. Több mint 239 helyszínt jegyeztem fel az út során.
Melyik ország volt a legkülönlegesebb?
Nehéz kiemelni egyet, mert minden helyen felejthetetlen élményeket szereztem. Viszont Szaúd-Arábia abból a szempontból különleges, hogy tavaly szeptemberben nyitották csak meg a turisták előtt.
Tehát nagyon szűz az ország. Több helyet is mutattak az ott élők, ahova turista vagy utazó még soha nem tette be a lábát. Nem tudom, igaz-e, de nekem nagyon jól esett.
Három hónap alatt még itthon is meg kell élni valamiből. Mesélj az út anyagi hátteréről!
Az elképzelés az volt, hogy a lehető legalacsonyabb költsége legyen a mindennapjaimnak. Nagyjából 15€ volt az előre belőtt napi limitem. Ezt sokszor tartani tudtam, de például a világ legmagasabb épületét vagy a delfinekkel való úszást nem hagyhattam ki. Akkor bőven túlköltekeztem, de nem bánom. Utólagosan visszaszámolva 18€-s napi átlag jött ki, amivel elégedett vagyok.
Ezekben az országokban nem lehet csapvizet inni. Az ivóvíz drágább, mint az üzemanyag. Viszont a mecsetekben mindig van egy ingyenes ivóvíztank. Sokat spóroltam azzal is, hogy ha tehettem, ilyen helyen töltöttem újra a vízkészleteim.
Éttermeket mindig a külvárosokban kerestem, volt olyan, hogy 1-3€ közt jól tudtam lakni. Nagyon jó és olcsó indiai éttermek vannak arrafelé. Volt, amikor konzerveket vettem, a lényeg az volt, hogy olcsó és laktató legyen. Az is előfordult, hogy az étkezés terén is azok vendégszeretetét élveztem, akiket éppen megismertem.
Az utazás terén a repülőjegyeket természetesen meg kellett fizetni. Főleg a hazaút volt sok a járványhelyzet kellős közepén. Egyébként stoppoltam. Ez azért volt komplikált, mert a helyiek nincsenek tisztában ezzel a jelenséggel. Volt, aki a végén kifizettette az utat, mert azt hitte taxit kerestem. Olyan is volt, aki szimplán azt hitte, koldus vagyok. Az én angolom sem híres, de a helyieknek sokszor még nehezebben megy: néha nem egyszerű zöld ágra vergődni. Ezekről még mesélek.
Vittem magammal sátrat és hálózsákot. Ezért is fontos volt a jó idő. Persze az első esték eléggé hűvösek voltak, fáztam is. Sátoroztam egy építkezés kellős közepén és az autópálya mellett. Mindjárt az elején akkora szél volt, hogy a sátor eltörött és kénytelen voltam újat venni. Aztán olyan is volt, hogy 4-5 csillagos hotelekben aludtam. Ez utóbbi a helyiek határtalan vendégszeretetének köszönhető.
A szállás tekintetében még a couchsurfing vagy a kanapé-szörf lehetőségét kell megemlítenem. Ez egy online alternatíva, ha el tudsz szállásolni valakit, feltöltesz néhány képet a szobáról, írsz néhány sort magadról és várod a jelentkezőket. Természetesen oda-vissza működik, te is megnézed más vendéglátók hirdetéseit és ha éppen arra van utad, jelentkezel. Ez a megoldás általában ingyenes, vagy csak nagyon kevés pénzbe kerül.
Melyik a legkedvesebb emléked?
Amikor Abu-Dzabiból útnak indultam Szaúd-Arábia felé, kitaxiztam a város központi részéből egy benzinkútra, ami az autópályára felvezető út mellett volt. Készítettem egy Szaúd-Arábia feliratú táblát és kiálltam az autópálya szélére stoppolni. Este 8 óra körül lehetett már, direkt egy lámpa alá álltam be, hogy látszódjak. Két óra múlva még mindig nem vett fel senki. Fújt a szél, kezdtem fázni.
Elhatároztam, hogy elkezdem számolni az autókat. Ha a századik sem áll meg, sátrat verek ott az autópálya mellett és ott alszom aznap. Az 53. autó egyszeriben megfordult az autópálya kellős közepén és szembe a forgalommal visszajött hozzám. Én addigra már énekeltem meg táncoltam ott az út szélén, hogy ne fázzak és hogy magamra vonjam a figyelmem. A szemem sarkából láttam csak a közeledő luxusterepjárót.
A sofőr egy fiatal, 21 éves diák volt, kérdezte, mit csinálok itt. A lényeg annyi, hogy életem első stoppolása azzal végződött, hogy egy úgynevezett kis-sejk vett fel. Jó darabon elvitt abba az irányba, ahova tartottam, aztán kivett nekem egy 4 csillagos hotelszobát és vendégül látott a falujában.
Igyekeztem elmagyarázni neki, hogy a hotel túl drága lesz nekem és egyébként sem ez a koncepció, inkább sátorozom a kertjében, de hallani sem akart más megoldásról. Azt mondta: ez ajándék, amíg te itt leszel, én mindent állok.
Még akkor sem hittem el, mi történt velem, amikor már a szobámban feküdtem. Később többször is történt hasonló eset: felvettek, vacsoravendég voltam, aztán szállást biztosítottak. Ebből is látszik, mennyire vendégszerető emberek laknak arrafelé.
Mi volt az utazásod mélypontja? Gondoltál arra, hogy na jó, én most hazamegyek…?
Rijádban három éjszakát kanapé-szörföztem egy külvárosi helyen. A vendéglátóm egész nap dolgozott és mivel messze volt onnan minden, két napig bent ültem a szobában. Kimerült voltam, jól esett a pihenés, de azért bántam is, hogy idáig eljutottam, aztán bent ülök.
Délen volt, hogy éjjel minden órában hallottam, ahogy F16-os vadászgépek cikáznak Jemen felé, ahol Szaúd-Arábia és Irán háborúzik. Kb. 150km-re voltam a fronttól, de ez legfeljebb nyugtalanított…
Ezektől függetlenül minden egyes napot élveztem. Nem volt olyan mélypont, hogy a hirtelen hazautazáson gondolkodtam volna.
Mi volt a legnagyobb tanulság az út során?
Van egy gyakorlatiasabb, de szerintem nem ilyesmire gondoltál. Azért elmondom: a stoppoláskor vigyázni kell arra, ne értsenek félre. Mivel nincsenek tisztában a fogalommal a helyiek, sokszor azt hiszik, te majd fizetsz nekik az útért – ebben a tudatban szállítanak téged A-ból B-be. Többször is megjártam ezzel, az elején nem fogalmaztam elég világosan, a végén meg fizethettem. Persze, nem nagy összegeket, de nem lehetett ebből rendszert csinálni…
A tanulságos sztorik közé tartozik az is, amikor találkoztam a sivatagban tevéket őrző beduinokkal. Fél órát tölthettem el velük, de nagy befolyással volt rám, ugyanis ekkor éreztem a nagy kontrasztot a milliomos és a szegény ember között. Akkor próbáltam ki először a tevetejet és kimondottan ízlett.
Egyébként teljes alázattal indultam neki az útnak, nem kellett csalódnom semmiben, mert nem volt elvárásom. Viszont azt megtanultam, hogy türelemmel, alázattal és nyitottsággal bármit el lehet érni. Úgy gondolom, azért volt mindig szerencsém az utam során, mert mindig pozitívan álltam a történésekhez.
Az út megtanított várni. Mivel manapság mindenhová csak rohanunk, sokszor nem is tudjuk, mit jelent ez a fogalom valójában.
Mi volt a legviccesebb eset az út során?
Legviccesebbnek nem mondanám, de legzavarba ejtőbb történetem, amikor stoppolás közben megállt egy fickó, aki nem tudott angolul, de segíteni szeretett volna. Elmondtam hová tartok, de nem tudok fizetni az útért. Ő ezt a kijelentést úgy értette, hogy nincs pénzem. Egyébként többször is előfordult ez, hogy azt hitték nincs pénzem. Mormolt valamit arab nyelven és mondta, hogy sajnos nem arra megy, aztán elköszöntünk.
Körülbelül 5 perc elteltével látom, hogy újra jön az autó és megáll előttem. Nem tudtam mire gondolni. A kezembe nyomott 250 szaúdi riált, ami kb. 60€. Bámultam a fickót, hogy mit szeretne ezzel, magyarázkodtam, hogy nem kell pénz, van pénzem, de a stoppolásért nem szeretnék fizetni. Összevont szemöldökkel nyugtázta, nem nagyon érti mit hablatyolok neki, de tovább erősködött, ez ajándék a részéről és reméli eljutok oda ahová szeretnék. Az autójából ítélve ő ezt az összeget meg sem érezte. Tehát ez is tükrözi az ottani emberek jószívűségét.
Mit javasolsz annak, aki hasonló utazásra adná a fejét?
Legyen bátor és merjen kilépni a komfortzónájából, mert nem fogja megbánni. Az első lépés a legnehezebb. Amikor mész a repülőtérre és még mindig meggondolhatod magad. Az első stoppolás, amikor kiállsz az út szélére és vársz. Ezek a félszek leperegnek rólad, ha bátor vagy és türelmes. Csak ismételni tudom, nekem is ez volt a legnagyobb lecke: türelem és alázat.
Arra nem gondoltál, hogy útitárssal együtt vágj neki?
Megfordult a fejemben, de az egyedüllét rugalmasságát nem akartam beáldozni. Volt, amikor például három napig nem zuhanyoztam. Különbözőek a határaink és a tűrőképességünk. Először a sajátjaimra akartam koncentrálni, azokat felfedezni és ehhez az egyedüllét is fontos, hogy csak magadra vagy utalva.
Sokat emlegeted a határok és a limitek felfedezését. Mennyire sikerült megismerned önmagad?
Nem csak önmagamról van szó, hanem arról, hogy ráeszméltem, hogyan is működik a világ, vagy legalábbis hogyan IS működhet. Mindig vártam, mert volt időm. Soha nem siettem és mindig célba értem. Tehát más szemszögből nézem azóta a dolgokat.
Megváltozott a világlátásom, ha lehet így fogalmazni. Persze mindezt annak is köszönhetem, hogy a Közel-Keletre mentem. Nem vagyok biztos abban, hogy például Afrikában is boldogultam volna ezzel a mentalitással. Előre én sem tudtam, hogy ennyire kedvesek a helyiek, de éppen ezért volt hatalmas meglepetés…
A járványhelyzet vetett véget az utazásodnak.
Mire ott is megkezdődtek a korlátozások, már annyi embert megismertem, akiket máig a barátaimnak tartok, hogy volt, aki befogadott hosszabb távon. Ez Szaúd-Arábiában volt. Amikor láttam, hogy a helyzet már csak rosszabb lesz, elindultam Rijád felé, hiszen onnan lehet a legegyszerűbben hazarepülni. Mire odaértem, elrendelték a kijárási tilalmat. Több mint két és fél hétig voltam a fővárosban egy helyi barátomnál. Mindenféle lezárások sora jött, törölték a járatokat is. Esélyem sem volt folytatni az utat. Végül a 24 órás kijárási tilalom bejelentése után döntöttem úgy, hogy ennek így nincs értelme. Az első géppel hazarepültem, az ára egyébként kimondottan borsos volt…
Amint hazaértél, állami karanténba kellett vonulnod. Hogy zajlott ez a procedúra?
Este 6 órakor értem a szlovák-osztrák határra. Felvették az adataimat, kikérdeztek és közölték, hogy 14 napig állami karanténba kell vonulnom. Utána egy 12 fős csoportban beküldtek minket egy szobába. 6 órát várakoztunk ott víz és élelem nélkül. Nekem volt mit innom, de sokan szomjaztak.
Szerintem ez elég szégyenletes az országra nézve. Volt olyan is, aki 10 órát várt, amikor már nem volt hely, sátorban vagy az út szélén, gyakorlatilag odakint, éjszaka.
Alapvetően az állandó lakhelyemhez legközelebb eső állami karanténba kellett volna elhelyezniük, de ment a találgatás, hogy a Tátrába küldenek. Nem értettem a logikáját, van Nyitrán is, Bősön is. Végül Bazinba kerültem, ami még mindig közelebb van, mint a Tátra. 6 óra várakozás után jött értünk az autó és mentünk.
Tüneteim nem voltak, a lázmérés látszatra megvolt, de éppen akkor cserélt a rendőr elemet és megsúgta, hogy nem működik a lázmérő. Ez megnyugtatott. Egy szobatársam volt, várnunk kellett a tesztekre. Szerencsére negatív lett. A notebookom hiányzott. Amúgy ki lehetett bírni…
Mi lesz a vírus után?
Rövidtávon dolgozni szeretnék, legalábbis amíg utazni nem tudok. Amint rendeződik a járványhelyzet, újra útnak indulok majd. Gondolkodtam azon, hogy folytatom Jordániában, Libanonban és Indiában, de még nincs kész terv. Ahogy esik, úgy puffan…
Az interjúban szereplő fotók Petrežil Richard felvételei.
Támogass minket!
Támogasd Te is a Garam és az Ipoly mente lapját, a Reflex24-et, hogy a következő hónapokban is eredményesen működhessen tovább a portálunk és a havilapunk!
Támogatom a REflex24-et!
Hozzászólok