Szőllősy Péter: kétévnyi lemaradással számolhatunk a sportélet terén

Ugyan helyi szinten a köz- és a sportélet aktív résztvevője, sőt alakítója, az országos politikai porondra múlt héten állt fel, amikor a Szövetséggel együtt meghirdette a sportoló Szlovákiáért kezdeményezést. Szőllősy Pétert elsősorban a hazai sport állapotáról kérdeztük, világjárványon innen és túl, de szóba került az Ipolyságon kifejtett pozitív tevékenysége is, ahogy Felvidék és Magyarország kapcsolatának kérdése sem maradt érintetlenül.

Noha otthona környékén jó ideje tevékeny alakítója a sportéletnek és a közéletnek, az országos színtéren csupán a minap tűnt fel. Kezdeményezte a sportoló Szlovákiáért való kiállást, amelyhez a Szövetség segítségét kérte. Egy munkamegbeszélést követően közös sajtótájékoztatót is tartottak.

Tulajdonképpen hosszú ideje figyelem országunk sportéletét, a világjárvány időszaka jól rámutatott arra, mennyire elhanyagolt az egész témakör politikai szempontból. Eleinte vártam, hátha a parlamentben tevékenykedő pártok vagy személyek közül valaki felismeri a kialakult helyzet súlyát és lép, megpróbálja kezelni a problémát, azonban nem történt semmi. Végül a legutóbbi – valóságos alapoktól teljesen elszakadt–sportot érintő szigorítások sarkaltak arra, hogy cselekedjek. Írtam a Szövetségnek egy e-mailt, amelyben bemutatkoztam és érveket sorakoztattam fel az ügy felkarolása mellett, utána vártam a választ. Kisvártatva meghívást kaptam a Szövetség székhelyére, ahol tartottunk egy munkamegbeszélést, így jutottunk idáig.

Konkrétan mely szigorítások okozták a legnagyobb károkat?

Például az, hogy tétlenül kellett ülnünk a téli szezonban, amikor bizonyos sportok, mint a tenisz vagy a futball is, a tornatermekbe költözne. Nem sportolhattunk és nem versenyezhettünk.

Mindössze hat sportág volt engedélyezve, azokon belül is egy két kivétellel kizárólag az első liga.

Lehetett hokizni, lehetett focizni, lehetett kézilabdázni vagy kosarazni, de mindent csak professzionális sportolóknak. Amatőr szinten a szervezett sportolás szinte megszűnt létezni.

A kiállással szinte egyidejűleg érkeztek bizonyos enyhítések.

Nos, amikor az ügy felkarolása megfogalmazódott bennem, még a fenti helyzet volt érvényben és attól féltem, sokáig úgy is marad. Azzal is kell számolnunk, hogy az észszerűtlen szigorításcsomag bármikor visszatérhet. A lényeg, hogy a téli szezonra, ami értelemszerűen beltéri, mindig szigorúbb intézkedések vonatkoznak. A ’21/’22-es fele elúszott, nem csak a versenyzés volt betiltva, hanem az edzés is, illetve később életképtelen feltételekhez kötve.

Ha mindent összeszámolunk, jóval többet vesztett a sportélet a világjárvány kitörése óta, mint egy fél téli szezont. A sajtótájékoztatón elhangzott, hogy „a sport a pandémia foglya”, ám egyre inkább úgy tűnik, a meggondolatlan kormányzati döntéseké is. Milyen következményekkel számol?

Nagyjából minden ágazat országos szintű helyzete a pandémia bekövetkezéséből ered. Ez valahol elkerülhetetlen volt, sajnos, de a helyzetet lehet kezelni. Ha egy irány szemmel láthatóan rossz, akkor másként. A sport hosszú ideig mostohagyermek volt, annak ellenére, hogy önmagában véve is fantasztikus hatása van az egészségünkre, erősíti az immunrendszert. A pozitív mentális hozadékról nem is beszélve, amire az utóbbi időszakban hatalmas szüksége volna például a gyerekeknek.

Kétévnyi lemaradással számolhatunk a csapatszellem megismerése, átélése, a közösségépítés és a jellemformálás terén, ami még fejlődő egyéniségek esetében óriási.

Olyan fogalmakról van itt szó, amelyek az egészséges életmód szerves részét képzik.

A megszorítások kellenek, de logikus módon, nem olyan helyen kirántani a lakosság lába alól a talajt, ahol épp az egészsége karbantartására törekedne. Nézzünk meg egy szürreális példát: amikor a gyerekek járhattak iskolába, bent ültek az osztályban azzal a testneveléstanárral, aki délután az edzőjük lett volna, de ugyanazok a gyerekek, ugyanazzal a tanárral délután már nem sportolhattak egy légtérben, még odakint sem.

Az enyhítésekről olvasva az egyik szemünk sírt, a másik nevetett. Hogyan értékeli a január 12-én életbeléptetett szabályozást?

Egy lépéssel távolabbról kezdeném. Ha az eltelt két évet lebontjuk mondjuk félévekre, minden időközben azt tapasztalhattuk, hogy hangsúlyosabban vissza volt szorítva Szlovákiában a sportélet, mint a környező országokban. Történt mindez úgy, hogy egy alkalommal sem volt rosszabb a helyzet a világjárványt tekintve. Nem volt számottevően több beteg, lakosságarányosan sem voltak többen a kórházban. Ennek ellenére a sportot – de általában mindent is – érintő megszorításokkal összehasonlíthatatlanul túllőttek a célon.

A január közepén elrendelt módosítások esetében is ugyanezt a mintázatot fedezhetjük fel. Értékelhetjük úgy is, a kormány dolgozik az ügyön, de személyesen inkább annak tudom be, hogy már túl nagy volt rajtuk az ezer irányból érkező nyomás, tessék-lássék módon lépniük kellett valamit.

Az még nálunk sem működik, hogy a végtelenségig süket fülekre találjon az emberek szava.

Enyhítések tehát vannak, a környező országokhoz képest – itt kiemelném Magyarországot, mégiscsak magyarlakta régiókról is beszélünk és a kézilabda EB is összeköt – azonban kevésnek bizonyulnak. Ha már szóba került az EB, én megnéztem a magyarországi nyitómérkőzést, később visszanéztem a szlovákiait is. A képernyőn keresztül is teljesen más érzések ragadtak magukkal, ha választhattam volna, hova menjek, sokkal inkább mentem volna a teltházas stadionba. Függetlenül attól, melyik csapatnak szurkolok.

Ezzel kapcsolatban készítettem is kérdést, de ne rohanjunk annyira.

Természetes, én is választ. Viszont előbb lezárom ezt a témát. Itthon a sportcsarnokok befogadóképességének 25%-át lehet feltölteni, és bizonyos esetekben nem lehet szurkolni, nem lehet buzdítani a csapatot. Ez utóbbi is konkrétan bele van fogalmazva a rendeltbe, ami számomra teljesen érthetetlen.

Néha elgondolkodom, kinek a fejében születnek meg ezek az ötletek.

Mert az természetes, hogy világjárvány idején a kormány az egészség megőrzésére törekszik – az ember behunyja a szemét és elvisel bizonyos korlátozásokat. Viszont teljesen értelmetlen szabályokat hozni; hadd ne mondjam, butaságokat találgatni, és ez mellé még ki is állni, az nem szerencsés. Ez okozza, hogy két-három nap elteltével jön a következő változtatás, mert észreveszik, hogy életképtelen az előző döntés. Így nem lehet a sporttal foglalkozni, ahogy a kultúrával sem. Az edzés, a versenyekre való felkészülés egy hosszú folyamat, tervezést igényel, megvan a módja, nem lehet mindent káoszba döntve kapkodni, az utolsó pillanatban betiltani, vagy éppen engedélyezni.

A sajtótájékoztatón szó esett a szlovákiai sport általánosan elhanyagolt helyzetéről is.

Ezen a téren hosszútávú célkitűzéseket fogalmaztunk meg a Szövetséggel együtt. Természetesen nem egy párt feladata lenne orvosolni a problémákat, hanem a mindenkori kormányé, viszont az is sokat elárul, hogy még sportért felelős minisztériumunk sincs. Például ezt is helytelenítem, ahogy az országos szintű vonatkozó infrastruktúra is foghíjas.

Uszodák terén Magyarországgal összevetve inkább pancsolunk, mint úszunk.

Ennek ellenére van egy Moravcovánk, aki kiváló úszó volt, de lehetnének többen is. Ugyanez vonatkozik nagyjából az összes többi sportra. A sportfinanszírozással kapcsolatban pedig a következőket kéne tisztán látni: okos ember, aki kitalálja a kereket, de aki belátja, hogy a kerék jó, és használja, legalább annyira okos. Meg kell ragadni azokat a megoldásokat, amelyek más helyeken már beváltak, és igenis el kell tudni viselni, hogy azokat már előttünk más megalkotta. Meg kell köszönni, és használni.

A szomszédban van a példa, Magyarországot lehetne követni e téren. Olyan előnyre tesz szert a sportélet terén a régióban, amelyhez még akkor is erőpróba volna felzárkózni, ha itthon jól mennének a dolgok. Mint magyar, ennek kimondottan örülök, de megnézhetnénk végre, hogy csinálják. Nem gazdagabbak, nincs aranytojást tojó tyúkjuk sem, ugyanúgy egy költségvetésből gazdálkodnak, mégis rájöttek, hogy kell csinálni. Említhetném például a TAO rendszert, ami eleinte döcögött, de mára már sikeresen látja el a feladatát.

Bizonyos források azért Szlovákiában is vannak elkülönítve a sportra.

Igen, november és január közt is tart egy pályázati időszak. Nagyjából 20 millió euróról beszélünk egy egész ország számára. Ezért klubok, önkormányzatok szállhatnak harcba, de ami az összképet vagy a rendszerszintű megoldásokat illeti, semmi értelme. Persze lehet mutogatni, itt-ott kiáll egy miniszter és kiteszi a kirakatba, hogy ez is van.

Hogyan tovább? Mit várhatunk a Szövetségtől és Szőllősy Pétertől e téren?

Az eddigiek alapján azt látom, hogy a párton belül vannak olyan személyek, akiknek szintén szívügyük a sport és hajlandóak tenni érte. A konkrét folytatást, ahogy a legtöbbször, majd az élet hozza. Viszont említettem már a hosszútávú célkitűzéseket, amelyek megfogalmazódtak bennünk, ezekkel tervezünk komolyabban foglalkozni. Első pontban az, hogy növelni kell a testnevelésórák számát. Ez mindennek az alapja.

Valamikor mindenki át tudta ugrani a lécet, fel tudott mászni a kötélre, most meg leszerelik a kötelet, mondván, hogy szegény gyerek, meg hogy abból csak a baj lesz.

Ezeket a tévutakat el kellene felejteni.

Második pontban az infrastruktúra kiépítését fogalmaztuk meg, amely abból a szempontból nagy falat, hogy komoly pénz is kell hozzá. A pénzt a kormány osztja, de ez nem azt jelenti, hogy nem lehet az ügyet szorgalmazni.

A harmadik pont az edzői életpályamodell kiépítése, ami másutt érdekes módon működik. Minálunk meg az átlagos edzőknek van egy főállása, amellett délutánonként eljár edzést tartani a gyerekeinknek. Ez sem működhet így, az edzői munka nem lehet mellékállás! Ahogy a tanárt, vagy az orvost, úgy képzelnénk el az edzőt is: az állam segítségével válik edzővé, az állam biztosítja a foglalkoztatását, hogy főállásban edzőként működhessen, cserébe teljes körű szakértelemmel edzi az állampolgárokat. Az, ha valaki délután négyig buszt vezet, aztán négytől nyolcig még megtartja az edzést, semmiképpen sem szerencsés, inkább kényszermegoldás.

Világos. A sport témáját ezen a ponton azt hiszem, méltó módon le tudjuk zárni. Helyi szinten azonban nem csupán a sportélet meghatározó alakja, hanem a közéleté is. Noha civilként, de olyan horderejű kezdeményezések kapcsolódnak a nevéhez, amelyek nagyban befolyásolják az ipolysági polgárok és vállalkozók életét. Honnan ered a motiváció az effajta tevékenységhez és mi a célja vele?

Úgy érzem, hogy a motivációm a megoldandó feladatok nagyságával együtt növekszik; természetesen, amikor sikerül valami, pozitív visszacsatolás érkezik felém sok irányból, az is nagyban hozzájárul ehhez. Az évek során azt tapasztaltam, hogy azokat a célokat, amelyeket egy közösségben kitűzünk – legyen szó a teniszklubról, a helyi vállalkozók csoportjáról vagy éppen a kutyatartókról –, így vagy úgy, de közösen hatékonyan meg is oldjuk.

Rádöbbentem arra, hogy ezen a téren tudok segíteni. Ha szükség van rá, dönteni; harcolni a közösen kitűzött cél érdekében.

Ipolyságon élek, naponta látom, mi történik a városban, észreveszem a hibákat és azt is, ami esetleg megkönnyíthetné az itt élők életét. Ha azt látom, hogy egy kisebb közösség vagy egymagam is meg tudom oldani a problémát önkormányzati segítség nélkül, akkor lépek: csak akarni és tenni kell. A jelenlegi városvezetés tevékenységét kritikus szemmel figyelem, ha azt veszem észre – és sajnos előfordul –, hogy a döntések nem a polgártársaim javát szolgálják, máris töröm a fejem és megpróbálok megoldást találni. Ennek iskolapéldája az adókorrekció.

Éppen erről akartam kérdezni. Ha nem tévedek, országos szinten egyedülálló, hogy egy önkormányzat egy bizonyos adószint elérése után csökkentse azt, vagy ahogy önök fogalmaznak, korrigálja az adóértékeket.

Utólag derült ki, hogy a rendszerváltás utáni különálló Szlovákia történelmében nem volt még hasonlóra példa. Természetesen nem az volt a célunk, hogy elsőként érjünk el ilyen eredményt.

Ipolyság polgármestere, aki vehemensen ellenezte a végül elfogadott mértékű adókorrekciót, nemrégiben azt nyilatkozta, hogy a döntéssel a polgárok vesztettek. Később egy videóban azt is elmondja, hogy a kialakult helyzet kapcsán fogalmazódott meg benne véglegesen, a jelenlegi ciklussal bezárólag befejezi városvezetői pályafutását.

Úgy gondolom, hogy a nyilatkozat részéről őszinte. Azt mindenkinek tudatosítania kell, hogy a polgármesteri hivatás messze nem a legkönnyebb az élet palettáján. Számtalan olyan velejárója van, amit tudni kell kezelni. Van, aki erre rövidebb távon képes, van, aki hosszabb ideig bírja. Ez jellemzi az adott polgármesteri teljesítményt is.

Ha valaki úgy dolgozik, hogy a közvetlen munkatársai döntéseit kezelni tudja, nem pedig makacsul, kizárólag a saját feje után megy, akkor idővel kialakul az a fajta munkakapcsolat és bizalom, amellyel komolyabb horderejű döntések meghozatalára is felelősségteljesen vállalkozhatnak. Ily módon lehet előrébb vinni a várost. A mi esetünkben sajnos ez nem így alakul, a polgármester önkényes döntései mintha kergetnék a képviselőket, megnehezítve mindenki munkáját. Az ostor mégis mindig a polgármesteren csattan, ő lesz az, aki nem ér el eredményt. Vagy belekergetem magam az ilyen helyzetekbe és idővel nem bírom tovább, vagy belátom, hogy van más módja is egy város vezetésének.

Az adócsökkentés valójában adókorrekció, a kifejezés onnan ered, hogy nem egy normálisan kiszabott adót csökkentettünk, mondjuk mert annyira jó volna a város gazdasági helyzete, hanem irreálisan magas általános adóértékeket hoztunk két év eltelte után normális szintre.

Tehát korrigáltunk egy súlyos hibát.

Az eredeti ötletgazda a polgármester úr volt, így nem csoda, hogy ott gáncsolta a kezdeményezésünket, ahol tudta.

Vesztesei lesznek Ipolyság polgárai az „adókorrekciónak”?

Semmi esetre sem. A 2019-es évhez képest még így is több, mint százezer eurónyival magasabb adóbevétele lesz a városnak. Mi, a kezdeményezők sem arra törekedtünk, hogy a város meg legyen rövidítve, hanem arra, hogy régiós és országos viszonylatban olyan adót fizessenek be a polgárok és a vállalkozók, ami tisztességes. A célunkat elértük, és ez Ipolyságnak csak a javára válhat. 2022-ben már össze lehet minket hasonlítani Zselízzel, vagy Tolmáccsal, nem lesznek kirívóan magasak a helyi adóértékek. Ugyanígy, már nem fizetünk be több adót, mint Léva vagy Nagykürtös, ami korábban előfordult és szürreálisnak hatott, hiszen járási székhelyekről beszélünk.

A Szövetség vezető politikusai egészen visszafogottan, neutrálisan nyilatkoztak a közelgő magyarországi választások és a kormánypártok esetleges támogatásával kapcsolatban. Elhangzott például, hogy „a Szövetség partnere a mindenkori magyar kormány”, illetve, hogy „nincs is miért nagyon beleszólni az ottani kampányba”. Ezekből kiindulva olybá tűnik, hogy nekünk, felvidéki magyaroknak teljesen mindegy, hogy Gyurcsány vagy Orbán. Mi az ön álláspontja?

A Szövetségen belül ezek a témák pártpolitikai jellegűek, kimondottan az elnök úr dolga ezt kommunikálni a választópolgárok irányába, illetve a felsőbb vezetőké. Jelen pillanatban a sport kapcsán veszek részt a párt munkájában, ez az én feladatom.

Ezen felül, magánemberként figyelemmel követem az eseményeket. Természetesen tény, hogy egy magyarlakta régióban élünk, ami, ha tetszik, ha nem: Magyarországtól szakadt el.

Az idő múlásával ez a szakadék vagy növekedni fog, vagy csökken. A mi felelősségünk is – mint elszakadt régióé – arra törekedni, hogy a szakadék ne mélyüljön, a helyzet ne legyen rosszabb.

Nem könnyű, mert egyszerre kell azt is megmutatni, merrefelé dobban a szívünk, ahogy azzal is tisztában kell lenni, hol élünk. Kemény feladat még akkor is, ha magánemberként kimegyünk a parkba és leülünk a padra beszélgetni valakivel. Viszont közéleti és politikai szinten még nehezebb.

Nem mindig szerencsések a kijelentések, amelyek elhangzanak, de tudatosítani kell, hogy egy bizonyos ponton megfelelő válasz nem minden korban és élethelyzetben elégséges. Az nem létezhet, hogy Magyarországgal ne működjünk együtt, minden egyes felénk irányuló kezdeményezést fogadnunk kell, és ez csakis oda-vissza működik, kölcsönös bizalmon alapszik. Ha mi megbízunk azokban, akik törődnek velünk, akkor remélem, ők is megbíznak majd bennünk.

Sporttal kezdtük, a végére térjünk vissza a sporthoz: a csoportok alapján előreláthatólag nem fog szembekerülni a szlovák és a magyar kézilabda-csapat, de végezzünk el egy gondolatkísérletet! Egy ilyen esetben kinek szurkolna, annak tudatában, hogy a szlovák válogatottban felvidéki magyarok is játszanak?

A régió specifikuma, hogy rengeteg sportágban képviseli magyar anyanyelvű vagy magyar szívű fiatal Szlovákiát. Korábban volt már példa hasonló mérkőzésekre a foci- vagy a hokibajnokság fordulói alatt. Utóbbi hosszú ideje nem fordult már elő, talán nem is fog sokáig, annak ellenére sem, hogy Magyarország a jéghoki terén is rohamosan fejlődik, Miskolc csapata lassan felveszi a harcot bárkivel. Ha húsz éve ezt mondja nekem valaki, utópiának tartottam volna az elképzelést, vagy jót nevettem volna rajta, de most ez a valóság.

Az említett hokimérkőzést itthonról néztem a spanyol barátaimmal, volt, akire ráadtam a magyar mezt, volt, akire a szlovákot, ami itthon volt, abba beöltöztek, én pedig neutrálisan néztem végig a meccset. Ami a focit illeti, játékvezetői szemmel nézem, elsősorban a játékvezetőnek drukkolok, hogy egyik csapat esélyeit se rontsa, valóban a jobbik kerüljön ki győztesként.

Borsódzik a hátam, ha a Himnuszt hallom, de hasonlóképpen örülök, ha a szlovák csapat ér el valamilyen eredményt. A kézilabda EB-s gondolatkísérlettel kapcsolatban nem foglalnék állást, noha a sportban bármi megtörténhet, a labda gömbölyű; adott esetben a legjobb lenne vegyes társaságban a sportnak szurkolni.

forrás: Piros7es, a nagyinterjút Morva Mátyás készítette