Catalina Bianchi: Zafírkönny IV. rész – 4. fejezet

Teréz
2.

Tamás nem jelentkezett ezen az estén sem, így az asszony másnap feszülten ébredt. Aggódott érte, már 7 napja semmit sem tudtak róla. Zsoltika is kérdezgette, persze őt igyekezett megnyugtatni, hogy nem olyan egyszerű dolog az csak úgy hazatelefonálni Münchenből. A kisfiúnak láza nem volt, de úgy vélte, jobb lesz, ha még egy napig itthon marad a nagypapával. Az öregúr legalább nem fog unatkozni. Persze ő sem, ma indul a kastélytúra. Bár a tegnapi beszélgetés kellemesen sikerült, ma nem volt kedve semmihez. Az autóbuszban is szótlanul ült a fiatalember mellett

– Talán valami baj van? Rosszabbul van a kisfia? Nagyon kedvetlennek látom… – szólalt meg végül Buzás, miközben a kis falusi buszmegállótól elindultak a falu végén álló kastély felé. Ű
– Nem, köszönöm az érdeklődést, Zsolti sokkal jobban érzi magát. Csak…már napok óta nem kaptam hírt a férjemtől. Aggódom. Persze nyilván nincs rá okom, egész nap dolgozik, s biztosan nem ő határozza meg, mikor beszélhet velünk…
– Hát ebben biztos vagyok, hogy nem olyan egyszerű Münchenből hazatelefonálni. De megértem, hogy félti, annyi mindent hallani az ilyen kiküldetésekről.

Teréznek felszaladt a szemöldöke. 
– Mire gondol, Miklós? A környéken senki sem járt még kiküldetésen a nyugati blokkban.
– Hát én csak annyit hallottam, hogy sokszor megpróbálják kémkedésre rávenni az illetőt, nagy pénzt ígérnek neki. Előfordulhat, hogy mindkét oldal…

Az asszony megrázta a fejét.
– Nem, az én Tamásomat semmi ilyesmi nem lehetne rávenni. Ő csak tolmácsolni ment. Ma este bizonyára jelentkezik majd.

Buzás megállt, és hirtelen megfogta a kezét.
– Ne haragudjon, hogy még én is idegesítem. Ezek csak amolyan mendemondák, az amerikai kémfilmek nyomán születnek. Nem fogom ma sokáig igénybe venni a kedvességét. Sőt, tudja mit? Ha visszaértünk a városba, én egyenesen a hotelba megyek, maga pedig siessen haza a kisfiához. Én majd azt mondom, késő délutánig együtt dolgoztunk. Ennyivel tartozom magának. 

Teréz zavartan elhúzta a kezét. 
– Igazán nagyon kedves, de nem tudom… Sosem voltam jó a csúsztatásban. Mindig rajtakaptak. Különben is, még ide se értünk, jöjjön, már várnak bennünket. 

Az út további részén a zsebében tartotta a kezét, nem tudott mit kezdeni Buzás gesztusával. A kastély gondnoka szívélyes szavakkal fogadta őket, tartott egy rögtönzött idegenvezetést, aztán visszavonult, hogy Miklós zavartalanul jegyzetelhessen a helyiségekben. Teréz leült a könyvtárszobában, s próbálta kikapcsolni a könyvtáros agyát, s figyelmeztetni magát, hogy nem kell elkezdenie feltétlenül ábécé sorrendbe rakni a polcok tartalmát. Közelebb lépve egy érdekes nevet fedezett fel: Erdős Renée. Úgy látszik, a falu népe nem tudja, milyen szerzők vannak indexen. És senki sem vette észre, hogy egy betiltott szerző regénye díszeleg a polcon. Ő is csak épp annyit tud róla, hogy az írónő valamennyi alkotása feketelistára került erkölcstelen, botrányos, rendszerellenes témája miatt. Soha egy sort se olvasott tőle, majd most eldönti, jogosan került-e a könyvtárak raktárába. Nem tudta eldönteni, percek vagy órák teltek-e el, mikor megjelent az ajtóban Buzás. 
– Ó hát gondolhattam volna, hogy a könyvtáros a könyvtárban olvas!

Teréz önkéntelenül is becsukta a könyvet, s a borítójával lefelé tette le az asztalra.
– Csak egy  romantikus regény. Hiába vagyok könyvtáros, nincs időm olvasni.

A férfi a könyv gerincét betűzte.
– Erdős Renée? Semmit nem mond nekem a név. Ismernem kéne? 
– Nem, nem jelentős szerző. Csak…meglepődtem, hogy itt találom a kastély könyvtárában. Érdekes dolgokra bukkant?
– Meglehetősen. Nyilván senki sem gondolja, hogy egy vidéki nemesi család életében is lehetnek lenyűgöző momentumok. Elmeséljem?
– Tudja mit? Inkább majd elolvasom a munkájában, ha teljesen kész lesz. Ugye kapok egy tiszteletpéldányt? 

Miklós hevesen bólogatott, még a szemüvege is lecsúszott az orráról.
– Ez csak természetes. ha majd megengedi, személyesen adom át. Nagyon szívesen látnám még… – a férfi hangja elhalkult, aztán esetlenül odahajolt Terézhez, és ügyetlen csókot lehelt a szájára. Az asszony meglepődött, még tiltakozni is elfelejtett, erre Miklós felbátorodott, két tenyerébe fogta az asszony arcát, és a csók szenvedélyesebbé vált. Teréz azonban észhez tért, és felugrott a fotelből.
– Kérem, tudja, hogy férjnél vagyok… Nem akarjon kínos helyzetbe hozni. 
– Ne haragudjon, elragadtattam magam, csak olyan gyönyörű volt, ahogy végre kicsit enyhült a feszültség, ami reggel óta körüllengte magát…

Az asszony a hajához kapott, megigazította, aztán zavartan az ajtó felé indult. 
– Felejtsük el, Miklós, de meg kell ígérnie, hogy soha többé nem próbálkozik ilyesmivel. Ellenkező esetben nem vállalhatom a további segítséget… Elmegyek a mosdóba, s ha valóban elkészült, mehetünk vissza a városba. 

Teréz a mosdóban megkapaszkodott a mosdó szélében, kicsit felfrissítette magát, aztán belenézett a tükörbe. Nem is tudta, nevessen-e vagy dorgálja meg magát. Pont ez hiányzott még, hogy egy szórakozott történész az érzelmeivel üldözze. Ahhoz képest, amilyen bátortalan volt, a második csók igazi férfiról tanúskodott. Megrázta a fejét. Most ezt csak azért érzi így, mert mérges Tamásra, s egyúttal aggódik is. És neki Tamás volt az első igaz szerelme, már a gimis éveik alatt egymásba szerettek, aztán jött a katonaság két hosszú éve, mikor hűségesen várta, majd össze is házasodtak… Távolságot kell tartania a férfitól, még csak az hiányzik, hogy a városban pletykálni kezdjenek, az anyósáék meg gyanúba keverjék. Ha Zsoltit imádták is, biztos volt benne, hogy tőle nagyon szívesen megszabadulnának valamilyen ürüggyel. 

Mikor a buszpályaudvaron leszálltak, Buzás újra az a kicsit szerencsétlenkedő fiatalember volt, akit néhány nappal ezelőtt megismert. 
– Még egyszer szeretném a bocsánatát kérni. Nem tudtam magamon uralkodni. De nagyon kérem, folytassa velem a munkát. 
– Ha betartja a játékszabályokat, nincs akadálya. Borítsunk rá fátylat. 
– Köszönöm, megkönnyebbültem. De most tényleg komolyan gondoltam, hogy menjen haza a kisfiához. Én is egyenesen a hotelba megyek, senki se fogja megtudni, hogy kicsit előbb érkeztünk, mint a munkaideje vége. 

Teréz elgondolkodott. Még be kéne vásárolni, elugrani a cipészhez a körömcipőjéért, útba ejthetné a virágboltot is, hogy vegyen egy cserép krókuszt, ha már ilyen tavaszillat van. Ha ezt a körutat csak a munkaidő letelte után kezdi meg, hat előtt nem ér haza. 
– Rendben van, rengeteg az elintéznivalóm, most ez nagy segítség nekem. Köszönöm. Azt hiszem, ezzel kvittek is vagyunk – kezet nyújtott a férfinak, és elindult a közért felé. Mindenhol sokan voltak, néhány ismerőssel is összetalálkozott, így is majdnem hat óra lett, mire hazaért. A lakás viszont üres volt. Hol lehetnek ezek? Ha Zsoltika lecsalta volna a nagypapát a játszótérre, látná őket. De meghagyta az öregúrnak, hogy nem viheti ki a gyereket… Kiment az erkélyre, a környéket fürkészte, de sehol senki. Lassan sötétedett. Merre keresse őket? Vette a kabátját, hogy elindul a városba, talán sétálnak. Vagy Csémyék vihették el őket? De miért nem hagytak üzenetet? Kettesével szedte a lépcsőket, mikor szembetalálkozott Dósánéval a másodikról, aki épp felfelé igyekezett. 
– Terézke, de jó, hogy jön, épp magukhoz akartam becsöngetni. Jó lenne, ha rendet tenne Feri báéknál. Olyan ramazuri van ott!!!! Az öreg Csémy Zsoltikával kora délután óta lenn van, már negyedszer hallgatom végig az Akácos utat!
– Köszönöm, hogy szólt, Irénke! Épp őket keresem, el sem tudtam képzelni, hol lehetnek!

Bele se akart gondolni, Zsolti milyen történeteket hallgatott egész délután. Mikor az ajtó elé ért, már ő is hallotta a nótázást. Bedörömbölt az ajtón, de semmi reakció. 
– Nagypapa, azonnal engedjenek be! 

Semmi válasz, csak egyre hangosabban szólt a Nem megyünk, nem megyünk mi innen el. Lenyomta a kilincset, és természetesen engedett. Elfelejtették bezárni az ajtót. Már az előszobában cigarettafüst terjengett, a két férfi a konyhaasztalnál ült, előttük néhány üres üveg, egy csomag sós pálcika. Zsoltika pedig épp a nagypapa pálinkás poharába akarta beledugni a nyelvét.  Mikor az anyját meglátta, ijedten felugrott, és odaszaladt hozzá. 
– Anyuci, én nem csináltam semmi rosszat, most is csak meg akartam kóstolni, mi az, ami a nagypapáéknak ennyire ízlik!

Teréz megfogta a kezét, majd a két öregúr felé fordult.
– Maguk meg mit csinálnak? Nem szégyellik magukat? Nagypapa, ennyit se lehet magára bízni? Mit ígért Tamásnak? Az egész ház zeng maguktól! Álljon fel azonnal, megyünk haza…
– Terézke, ne haragudj, csak egy partira jöttünk le a Ferihez, és Isten bizony, csak néhány pohárkával ittunk, kutya bajunk – tiltakozott a nagypapa, fel akart állni az asztaltól, de a lábai nem tartották meg, visszaesett a székre. 

Feri bá egy szál atlétában és klottgatyában állt fel a hokedliról. Mivel fiatalabb és sokkal nagyobb darab is volt, mint a nagypapa, még fel tudott állni. Odalépett Terézhez, megpaskolta az arcát.
– Terézke, hogy maga milyen csinos, mikor mérges! Hogy hagyhatott egyedül Tamás ilyen szép kis asszonykát olyan hosszú időre?! Ha gondolja, bármikor szívesen helyettesítem az urát… – ezzel rácsapott az asszony fenekére, aki már szinte nem látott a dühtől, s egy hatalmas pofont kevert le neki. 
– Hagyjon békén, vén részeges disznó! Mit képzel magáról? – odament az asztalhoz, felrángatta az öregurat, aki megpróbálta minden erejéből tartani magát, a másik kezével Zsoltika tenyerét szorongatta, s a tragikomikus menet elindult az ajtó felé. Már az előszobában érezte, nem lesz ereje a nagypapát felvinni három emelettel feljebb. Az ajtó előtt megállt pihenni egy kicsit, mikor valaki megjelent a lépcsőfordulóban: Buzás Miklós. 
– Maga mit keres itt? 
– A buszban hagyta a személyi igazolványát, a sofőr utánam hozta a hotelba, én pedig voltam olyan szemtelen, és a főnöknőjétől elkértem a címét, nehogy keresni kezdje. De amint látom, jókor érkeztem, most meghálálhatom a segítségét – átkarolta a nagypapa derekát, s elindult vele a lépcsők felé. Mikor végre felértek, Teréz ügyesen kinyitotta előttük az ajtót, s megmutatta a nagypapa szobáját. Miklós lefektette az ágyra, levette a cipőjét – az öregúr már békésen aludt, nem is érzékelte, hol van, és mit tesznek vele. 

Teréz szigorúan nézett Zsoltikára. 
– Indulás a fürdőszobába. lefekvés előtt még számolunk veled is – a kisfiú lógó orral indult el a fürdő felé, aztán az ajtóból visszafordult.
– Anyuci, én nagyon éhes vagyok! Nem kaphatok legalább puszta kenyeret?

Az asszony megsajnálta. Kitárta a karját, megölelte, aztán kent neki egy vajas kenyeret, s a fiú lakmározni kezdett. Ekkor jutott csak eszébe Buzás, aki az előszobában ácsorgott. 
– Jöjjön be, ne álldogáljon ott kint. Megkínálhatom egy kávéval? Esetleg teát inna?
– Nem akarom zavarni, csak visszaadom az igazolványát és megyek is. 

Teréz elvette a személyit, nem értette, hogy veszthette el, de a mai napja annyira kaotikus volt, hogy tulajdonképpen nem is csodálkozott. 
– Kérem, legalább pár percre üljön le. Nehogy azt higgye, hogy ez nálunk mindennapos. A nagypapa kihasználta, hogy a férjem nincs itthon…
– Ugyan már, ne szabadkozzon, ennél sokkal meredekebb dolgok is történnek más családokban. Ha csak a Zoltayakra gondolunk…

Az asszony elmosolyodott, próbált megnyugodni, mindenesetre jól esett, hogy Miklós kicsit elvonta a figyelmét. Zsoltikát beterelte a kádba, aztán épp a konyha felé indult volna, hogy még egy kicsit beszélgessen Buzással, mikor megcsörrent a telefon. Tigrisugrással a készülék mellett termett, s felkapta a kagylót. 
– Tessék, itt Csémy Teréz. 
– Szia, Terézkém, itt Tamás! De jó hallani a hangod! Ne haragudj, de tegnapelőtt apám ismerősénél voltam vacsorán, tegnap pedig meghívtak színházba…

Az asszonyból egyszeriben kirobbant a dühe.
– Igen? És jól szórakoztál? Remek! Igazán örülök! Egyébként én is jól szórakozom. A fiad beteg volt, ha tudni akarod, ott kellett hagynom anyádéknál, mert nem maradhattam vele itthon. És ma tudod mi volt az én kultúrprogramom? Feri bá és a részeg nagyapád előadásában meghallgathattam az Akácos utat, miközben a hatéves fiad épp a pálinkáspoharat emelgette. Aztán meg kellett oldanom, hogy a lábán már nem álló nagyapádat feljuttassam a szobájába. Úgyhogy köszönjük, jól vagyunk mi is! További kellemes szórakozást! – ezzel lecsapta a kagylót. Na igen, ezt talán eltúlozta! Talán Tamás megpróbálja még egyszer felhívni. Néhány pillanatig állt a készülék mellett, de nem történt semmi. Buzás előjött a konyhából. 
– Sajnálom, Teréz! Szerintem nem engedik, hogy még egyszer felhívja magát. Viszont én tényleg búcsúzom, nehéz napja volt. Aludjon jól, az öregúr biztosan nem ébred fel reggelig, s egész nap hasogatni fog a feje.. Nem irigylem. Jó éjt, holnap találkozunk a könyvtárban!

Teréz szégyellte magát, most már biztosan hisztérikának nézi Buzás, aki nem tud uralkodni az érzésein és indulatain. És a családjáról is meg lehet a véleménye. Na és akkor még Csémyékről nem is beszélve. Még az a kellemetlen látogatás is előttük áll. Kicsit még reménykedett, hogy Tamás mégiscsak visszahívja, de a telefon nem akart mgcsörrenni. Zsoltika közben megmosakodva, pizsamába öltözve előkerült a fürdőből. 
– Anyuci, te most nagyon haragszol? – kérdezte, miközben bemászott az ágyába. 
– Leginkább a nagypapára haragszom, hogy így viselkedett. Ő már felnőtt, tudnia kell, hogy ez nem volt helyes. Baj is történhetett volna. Viszont neked is hányszor magyaráztuk már, hogy az alkohol nem gyereknek való?! És ha kicsit később érkezem… Vagy már előtte is megkóstoltad?
– Nem, pedig Feri bá nagyon erősködött, hogy nyugodtan igyak egy pár kortyot, úgyis meg kell szoknom az ízét, mert minden rendes férfi szereti a pálinkát.
– Tudod, hogy ez nem így van, ugye? Az alkohol káros dolog. Láttad, a nagypapa nem tudott lábra állni. Nagy mértékben kimondottan rombol. 
– Tudom, ne haragudj, anyuci. Nagyon jó leszek. De apára miért kiabáltál? – Zsoltika hatalmas kék szeme kérdőn nézett rá.

Teréz felsóhajtott. Hát ezt tulajdonképpen maga se tudta. Most egy újabb hetet kell várnia, hogy megbeszélhessék ezt a félreértést. 
– Nagyon kiborított ez a mai dolog. Igazad van, apára nem kellett volna haragudnom, nem az ő hibája. De majd megbeszélem vele. Biztosan megérti, hogy egyedül nehezebben viselem a nehézségeket. Most már aludj, holnap suliba kell menned. 
– Muszáj, nem maradhatok még egy napot a nagypapával? Megígérem, hogy fogok rá vigyázni, nem engedem Feri bá közelébe. 
– Ahogy látom, már kutyabajod. Még csak az hiányzik, hogy lemaradj az iskolában. Gondolom, a nagypapával nem gyakoroltátok sem az írást, sem az olvasást. 

Zsoltika gondterhelten megrázta a fejét. 
– Hát azt bizony nem. De a nagypapának már biztosan nehezen megy mindkettő, nagyon régen tanulta. 

Az anyja nevetve simogatta meg a buksiját.
– Neked mindenre van megfelelő válaszod. Alvás! Jó éjt!
– Szerinted holnap megint telefonál apa? Nagyon hiányzik, szeretnék vele beszélni.

Teréz elszégyellte magát. Önző volt, nem gondolt másra, csak a saját frusztráltságára, közben a fia ugyanúgy vágyik az apjára. 
– Sajnálom, kisfiam. Bevallom, nagyon bután viselkedtem. De apa mindent meg fog tenni azért, hogy mihamarabb beszélni tudjon velünk. Gyere, húzz ki egy újabb napot! Látod, már több mint két hét eltelt.

Lefekvés közben saját magát is ezzel vigasztalta. Azt nem lehetne állítani, hogy ő jól viselte a férj nélküliséget, egyáltalán nem volt büszke magára. Kezébe vette a kis zafírékszert, forgatta a kezében, s közben Tamásra gondolt. Kivette a párnája alól az atlétáját, amit pizsamának használt, és megillatozta, hozzá nyomta az arcát. 

Így ébredt reggel, Tamás kék atlétáján aludva. Az öregúrral csak néhány szemrehányó szót váltott, majd Zsoltikával elindultak az iskolába. Buzás már az asztalnál körmölt, s azonnal közölte, ma nem lesz szüksége a segítségére, nyugodtan végezze a dolgát. Teréz őrült, hogy végre beszélhet Jutkával. Mindent elmondott neki, ami otthon történt, azt is, hogy Miklós náluk járt, de természetesen a kastélyban történtekről hallgatott. 

– Hát hallod, nem irigyellek. Nagypapát igazán elvihetnék az anyósodék arra a két hónapra. Nem kötelességed, hogy ezeket az öreguras huncutságokat toleráld. Na és tényleg baj is történhetett volna. Nézd, azt sem csodálom, ahogy Tamással beszéltél, én is kiborultam volna. Mégis azt mondom, próbáld kicsit összerázni magad, túllagódsz mindent. Tudom, te ez a típus vagy, csak így még két hónapig kikészíted magad. Mit fog érni az új lakás, ha a férjedet egy meglazult idegzetű feleség várja? Vagy…gondolod, hogy van okod aggódni? Tamás a legmegbízhatóbb férfi, akivel valaha is találkoztam. Na jó, annyi sokkal azért nem találkoztam, de mindenképpen kiemelkedik közülük – próbált a lelkére beszélni kolléganője. 

Teréz elnevette magát.
– Tudom, Jutka. Nagy szerencsém van vele. De azért bujkál bennem a kisördög. Egyrészt olyan világba csöppent, ami biztosan nagyon különbözik az itthonitól. Mi van, ha esetleg az apósomék ismerősei meggyőzik, maradjon kinn? Na és állítóléag van egy lányuk is, Ingrid…
– Teréz, neked tényleg agyadra ment a magány. Ne beszélj be magadnak ilyesmiket. Tamás azért ment ki, hogy legyen egy szép kis lakásotok, hogy vállalhassatok még egy gyereket. Szerinted ezt csak úgy el tudná felejteni?
– Igazad van, ő nem olyan. Biztosan állandóan szemmel tartják, azért nem tud akármikor telefonálni. Nagyon bánom, hogy kiabáltam vele. Nem szoktam ilyen hisztérikus lenni…
– Túlságosan össze vagytok nőve. Nem akarlak megbántani, de tulajdonképpen nem volt még komolyabb gondotok. Olyan gördülékenyen haladt az életetek. Te pedig túlságosan a részévé váltál, s most nem tudod, mihez kezdj nélküle. Pedig erős asszony vagy te, Teréz. Gondolj csak arra, anyádéknak, nagyanyádéknak mi mindennel kellett megküzdeniük…
– Te pedig igen bölcs asszony vagy Jutka. Köszönöm. 
– Ugyan már! Én és a bölcsesség? Talán csak túlságosan realista. És irigylem a te romantikus házasságodat.

Munka után megbeszélte Buzással, hogy a hétvégén az anyósaéknál ebédelnek, készítse a jegyzetfüzetét. Aztán az autóban az apósának szűkszavúan elmesélte a tegnapi esetet. Valahol sajnálta a nagypapát, úgy gondolta, a mai naptól kezdve biztosan nem tesz rossz fát a tűzre, mert Gitta asszony házában egész nap csak vigyázzban ülhetne. Idősebb Csémy beszélt is az öregúrral, az átköltözést nem nagyon emlegette, de szigorú hangon kioktatta, nagypapa pedig mindent megígért. Terézt azonban csak az érdekelte, fogja-e hívni a férje. De telefonhívás nem érkezett sem aznap, sem a hét további napjain.

Címkék: Bolgár Katalin, Catalina Bianchi, regény, Zafírkönny